Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-03 / 2. szám, kedd
www.ujszo.com | 2017. január 3. KULTÚRA 113 Egy csodálatos elme A Gilliamesque című könyv jóval több mint Terry Gilliam élettörténete JUHÁSZ KATALIN A Monty Phyton csoport animátorakónt, azaz hatodik tagjaként megismert, majd filmrendezőként is nagyot alkotó Terry Gilliam eredetileg egy képzőművészeti albumot készült csinálni saját vizuális munkáiból. Aztán egyre több „magyarázó szöveg" és háttértörténet került a könyvbe, amely végül egy színes, szellemes önéletrajzzá dagadt. Hosszú út vezetett az Egyesült Államokból Londonba, majd vissza, ráadásul hősünk kamaszkora sem volt az a láblógatós időszak. Amíg elérünk a várva várt Monty Python- os fejezetekig, nemcsak szellemesen megírt történeteket olvashatunk, hanem a jelenleg 76 éves Terry Gilliam agyába is bekukkanthatunk, ahogy azt a borító sugallja. Szinte már a pólyában határozott véleménye volt a világról, ám ha kiderült, hogy tévedett valamivel kapcsolatban, saját fenekébe sem volt rest nagyot rúgni. Ez a szimpatikus önirónia kíváncsisággal, nyughatatlan lélekkel és éleslátással párosult - a többi pozitív tulajdonság felsorolására kevés itt a hely. Stílusából ítélve úgy tűnik, a világ- irodalom veszített egy remek elbeszélőt. Ifjú kori európai csavargásairól például így ír: „Ezerdollámyi utazási csekkel indultam útnak, és az volt a lényeg, hogy az összeg minél tovább kitartson. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy mehessek tovább - Spanyolországban lehetett egy kis pénzt keresni azzal, hogy átömlesztés céljára eladtam a véremet. Ha az isztambuli bazárban elég sokáig őgyelgett valaki a megfelelő, Aladdin barlangjára emlékeztető odúnál, válhatott belőle tízszázalékos, aki a bevételből százalékot kap cserébe azért, hogy becsábítja a hozzá hasonló, nyugati turistákat.” CSEHYZOLTÁN Ha romantikus balett, akkor a Giselle. A tömény érzelmi kisülések és romantikus túlzások érzékisége és a helyenként dermesztő ellenvilág és temetőkultusz ma nem azért jelent kihívást, mert nehezen realizálható hitelesen, hanem azért, hogy nehogy önmaga ellentétéve váljon, nehogy paródiába forduljon át. Ezt a veszélyt a korízlés fokozottan gerjeszti. A cselekmény - egy romantikus baletthez képest - nem túl bonyolult, jól kiegyensúlyozható. Giselle-ért (L. Brunetti uralta a terepet) két férfi verseng: Hilarion, az erdész (J. Luhan különösen remek, rétegzett megformálásában) és az álruhás Albert gróf (A. Pyzrov alkatilag nem volt maradéktalanul ideális a szerepben), akinek jegyese A vizuális kultúra viszont sokat nyert Gilliamnek köszönhetően, beleértve a képregény-, az animációs- és a játékfilm-műfajt is. Ez a rendkívül művelt, egyszersmind végtelenül laza fickó mindenből értéket teremtett, amihez csak hozzányúlt. Jöjjön még egy részlet: „Az animáció egyik alapvető vonzereje, hogy a hétköznapi halandóság korlátái nem érvényesülnek. Az embereket szét lehet lapítani és össze lehet taposni, de aztán újra felpattannak. Szinte mintegy kóstoló az örök életből. Nem kötnek az isten által teremtett világ szabályai, és abban a világban, ahol én dolgozom, tulajdonképpen én vagyok az isten.” van, a meseszép Bathilde (V. Mariner), ám most egyszerű vadásznak álcázza magát. Az elutasított szerelmes Hilarion végül Bathilde és kísérete jelenlétében leleplezi a titokzatos és sikeres csábítót. Az amúgy is beteges, rászedett Giselle beleőrül a fájdalomba és meghal. A második felvonás Giselle sírja előtt játszódik: az erdő a férfiakon bosszút álló viliik szellembirodalmává válik. Giselle kikelve sírjából belép a bosszúálló szellemlányok csapatába. Hilarion a viliik áldozata lesz, mert őt teszik felelőssé a lány haláláért, de Albert Giselle közbenjárásának köszönhetően megmenekül: a tündéri hatalmat jelképező mirtuszág eltörik, s ez a szerelem örökkévalóságának jele lesz. Albert egy „végkimerülésig” tartó tisztítótáncban vezekel, mely a hajnali harangszóval megszabadítja őt a viliik hatalmától. Giselle visszatér a sírba. Lényegében két előadói alap- megoldás kínálkozik: a rendezőkoreográfus vagy a modem táncA Gilliamesque nem egy megszokott amerikai sikertörténet a legkisebb fiúról, aki meghódítja a világot. Inkább az érvényesülés felé vezető rögös utat mutatja meg, kertelés nélkül, lépten-nyomon hangsúlyozva a szerencsefaktort, ami nélkül a legkreatívabb ember sem boldogulhat ebben a profitorientált világban. Nekünk, közép-európaiaknak különösen érdekes lehet az amerikai és a brit kultúra, mentalitás, életérzés összehasonlítása egy olyan ember tollából, aki minden fajta konvenciót gyűlöl. A filozófiai igényű eszmefuttatások mellett rengeteg kultúrtörténeti információ birtokába jutunk az elmúlt színház képisége és drámaisága felé viszi el a müvet, vagy a korfestő jelleget őrizve jelzi a „hiperroman- tikus” távolságot némi finom iróniával. A legújabb pozsonyi előadás (Rafael Avnikjan oroszos karakterű rendezésében, hagyománytisztelő betanításában) a muzeális megoldást választotta: olyan, mint egy tanelőadás, ahol az érdeklődő a pazar szemléltetésből „mindent” megtudhat, amit a klasszikus balettről tudni kell és tudni érdemes. Giselle nevezetes spiccugrásai, az attitűd-fogások, a híres jegyespár-kettős, a pás de deux női és férfi variációkkal, kódával (E. Akatsuka és Y. Kaminaka szép előadásában) stb. a klasszikus elvárásoknak megfelelően követik egymást. Minden úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A koreográfia ugyan igyekszik megalkotni a reális (a földi) világ és az irracionális vagy fantasztikus elemek harmóniáját, de a „reális” az említett múzeumi jellegnek köszönhetően a hetven évből, egy minket erősen befolyásoló, számunkra mégis szinte ismeretlen világ belsejéből. Olyan fontos rajzfilmesek, képregényrajzolók, producerek és humoristák neveit tanulhatjuk meg (Chuck Alverson, John Massey, George Kaufman, Bob Godfrey stb.), akiknek a tengerentúlon, illetve Angliában sokat köszönhet a popkultúra, és akik hatással voltak vasfüggönyön átjutó, vagy a rendszerváltás után megismert művészekre is. Ehhez képest a Monty Python legendás repülő cirkuszának kulissza- titkai csak jutalomfalatok. Ezt a sztorit ugyanis már John Cleese, Michael Palin és Eric Idle is megírta a maga szemszögéből, Gilliam csak egy újabb perspektívát kínál, nem szolgál túl sok ismeretlen tényanyaggal a hardcore rajongóknak. Az először publikált képanyag miatt persze kötelező a könyv minden hűséges Phyton-fannak. Hősünk hollywoodi pályafutása is kap néhány fejezetet, rengeteg eddig ismeretlen, privát forgatási fotóval. Érezhető a szövegből, mely filmek a rendező személyes kedvencei (Brazil, 12 majom), de a többiről is megoszt velünk egy csomó kulisszatitkot, érdekes eszmefuttatást, amelyek fényében másképp nézzük ezentúl az időbanditákat, a Félelem és reszketés Las Vegasbant, vagy A halászkirály legendáját. A kötet vizuális szempontból is izgalmas, hiszen az eredetileg tervezett grafikák, képek, vázlatok, munkaverziók és „kimaradt jelenetek” mind belekerültek, a szöveget pedig sajátos tipográfiai megoldások teszik látványossá. Persze, milyen legyen egy (elsősorban) vizuális művész életrajzi kötete, ha nem látványos. Terry Gilliam azonban ebből a szempontból is felülmúlja várakozásainkat. Valamennyi oldal úgy néz ki, hogy analfabéták is élvezettel lapozgathatják a vaskos kötetet, amely saját, szubjektív könyvszépségversenyem 2016-os győztese. Gilliamesque, Helikon Kiadó Budapest, 2016.304 oldal. pozsonyi színpadon nem létező kategóriává válik, hacsak nem vagyunk gyermetegen naiv szemlélők. A mesétől azonban nem zárkózunk el: a pozsonyi Giselle ezt az elementáris mesevágy at aktiválj a az emberben, s ez teszi érdekessé az előadást. Adolphe Adam rutinos zenéje korántsem katarktikus erejű, nehezen áll meg a saját lábán: azonban igazi, nélkülözhetetlen „összetevő”, alapeleme egy jól kifőzött komplex produkciónak. Juan Guil- lermo Nova díszletei és színpadképei túlságosan zsúfoltaknak hatottak ahhoz, hogy segítsék a produkciót: a tánc inkább a lelki terek megjelenítésében lenne érdekelt, kivált a második felvonásban, ahol érzékeltetnie kell azt is, hogy egy szellemvilág kiismerhetetlen tereiben járunk. Több űrt, több helyet: ez igazán nem egy „klausztrofóbiás” balett, jelenítse meg bár a megtört szív keserveit. Az új pozsonyi Giselle muzeális mese, sok szép elemmel, javíthatatlan romantikával. RÖVIDEN Egy színház - mint ajándék Hailey. Bruce Willis és volt felesége, Demi Moore állandó játszóhelyet ajándékozott az Idaho állambeli Hailey városában egy helyi színtársulatnak. A Company ofFools, amely 1996 óta lép fel az épületben, az adomány révén a színház tulajdonosa lett, s ezzel állandó játszóhelyhez jutott. A sztárpár 1995- ben vásárolta meg Haileyben a nagy múltú mozit, hogy színházzá alakítsák azt. (MTI) Adele továbbra is legyőzhetetlen London. A britek két egymást követő évben juttatták Ádele-t az albumeladási lista élére. Tavaly 3 millió példány fogyott az énekesnő harmadik, 25 című lemezéből. Ezzel jelenleg a 25 minden idők 30. legkelendőbb albuma az Egyesült Királyságban. A második helyen a Coldplay végzett a Head Füll of Dreams című lemezzel, a harmadik Michael Ball és Alfie Boe duettjeinek gyűjteménye. Adele a 25 megjelenése előtt elég szerényen tippelt: azt mondta, százezer eladott példánnyal már elégedett lenne. (guardian, juk) Rekordbiztosítás Carrie Fisherre Los Angeles.' Minden idők egyik legnagyobb biztosítási összegét, 41 millió dollárt kapott a Disney filmstúdió, amely biztosította magát arra az esetre, ha a Leia hercegnőt alakító Carrie Fisher nem tudná eljátszani szerződésben vállalt szerepét. Az Insurance Insider szerint a Disney a londoni Lloydsnál kötötte a biztosítást, amely kárpótolja a veszteségért a stúdiót, ha Fisher nem szerepel az új Star Wars-trilógia mindhárom részében. A 60 éves színésznő, aki hosszú idő után a 2015-ben bemutatott Az ébredő Erő című epizódban játszotta el ismét Leiát, december 27-én szívroham következtében elhunyt. Még befejezte az űreposz 2017 végén mozikba kerülő 8. epizódját, de a 9. rész felvételei még nem kezdődtek el. (MTI) Carrie Fisher Az ébredő Erőben (Képarchívum) Az új Giselle - muzeális mese
