Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-23 / 297. szám, péntek
10 KARÁCSONY ■ 2016. DECEMBER 23. www.ujszo.com Mindig mosolyog. Annak, aki lehajtott fejjel vagy a telefonjába bújva, sietős léptekkel megy el mellette, szép napot kíván, aki a szemébe néz, ahhoz közelebb lép, és megkérdezi tőle, nem ¥ venne-e egy Nota benét. Ha nem, nem, elfogadja, elköszön, és a többi járókelőt fürkészi. Rudo szigorúan megtartja a Nota bene-árusok tízparancsolatát. S okan leállnak vele beszélgetni, nemrég egy ifjú hölgy némi pénzt nyomott a markába. „Múltkor nem volt elég apróm, nem adtam annyit, amennyibe a lap kerül” - jegyezte meg a szó szoros értelmében fúttában, rohant a villamosra, el akarta érni a zöld lámpát. Rudo hálálko- dását talán már meg sem hallotta. „Mivel az életem egy részét az utcán töltöttem, messziről felismerem, melyik ember milyen. Többen megkérdezték már, miért mosolygok. A válasz egyszerű: nagyon sok rosszat átéltem, megjártam a poklok poklát, fél lábbal a sírban voltam, Szántó doktornőnek köszönhetem, hogy élek. Néhány évvel ezelőtt tudatosítottam, hogy az élet ajándék.” Rövid, de boldog gyermekévek Van kiút és van remény Rövidesen azonban véget értek a boldog gyermekévek. Az alapfcsPsal (Somogyi Tibor felv Amikor Rudo megszületett, pincelakásban élt az anyjával, aki a fiút hároméves koráig hetes bölcsődébe hordta. Akkortájt kaptak lakást az egyik pozsonyi lakótelepen. „Onnantól kezdve boldog volt a gyerekkorom. Sűrűn látogattam a nagymamámat, aki Dornkappelben lakott, az ottani templomban ministráltam. Nem a nagymama kényszerített, magamtól mentem, meg voltam keresztelve, bérmálkoztam is, nem kellett nógatni. Sőt, egy idő után nem hagytam volna ki a vasárnapi ministrálást, mert a pap szerette a bort, és mise után mindig szólt, hozzak misebort, nekem kofolára adott öt koronát.” Rudo olyan gyerek volt, mint a többi, nem elégedett meg azzal, hogy ministrál. A nagymamája lakásához közel volt egy focipálya, kikijárt meccset nézni, de idővel megunta, hogy csak a lelátón ácsorog. „Híres focista akartam lenni. Bevettek a csapatba, elég tehetséges voltam, még a kapitányi karszalagot is viselhettem. Csodálatos évek voltak.” A család fekete báránya iskola elvégzése után kitanulta az autófényező mesterséget, de egészségi okokból más munkát kellett vállalnia, beállt a Slovnaftba. És nagyon korán megnősült. „Nem éreztem jól magam otthon. Anyám feleségül ment egy fehér férfihez, szült neki egy gyereket, az öcsém volt a család kedvence. Minden házi munkát velem végeztettek, mert a szó szoros érzelmében én voltam a család fekete báránya. Az én apám ugyanis cigány, én félcigány vagyok, nem éreztem, hogy valaki szeretne, valakinek szüksége lenne rám a családból, kivéve, ha dolgoztatni kellett. A Slovnaft nem volt rossz hely, lakást is kaptam, amikor leszereltem, már egy gyerek apja voltam. Három műszakban dolgoztam, amit egy idő után elunt a feleségem. Elváltunk. Otthagytam neki meg a gyereknek a lakást, az anyámhoz költöztem.” Attól kezdve Rudónak sokat segített az anyja. Volt fedél a feje felett, otthon rendes meleg étel várta, a ruhái kimosva, kivasalva. Rudo tehergépkocsi-vezető volt egy ideig, utána mentőautót vezetett, az anyja haláláig. Kisemmizve .Kétezerhat borzalmas változást hozott az életemben. Anyám örökre elhagyott bennünket. A mostohaapám az orrom alá nyomott egy papírt, hogy írjam alá. Ott feküdt a beteg a mentőben, siettem, el sem olvastam, milyen papír aljára firkantom a nevemet. Lemondtam az anyai örökségről. Anyámat eltemettem, úgy éreztem, semmi értelme az életemnek. A munkahelyemen kértem, adjanak néhány nap szabadságot, hogy összeszedjem magam, de nem értették meg, milyen gondokkal küszködöm, nem kaptam szabadságot. Eldöntöttem, hogy otthagyom a munkám. Ha valakik nem értik meg, min mentem keresztül azáltal, hogy meghalt az az ember, akit a világon a legjobban szerettem, s akitől én is kaptam szeretetet, akkor inkább munkanélküli leszek, de olyan emberekkel nem dolgozom.” Attól kezdve a pozsonyi főállomáson csavargón, koldult. Sok embert megismert, jóban volt az ott járőröző rendőrökkel, akiknek jelentene, ha valami furcsát, gyanús dolgot látott. Cserébe kapott egy pohár teát. Ételhez azonban ritkán jutott. Amit összekoldult, azon alkoholt vett. w Próbáltam munkát találni, de hova vettek volna fól egy alkoholista hajléktalant? Az egyetlen barátom az alkohol lett. Megnyugtatott, úgy éreztem, vele megtaláltam a belső békémet. „Kéregetéssel nem tud az ember annyi pénzt szerezni, hogy megfizethessen legalább egy albérleti szobát, és ahhoz, hogy ne érezzem magam olyan keservesen, kellett az ital. Elhódított, nem gondoltam arra, milyen kegyeden tud lenni az élet. Próbáltam munkát találni, de hova vettek volna föl egy alkoholista hajléktalant? Az egyeden barátom az alkohol lett. Megnyugtatott, úgy éreztem, vele megtaláltam a belső békémet.” Rudón egy taxisofőr segített, akit a főállomáson ismert meg. Egyszer alaposan végigmérte, te súlyos beteg vagy, elviszlek orvoshoz, mondta neki, beültette a kocsijába, és bevitte az egyik pozsonyi kórházba. Akkor már alig működött a mája, a veséje fölmondta a szolgálatot, és alig, hogy beért vele a taxi a kórházba, infarktust kapott. De az orvosok nem mondtak le róla. Pontosabban Szántó doktornő, aki visszasegítette az életbe. Második esély „Amikor kijöttem a kórházból, tudtam, hogy két lehetőségem van. Vagy visszatérek az alkoholhoz, de az a biztos halál, vagy kezdek valamit magammal. Az utóbbit választottam. Elmentem a Nota bene kiadójához, aki úgy döntött, ad még egy esélyt. Korábban ugyanis többször átvágtam őket. Elloptam a Nota benét, feketén árultam, a pénzt zsebre vágtam, hogy legyen miből innom. Most mégis bíztak bennem. Nem bánták meg, mert megváltoztam, új életet élek, megtartom a Nota bene-árusok tízparancsolatát, és most a legjobbak között vagyok. Nem adom fel! A lap reményt ad, hogy nem maradtam magamra, hogy erős vagyok, el tudom tartani magam.” Rudo új élete munkásszállón folyik, ahol van egy szobája, zuhanyozója, toalettje, kis konyhája. Néhány centért kimoshatja a ruháit - mindig patyolattiszta -, megfőz, van fedél a feje felett, mert bármennyire jó, hogy nem az utcán koldul, kóborol részegen, a szálló nem az otthona. „A ruháimat second handben veszem, de néha kapok is azoktól, akik megveszik a lapot. Anyám arra nevelt, hogy mindig legyek tiszta, ápolt. Ezt persze nem tudtam megtartani, amikor koldultam, ittam, de nem is érdekelt. Most viszont fontos, hogy az emberek ne nézzenek rám undorral, ne fordítsák el a fejüket azért, mert büdös vagyok, ápolatlan. Ezzel a munkával kétszeresen gazdagodom. Egyrészt azért, mert a lap eladásával pénzt keresek, másrészt azért, mert a lap árusításával rengeteg embert ismerek meg, nagyon sok tapasztalatot szerzek.” A családom az utca népe Rudo családja ma az utca népe. Az öccsével, mostohaapjával, volt feleségével, fiával nem tartja a kapcsolatot. „Négyéves volt a fiam, amikor elváltunk, alig ismert, a három műszakos munka miatt alig láttuk egymást. Váláskor azt mondtam a feleségemnek, nevelje a belátása szerint. Az öcsémmel régebben itt- ott összefutottunk, de már régen nem láttam. Mély nyomot hagyott bennem, hogy gyerekkorunkban ő volt a kedvenc, engem mindig félretoltak, nem szerettek.” O viszont szereti a magyarokat. Azt mesélte, mindig jó tapasztalatai voltak a magyarokkal. A katonaságon repülőgépeket vontattak, és egyszer télen lerobbant a kocsija. Mindenki csak a vállát vonogat- ta, Molnár Tibi meg fogta magát, befeküdt a kocsi alá - télben, fagyban, mínusz húsz fokban -, és addig nem mászott ki alóla, amíg meg nem javította. A kórházban is összehaverkodott egy Tibor nevű magyar fickóval, akire szintén számíthatott. Rudo ötvenhat éves, de nem érzi a korát. „Fiatal vagyok, az életet nem a számok irányítják, befolyásolják, hanem az, vannak-e tervei, céljai az embernek. És nekem vannak. Szeretném, ha saját lakásom lenne, amit az otthonomnak nevezhetnék.” Hogy miért mosolyog mindig? „Hogy megmutassam az embereknek, hogy képes voltam talpra állni, és hogy megmutassam azoknak, akik azt hiszik, az életük reménytelen, mit sem ér, meg lehet találni az utat a jobb, méltóságteljes élethez.” Grendel Ágota
