Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-17 / 292. szám, szombat
www.ujszo.com I 2016. december 17. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ' I 7 Házi feladat Beérkeztek a dolgozatok, és jött a bomba: Hitler V an egy tantárgyam, amelyen fontos társadalomtudományi személyiségekről van szó. Olyan emberekről, akik meghatározó módon hozzájárultak a tudományterületük fejlődéséhez s az adott kor társadalomfelfogásához. Az utóbbi is nagyon fontos, mert a társadalomról alkotott tudományos elmélkedések előbb-utóbb lecsepegnek a köztudatba, s ezáltal a tudománnyal nem foglalkozó emberek gondolkodását és viselkedését is befolyásolják, méghozzá sokkal jobban, mint azt ők maguk hiszik. A diákoknak olyan személyiségekről beszélek, akiknek munkássága pozitív módon hatott. Ilyen például Tessedik Sámuel evangélikus lelkész, aki megalapította a mai mezőgazdasági-kereskedelmi iskolák prototípusát, sőt, talán még többet is tett, hiszen az ő iskolájában a gyerekek nemcsak hittant és gazdálkodást tanultak, hanem azt is, hogyan kell egészségesen élni. Mindezt a 18. században! Ráadásul lefektette ajól működő falu (vagyis egy mik- rotársadalom) alapelveit. Mivel új tantárgyról van szó, szeretném olyan személyiségekkel megtölteni, akik érdeklik a diákokat. Ezért azt kapták feladatul, hogy írjanak „portrét” valakiről, akit a tudományos és/vagy politikai tevékenysége alapján fontosnak tartanak, és értékeljék a munkásságát. Feltételeztem, hogy olyasvalakiről fognak írni, aki példaértékű számukra, ha pedig ellentmondásos személyről, mert ilyenek is vannak, akkor ezt az ellentmondásosságot kellőképpen reflektálják. Beérkeztek a dolgozatok. És jött a bomba. Hitler. Persze a maga módján ő is személyiség volt, épp elég szörnyűséget tett, hogy a történelem kitörölhetetlen alakjává váljon. Likvidálta az ellenfeleit, olvasom, s nem tudom eldönteni, hogy a szerző csak szimplán szűkszavú-e, vagy elnéző. Esetleg szimpatizáns? Igen, vannak ellentmondásos személyiségek, s a mi posztmodem korunkban már szinte norma, hogy mindent viszonylagosnak tekintünk. Minden igaz, de az ellenkezője is igaz. Mindent megkérdőjelezünk. A rosszat is. Mert ugye, emberbaráti és embeijogi szemszögből nézve annak is lehet oka, hogy valaki gonosz. Szegény gonosz. Utóvégre mint mindenki, ő is ártatlan rózsaszín csecsemőként jött a világra. Mi történhetett vele? Őt is meg kell érteni, nem? Miért lenne Hitler kivétel? Gondolhatja a posztmodem fiatal. Amikor először hallottam a Jancsi és Juliskát, megkérdeztem apukámtól, nem lehet, hogy a boszorkány nem is volt rossz, csak éhes? Sosem felejtem el, amit mondott. Lehet, hogy csak éhes volt, de akkor sem szabad gyereket enni. Igen, van, aki/ami nem ellentmondásos, hanem egyszerűen gonosz. Mert vannak mércék/határok, amiket nem szabad túllépni. Szerintem épp az vezet extrémizmushoz, ha ezeket megkérdőjelezzük. A demokrácia ^ hazai vadhajtása ö IMI MÓZES SZABOLCS A lakosság jelentős része csalódott a demokráciában, elégedetlen az állapotával. Ilyen kormányzások, botrányok után csodálkozunk még ezen? A Focus közvélemény-kutató ügynökség friss felmérése szerint többen elégedetlenek a szlovákiai közügyek állapotával, mint ahányan elégedettek. Mondjuk ki: a felmérés, még ha a hazai demokrácia minőségére is kérdezett rá, valójában azt mérte fel, ki mennyire elégedett a hatalmi elit politikájával. És ez lényeges momentum: a többség ugyanis szerencsére még nem akarja lebontani a demokráciát - és egyhamar nem is lesz ilyen többség, ne legyünk túlzottan borúlátók! Nem ezzel a kormányzati formával, politikai berendezkedéssel van gondjuk, hanem annak hazai vadhajtásával. Még mielőtt elkezdenénk az előbbi számokon sopánkodni, leszél- sőségesezni, ezzel Kotleba aklába terelni az elégedetlenkedőket, tegyük hozzá: nem velük van a baj. Ők itt, a szürke szlovákiai realitások ötvennél is több árnyalata között éldegélnek, s azt látják, a jelenlegi keretek között a politikai elit nem tud, vagy nem akar megoldást kínálni a legfontosabb problémákra. Melyeket egyébként a válaszadók jól érzékelnek és sorolnak is: nem büntetik, ha valaki az állam pénzét nem hatékonyan használja fel (szlovák elnökség, CT-botrány és sok-sok más ügy bekacsint), az emberek nem egyenlők a törvény előtt (Bastemák-ügy, Harabin-történetek, Gorilla, Paškarokonai, jaj de hosszú lenne a sor, ha mind felsorolnánk). S van tovább is: az állam csődöt mondott az alapvető szolgáltatások biztosításában, az ellenőrző szervek nem gátolják meg a hatalommal való visszaélést. Ám mindez kevés lenne annak megértéséhez, amit a remek haveli terminus technicusszal rossz (társadalmi) közérzetként (blbá nálada) lehetne leírni. Nemcsak az intézményes problémák, visszaélések, hanem az életszínvonal, a korábbi remények meg nem valósulása is rontja a rendszerbe vetett hitet. Erről pedig kevesebb szó esik a közbeszédben. Az ország GDP-arányos növekedése az utóbbi húsz évben erősebb volt, mint a nyugat-európai államoké, ám életszínvonalban, bérszintben alig közeledtünk a célországokhoz. Húsz éven belül utolérjük a nyugatot - hangzott a rendszerváltás után, azóta 27 év telt el, ám mintha a „húsz év” állandósult volna: az optimisták szerint még ennyi esztendő, és jobban élünk majd, a pesszimisták - és a realisták többsége - viszont már ezt sem ígéri. Az emberek végeredményben azt látják, hogy az átalakulás során negyedszázadon keresztül össze kellett húzni a nadrágszíjat, ám cserébe valahogy nem lett Szlovákiából Ausztria (és ez a többi posztszoci országra is érvényes), de még csak egy fapados Burgenland sem. Közben a közéleti szereplők részéről a lopás szinte intézményesült, az állam által nyújtott szolgáltatások minősége pedig a kritikus szint alá esett. A fent idézett felmérés során a megkérdezettek 16 százaléka vallotta, hogy inkább totalitáriu.s rendszerben élne. Nem lennék meglepve, ha a kormányzat és az ellenzék jelenlegi teljesítményét, probléma- megoldó képességét megtapasztalva ez az arány 2020-ig tovább nőne. Pedig most még nem késő kezdeni valamit a helyzettel: az emberek többsége nem a demokráciát akarja leváltani, csak élhetőbb országot kíván. Élhetőbb, igazságosabb, becsületesebb, demokratikus Szlovákiát. Ki hallja meg őket? Elképesztő, hogyan törhették fel az oroszok Clintonék szervereit Félreértett üzenetek, amatörizmus és még egy gépelési hiba is közrejátszott abban,hogy orosz hackerek hónapokon át hozzáférhettek az amerikai Demokrata Párt szervereihez és Hillary Clinton kampánystábja adataihoz. A The New York Times nyomozásából kiderült, hogy az FBI különleges ügynöke már tavaly szeptemberben telefonált a Demokrata Párt központjába, hogy súlyos gondok vannak a szerverekkel. Az FBI már akkor tudta, hogy a Moszkvához köthető, The Dukes (Hercegek) nevű hackercsapat feltörte a párt rendszerét. Adrian Hawkins különleges ügynök hívását az ügyfélszolgálathoz irányították, ahol egy Yared Tamene nevű munkatárs vette fel vele a kapcsolatot, aki ugyan IT-szakember volt, de saját bevallása szerint sem értett különösebben a kiberbiztonság- hoz és a hackertámadásokhoz. Rákeresett a Google-ban a The Dukesra, és lefutatott egy diagnosztikai vizsgálatot, de ő maga is azt mondta: nem kutakodott túl mélyrehatóan, mert abban sem volt biztos, hogy valódi FBI- ügynökkel beszélt és nem telefonbetyárral. Pedig Hawkins heteken át újra és újra telefonált. E-mailt nem írhatott, mert azzal a hackerek is megtudták volna, hogy lelepleződtek, viszont hibázott, hogy nem ment el személyesen a pártközpontba. Ezzel a NYT szerint el is úszott a legnagyobb lehetőség a hackerek feltartóztatására, pedig az FBI éveken át küzdött a The Dukes ellen, mert a Fehér Ház, a külügy és a vezérkar rendszereihez is igyekeztek hozzáférni. Novemberben Hawkins már amiattjelentkezett, mert a párt egyik számítógépe „hazatelefonált Óroszor- szágba”, ami arra utal, hogy államilag jóváhagyott hackertámadás történt. A rendszert újjáépítő cég egy nap alatt feltárta, hogy a behatolás Oroszországból indult. A CrowdStrike nevű cég két csoportot azonosított. Laza Macinak és Díszes Macinak nevezték el őket. Előbbi a The Dukes volt, utóbbi viszont idén márciusban tűnt fel, és valószínűleg az orosz katonai hírszerzés, a GRU irányítása alatt áll. A cég szerint a két csoport nem játszott össze egymással. A lap szerint az akció adatgyűjtésnek indult, de végül az lett belőle, hogy Moszkva kísérletet tett Clinton lejáratására, hogy Donald Trump javára dőljön el az elnökválasztás. A NYT úgy értékeli, hogy az FBI nem elég magas szinten foglalkozott a problémával, a pártnál nem is értették, mekkora a baj, így a hackerek csaknem hét hónapon át szabadon grasszálhattak a demokraták rendszerében. Mindennek tetejébe a lap szerint a Fehér Ház sem reagált időben, aminek pedig elrettentő hatása lehetett volna. Andrew Brown, a párt műszaki igazgatója a NYT-nak azt mondta: a párt nonprofit alapon, adományokból működik, és sosem volt akkora biztonsági költségvetése, mint egy hasonló méretű vállalatnak. „Sosem volt elég pénz mindenre, amit meg kellett volna csinálni” - mondta. A hackerek emellett egy teljesen egyszerű adathalász e-maillel próbáltak meg hozzáférni John Podesta magánleveleihez, aki Clinton főtanácsadója volt a kampányban. Sikerrel. Podesta egy olyan levelet kapott a hackerektől, amelyben mintha az email-szolgáltatója kért volna tőle adatokat, és azt jelezné neki, hogy valaki megszerezte a jelszavát, meg kell változtatnia. A tanácsadó tanácstalan volt, nem tudta, mitévő legyen, kollégáitól kért segítséget. Egyikük azt írta: ez egy tiszta (angolul legitimate) e-mail, John azonnal változtassa meg a jelszavát, és kapcsolja be a kétlépcsős azonosítást. Charles Delavan később viszont azt mondta: gépelési hibát vétett; valójában figyelmeztetni akart, hogy a levél rosszindulatú (illegitimate), és Podestának ezért kell megváltoztatnia a jelszavát. A gépelési hiba miatt Díszes Maci egy csapásra Podesta 60 ezer e- mailjéhez fért hozzá, kisvártatva a telefonján és a tabletjén lévő adatokhoz is, majd lassan a kampánycsapat egyre több tagja volt kénytelen azzal szembesülni, hogy véletlenül sem a nyilvánosságnak szánt leveleik a CNN képernyőjén virítanak, miután a hackerek átadták az információkat a WikiLeaksnek. A lap azt írja: a gyakran nyilvánosságra kerülő kínai hackertámadá- sok mellett az oroszok sem vonultak vissza, csak ügyesebben álcázták a tevékenységüket az elmúlt években, és erről az illetékesek Barack Obama elnököt rendszeresen tájékoztatták. O mégsem nevezte meg nyilvánosan Oroszországot, és nem rendelt el válaszlépéseket, amit ma már sokan bánnak a Fehér Házban. A NYT szerint senki nem gondolta, hogy Moszkva meg mer kockáztatni egy ilyen támadást az Egyesült Államok ellen, és szükség volt az együttműködésre Oroszországgal Irán és Szíria miatt. A NYT azt írja: a hackerek azonosítása inkább művészet, mint tudomány, és sosem lehet teljes bizonyossággal azonosítani a támadókat. Díszes Maci viszont több olyan támadást hajtott végre az elmúlt években, amelyek egyetlen érdekeltje Oroszország, és a behatolások rendre a moszkvai időzóna szerinti munkaidőben történtek. A lap leszögezi: a kiszivárogtatott információkkal a sajtó is de facto az orosz hírszerzés eszköze lett, Vlagyimir Putyin az amerikai demokrácia két fontos intézményét, a kampányt és a független sajtót állította a saját szolgálatába. (MTI) A vásárlás rabságában (Ľubomír Kotrha karikatúrája)
