Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-07 / 5. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JANUAR 7. 17 L. TÁRCA A SZALONBAN Péterfy Gergely A kentaurok • • története /■ ^ entendrei író baV . rátom múltkor, tW egy januári reg- . j m gélén arra éb- M J redt, hogy egy ló legelészik a kertjében. A kertje egészen aprócska, annyira, hogy még ő is csak alig tud megfordulni benne, jobbra fal, balra fal, középen egy kis murva, a ló pedig akkora állat, hogy egészen betöltötte a teret. A kint felejtett fa virágládából harapdálta a füvet, amely ezen a déli oldalon, a fal védelmében még így januárban is zölden és üdén tenyészett. Az író látott már egyet s mást életében, ezért úgy döntött, mégse gyújt rá a kertben, a ló orra előtt, hanem visszafekszik. Az jót szokott tenni ilyen reggeli látomások ellen, el tudja tüntetni az ágyból az ismereden nőket, a haragos feleségeket, végrehajtót, postást, rengeteg mindent, ami az életben kellemeden lehet. Aludt is egy jót, egészen kilencig, kipihentnek érezte magát, fogta a cigarettásdobozt, és nagy levegőt véve, előbb babonából hármat számolva kinyitotta a kertre néző ajtót. A ló még mindig ott állt. Most már a fél virágládát is megette. Amikor meglátta az írót, vidáman horkantott és megrázta a sörényét. Újabb visszaadásról már szó sem lehetett. Barátom ezért inkább rágyújtott, mindannyiszor udvariasan ellegyezte a ló orra elől a fústfelhőt, amikor pedig végzett, megpróbálta végiggondolni, mit kell ilyenkor tenni. Először is felhívott engem, de nekem akkor épp le kellett adnom egy tárcát a pozsonyi Üj Szóba, mondtam, nem tudok odamenni, írja ki a Facebookra, mi történt, tegyen hozzá egy fotót is, ami megfelelően ábrázolja a lovat, és csinálja azt, amit olyankor szokás a Facebookon, amikor kóbor kutyát vagy macskát talál az ember: kérje meg a barátait, hogy osszák meg a posztot, hátha a gazdája ráakad, és jelentkezik. Barátom így is tett, lefotózta a lovat kétszer is, egyszer oldalról, egyszer szemből, majd egy tárgyilagos posztban leírta, hogy néz ki, nincs rajta patkó, se nyakörv, vagy zabla, ami állatokon szokott, és itt van az ő kertjében Szentendrén. Adott neki enni és inni (ebben az utóbbiban hazudott), a gazdája már nyilván nagyon keresi. Ossza meg, aki csak tudja, üzenet, pontos cím, telefonszám priviben. A poszt felment a fészre, el is terjedt gyorsan. De mivel elég szürreálisnak hatott, elkezdtek gyülekezni alatta a kételkedő, cikiző, majd gyalázkodó kommentek. Barátomat azzal vádolták, hogy gúnyt űz a becsületes álltabarátok buzgalmából, akik valóban veszélyben forgó, kiszolgáltatott kis életek megmentésén fáradoznak. „Ezeknek már semmi se szent” fejléccel egy szélsőjobb portálon is megjelent a poszt, ahol aztán kapott a rohadt hazaáruló liberális értelmiség rendesen. Mivel barátomnak kezdett csakugyan kényelmeden lenni a ló társasága, szeretett volna például kimenni a házból legalább egy liter borért, elhatározta, hogy nem keménykedik: kitett magáról és a lóról egy szelfit, sikerült úgy elkapnia, hogy a ló is egy kicsit mosolygott, és most egy érzékeny, szívhezszóló posztot írt a lóval szövődött barátságáról - hátha erre már tényleg felkapja a ló gazdája a fejét, és ha más miatt nem, legalább féltékenységből jelentkezik, és végre elviszi. Jött is néhány gyanúsan rossz helyesírással írt üzenet, amelyben arról érdeklődtek, hány éves a ló, meg hány kiló, mert ahhoz kell választani az utánfutót. Közben a ló odakint nyihogott és toporgott. Az orrával bökdöste az ajtót. Barátom megtöltött egy műanyag edényt vízzel, és kitette a ló orra elé a küszöbre. A víz egyeden másodperc alatt tűnt el. Cserélt egyet, kettőt, hármat, ötöt, tízet. A ló elégedetten nyerített, és feltette a lábát a küszöbre, mint aki be akar jönni a házba. Barátom lelkiismeret-furdalással csukta be előtte az ajtót. Hideg van, cudar idő, eleredt az ónos eső, a ló nyilván fázik. Pokróc kéne rá, van is ilyen szó, lópokróc, nyilván azért, mert a lovat takarják vele. Levette a kanapéról a pokrócát, amellyel sorozatnézéshez szokott takarózni, kilépett az ajtón, a kertfal és a ló közé préselődve a ló oldalához ment, és betakarta. Közben beszívta az állat édeskés, forró illatát. Egy élőlény. Egy szeretette vágyó, magányos élőlény, az univerzum vándora, akárcsak én, gondolta, és átjárta a szívét a szeretet. Bement, kockacukor híján kristálycukrot töltött a tenyerébe, a ló szája elé tartotta. A ló boldogan felnyalta, nagy, vérágas szemét rámeresztette. Barátok lettek. Vagy ki tudja, a barátnője lett. Elmulasztotta meghatározni a nemét. Épp egy újabb posztot kezdett fogalmazni állat és ember különös kapcsolatáról, a kentaurmítosz eredetéről, amikor autóduda hallatszott a bejárat felől. Kinyitotta az ajtót.- Zurück, neteneee, ccc... hő, hő! - hallotta a kentaurnyelvet. A ló tiltakozás nélkül hátrált. Miközben az egyik kék overallos férfi felvezette a rámpán az engedelmesen lépkedő lovat a „Nyikó és Társa Vágóhíd” feliratú teherautóba, a másik odalépett a barátomhoz és hálálkodva kezet szorított vele. Mit olvas? Cs. Liszka Györgyi a Vasárnap főszerkesztője Amikor a felkérést kaptam, éppen az EP 1950-2016, A megrendülés segédigéit olvastam, melyben vagy hatvanan vallanak a hatalmas íróról, zseniális emberről, mindenesetre nagyon sokan ahhoz, hogy a színvonal ne legyen hullámzó. Megrendítő gyűjtemény, és számomra még külön tanulsága, hogy ha hiteles egy ember, akkor azt mindenki, kortól, nemtől, lakhelytől, politikai és vallási elkötelezettségtől függetlenül egyformának látja. Esterházy Péterről így vagy úgy, rövidebben, hosszabban, gyengébben vagy ütősen mindenki ugyanazt állítja, amilyennek láthattam én is. De most mégsem erről írnék, hanem egy régebbi olvasmányélményemről, Michel Houellebecq Behódo- lásáról, mely 2022-ben játszódik, főhőse egy negyvenéves, de már kiégett irodalmár, egyetemi oktató. Az ő szemszögéből látjuk a franciaországi elnökválasztás körülményeit, miközben magasan vezet a szélsőjobb, mögötte a szocialista és a muzulmán jelölt, a nagy politikai sárdobálásban végül a muzulmán testvériség győz. Szépen, nyugodtan kezdik megszüntetni a nemek egyenlőségét, a világi oktatást, az egyne- jűséget, fokozatosan, rafináltan megnyerve az ügynek a francia gondolkodókat, beleértve főhősünket, aki végül mégis csak beáll a muszlint oktatásba. A regény első látszatra a most oly aktuális és egyre égetőbb problémáról szól, nekem leginkább azt üzente, hogy legyen bármilyen világnézet az abszolút győztes, még a bölcselők, az értelem és a felvilágosultság letéteményesei is kényelemért, fizetésért előbb- utóbb mellé állnak. A Behódolás megjelenése után viszont tényleg elindult állítólag egy muszlim párt a helyhatósági választásokon, és megszerezte első képviselői helyeit Franciaországban. Michel Houellebecq: Behódolás, Magvető 2015. Fordította: Tótfalusi Agnes SAROKPONT Delirium A frászt hozta rám újév napján a magyar közszolgálat, amikor egyszer csak azt hallom, hogy „elszakított országrészek”. Úristen, már megint mi és hol? Aztán még hogy „magyarok”, majd egy szám: „2016”. Sebesültek? Halottak? Terrortámadás Magyarországon? Alig bírtak bennem mondattá rendeződni ijedtükben a szavak, de valójában akkor se nyertek igazán értelmet, amikor kiderült, hogy a határon túliakról következik egy éves összefoglaló. Pedig tényleg csak két pohár bort kortyoltam el szilveszter éjszaka. No, jó, délután egy óévbúcsúztató puncsot is a wolfšthali és a rajkai barátnőmmel, akik valójában pozsonyi magyarok, itt születtek, itt dolgoznak, csak a szomszédos országrészekben laknak, a fővárosi áraknál lényegesen olcsóbban. Kicsit trécseltünk a monarchiás hangulatú Mayer cukrászdában, majd különböző számú buszokkal hazamentünk (801, 901, 94). Általában egy jó szavam sincs a pozsonyi tömegközlekedésre, de most valami határtalan melegséget kezdtem érezni iránta. Nem volt mindig jó fővároskodni a hármas határnál. A nyolcvanas években a szobám ablakából ráláttam a vasfüggönyre, amit akkoriban a magyarországiak már világúdevéllel léptek át. Ha megerőltettem a szememet, láttam a szalámit az uzsonnázó határőr zsömléjében. Nekem ez volt a Nyugat. Magyarhonba pedig évente csak kétszer, a többi a képzeletre volt bízva. Ma már mást kell tudnom elképzelni: miközben tömött buszokon zsörtölődve tömegközlekedek, néhai országhatárokat lépek át. Hát, mit mondjak? Nehéz. Ilyen tudatmódosító duma kell ahhoz, hogy hadra fogjam a fantáziámat, de azt még így se értem, hogy miért kell művileg erősíteni a határokat ott, ahol a legnehezebben lebonthatók? Az emberi fejekben. Nekem is komoly késéssel omlott le a mentális vasfüggönyöm, hiába láttam rá a martalékaira. 2009. január 27-én reggel gimnazista fiam síelni ment a Kis-Kárpátokba. Este pedig lelkesen mesélte semmeringi élményeit. A vasútállomáson meggondolta magát, és „oda” váltott jegyet. Mondta mellesleg, és meg se rebbent a szeme. Az enyém viszont igen, ahogy most is, miközben leírom. Csoda-e, ha megáll a józaneszem, ha pont a közszolgálat jegyében akarnak elszakítani a hétköznapi valóságtól?! Szóval, így éldegélünk, Amid, és ha összeírnunk, trécselgetünk, csa- tolgatunk, szakítgatunk. A határ a csillagos ég. De ez csak asszonybeszéd. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
