Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-14 / 11. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JANUAR 14. IE L TÁRCA A SZALONBAN kérdések föl nem merülnek. És kérdések mindig fölmerülnek, a nyelv belevisz. Az énig a nyelv visz el. Úgy, hogy előbb kivezet onnan, aztán visz- szahoz, és onnan már minden megszólalásom erre az énre mutat vissza. Az Én őrülete (Freud), nyilván a nyelv miatt, és én abból élek, ezzel igyekszem valamit kezdeni. Olyan gyorsan menni, hogy lehagyjam az ént. Vagy hogy ne tudjak mit mondani, inkább legyek kénytelen odébbállni. Most odébb álltam? Tegnap például elfelejtettem elmenni egy randevúra, egyszerűen kiment a fejemből, ez már valami. Egyszer meg, korcsolyázásból hazajövet egy lánnyal, átvágtunk a Városligeti tó behavazott betonján, elejtette a korcsolyáját, kiesett a kezéből, és én nem mertem őt átölelni. Lennék-e most annak a gyereknek a helyében, vagy csak álmodtam az egészet. Ilyenekről álmodozom. „Mindig egy testbe zárva lenni? .Mindig csak én?” Mindig. „Sohase más?” Ja, sohase. „Börtön”, mégis, némi szabadban való, máshol való barangolás után nem oldalognánk szépen a cellánkba vissza magunktól? Amúgy meg: úgyis velem van, akivel beszélgetek magamban. Lóg az orrom előtt a falon egy Kukorelly Endre Más test, más lélek. Prózai válasz, költői kérdés „Mindig egy testbe zárva Lenni? Mindig csak én? Sohase más?” Szabó Lőrinc Lennék-e másvalaki, kibírnám-e más bőrében, ez volna Szabó Lőrinc kérdése. Kicsit mórikálós, elsőre nehéz komolyan venni - jó, de vegyük mégis komolyan. Len- nék-e akár pár napig is annak az ürgének a helyében, aki itt lépeget előttem a járdán. Egészen más nők karmaiban. Futballista, pénztárosnő, pornószínész. Ki nem játszott el azzal (a gondolattal), hogy miféle más ember volna szívesen. Gazdag ember helyében lenni! Annak a derékig a szeméttárolóban lógó kéregetőnek a helyében! Bárkiében, akinek épp semmi baja nincs. Lennék-e húszéves megint? Húsz perccel öregebb? „Ellenfele saját magamnak.” Akárki helyében pillanatokra. Nem, akárkiében nem - mert az mégiscsak ez az én legyen. Én és valaki más, úgy másvalaki, hogy lehetőleg mégis én: éEn, Één, magam, 79 Az én biztos olyasmi, amit úgy kellfolyton összeszedegetni, megnyugtató középpontot találni hozzá. bennem, enyém, engem, belőlem, nekem. Legjobb, ha ez marad, még akkor is, ha meg nem mondható, hogy tényleg mit jelent az én. Mindenesetre, a nyelvvel vacakolva, ezzel a kérdéssel vacakolva a komputer előtt, nemigen tudom, és az nem baj, sőt üdítő. A legjobb, ha nem. Csak ha felállva alaposan beütöm a térdem a kihúzva felejtett íróasztalfiókba, akkor érzem egy kicsi, gyorsan terjedő darabkáját az énnek - mert ha nem is jól (Borsi Flóra fotója) (hanem rosszul), mégis érzem magamat a bőrömben, ezt az érzést nem akarom elveszíteni. Az én biztos olyasmi, amit úgy kell folyton összeszedegetni, megnyugtató középpontot találni hozzá. Szétmászkálsz, fiam. Rendes széjjelmászós állapot, üldögél, nézgelődik, eszébe jut és elfelejt, alszik, dühös, keresi a bérletét. Keresem valamimet, bérlet magamhoz, szükségem van rá, és ebben a viszonyban legalább mégis én vagyok. Személyi igazolvány. Ha eszel egy darab kolbászt és nyújtózkodsz a napsütésben, akkor megvan, megfelelő az állag. A dolgok megfelelő állaga - míg ilyesmi Szabó Lőrinc-portré, Gink Ká- rolytól kaptam. Költő, jelentősége tudatában néz bele a lencsébe. Jelentőségteljes, ez tetszik nekem, fontosnak tartotta az ipse magát, ráadásul a helyzet az, hogy tényleg fontos is. Één, éÉn, ez látszik a képen, és még az a bosszantó dolog is, hogy ez így teljesen rendben levő. Rendben van és erősen van, minden bizonytalansága és gyat- rasága is. Most őt nézegetem. És mosolygok rajtam. Még lehetne ajánlani a tükröt. Nem gondolom, hogy ő inkább valaki más lett volna - ha már egyszer így alakult. Vagy pedig? Csak amolyan k-i kérdés. Szónoki. Mit olvas? Kollai István történész Nemrég került újra a kezembe A régészet regénye, amit most újraolvasok, igazából olvasunk a feleségemmel. A könyv pont az, aminek a címe mondja: egy magával ragadó regényes elmerülés a régészet történetébe, abba a hőskorba, amikor feltárták Ninivét, megfejtették a hieroglifákat vagy felfedezték a maja városokat. Ebben a könyvben a „Régész” igazából a felfedezők utolsó generációjaként tűnik fel, a kötet harmadát az ő életük bemutatása teszi ki, szobatudóstól katonán át diplomatáig. A szerző C.W.Ceram, de mint most megtudtam, ez valójában egy (a második világháborús propagandában kompromittálódott) német szerző álneve. A könyvet az interneten fellelhető információk szerint 5 millió példányban adták már el 1949 óta. C.W. Ceram, A régészet regénye, Gondolat, Budapest, 1965 SAROKPONT Időben N em szépítem a dolgot, elestem. A reggeli csizmahú- zogatós kapkodásban nekiszédültem az ajtófélfának (vas!), majd, taccs, megfejeltem az előszoba kövezetét. Moccanni se mertem. Mintha szilánkokra tört volna a fejem, amit csak a fájdalom tart egybe. Mígnem hűteni nem kezdte homlokomat a kő. Nocsak, nem is olyan rossz! Keresve se találhattam volna alkalmasabb eszközt a homlokomon keletkezett púp lelohasztására. Miközben ezt konstatáltam, egyre jobban megtetszett ez a hirtelen támadt egyensúly újonnan felfedezett világomban, nem is igyekeztem feltápászkodni. Legalább tisztázom magammal, hogy hova, hova, kedves Ildikó? Hát, hogy vizsgáztatni. No, és megvárják a diákok a tanárnőt? Hát, hogy meg. Akkor a sietés egyik vége megoldva, jöhet az érkezési oldal: Ki vagy mi kergeti magácskát? Egy meggyőződés? Egy szokás? Egy késztetés? És különben is, mi a francot tetszett totojázni hajnali fél öt óta? Miért pont most lett sietős a sietés? Elismerem, nem kifejezetten konzisztens gondolatfelvetések sorjáztak ki elmémből, de nyilván Kolumbusz is zavartan kapkodta a fejét a sok újdonság láttán. Itt volt például ez az új hangnem, ahogy magácskámmal beszéltem. Semmi vulgarizmus vagy w Mikor is volt nekem utoljára időm arra, hogy időm legyen? „debénavagyildizés”. Épp ellenkezőleg: magázva, tessékelve, nagybetűvel a tulajdonnevet, ahogy illik. Hogy én milyen jó társaságba keveredtem! Haljak meg, hát tisztára megéri elesni! Mindjárt több figyelem jut attól, aki gondolkodik, annak, aki valamit éppen csinál. Mikor is volt nekem utoljára időm arra, hogy időm legyen? Miért kell nekem agyrázkódás közeli állapotba jutnom ahhoz, hogy flörtölni kezdjen az elmém a kezemmel? Azt, hogy órában, percben mérjük az időt, már ovi előtt megtanultam jelesre. De mindig sokkal jobban tetszett, ahogy a mutatók más-más ritmusban hasítják a kört. Hosszan-hosszan (szögpercekig? órákig?) tudtam bámulni, ahogy a tik-tak szigorú metronómjának engedelmeskedve a nagymutató hevesen udvarol a lomha kicsinek. Drukkoltam nekik, hogy találkozzanak, és amikor puszit adtak egymásnak, megkondult a harang - ásó, kapa. Az idő iramát mérjük, mert vizs- gázni-vizsgáztatni kell, mert puszit szeretnénk adni egymásnak. Máshogy nem megy. És miközben találkozni sietünk, a mutatók érzéki táncát odavetjük a tik-nek és a tak-nak. Még szerencse, hogy a nagy kapkodásban néha elveszítjük egyensúlyunkat. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
