Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-02 / 279. szám, péntek
KULTÚRA 2016. december 2.1 www.ujszo.com Közép-Európa kódjai A rimaszombati születésű Ilma Rakusa költő, kritikus és műfordító otthon érzi magát ebben a régióban Ilma Rakusa (Gecse Attila felvétele) JUHÁSZ KATALIN Anyja magyar, apja szlovén, ő németül írja verseit, kritikáit, esszéit. Hatévesen már négy nyelven beszélt és öt városban élt. Ma tizenegy nyelvet „vall be", és Zürichbe érkezik haza. Most épp szülővárosából, Rimaszombatból, ahol átvette a polgármesterdíját. Ilma Rakusával egy kávéházban beszélgettünk, pár lépésnyire attól a Fő téri épülettől, ahol édesanyja patikája működött. Édesapja a második világháború után egy demokratikus országban szeretett volna otthont találni a családja számára, ami nem volt könnyű feladat: Rimaszombatból Budapestre, majd Ljubljanába, Triesztbe, végül Svájcba költöztek. Mennyire befolyásolta az ön szellemi fejlődését az a tény, hogy életének első öt éve folyamatos költözésekkel telt? Akkoriban a szüleim jelentették az otthont számomra, és megtanultam, hogy rövid időn belül otthonossá, ismerőssé válik, ami korábban nem volt az. Részben a sok költözködésnek köszönhető, hogy később nem szorongva, hanem a felfedezők kíváncsiságával mozogtam a világban. Zürichbe 1951 -ben érkeztünk, egy ideig nem volt biztos, hogy ott maradhatunk. Végül sikerült, aminek köszönhetően az iskolát már németül kezdtem el. Mivel rengeteget olvastam, egy idő után gazdagabb volt a szókincsem, mint a svájci gyerekeknek. Tízévesen került a kezébe Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye, amely megváltoztatta az életét. Igen, ennek a könyvnek köszönhetően lettem szlavista. És nem volt kérdés számomra, hogy el kell jutnom abba az országba, ahol ez a mű született. Egy évet töltöttem a szocialista Leningrádban, ott írtam a doktori disszertációmat. Nádas Péter azt írja önről Marina Cvetajeva verseinek német fordítása kapcsán, hogy az orosz észjárást is sikerült átmentenie a német nyelvbe, amire nem sokan képesek. Pedig szerintem magyarból németre fordítani nehezebb, mint oroszból. Mások mellett Nádas verseit és összes színdarabját lefordítottam, de talán Cvetajevával foglalkoztam a legtöbbet. Tíz éven át meghatározta az életemet, olyannyira, hogy a végén teljesen összemosódott a lényünk, szinte már nem tudtam, melyikünké egy-egy gondolat. Jobban érdekelt az ő világa, mint a saját írói munkásságom. Ma már jóval kevesebbet fordítok, de rendszeresen írok könyvkritikákat, továbbra is követem az orosz, a francia, a délszláv és persze a magyar irodalom történéseit. Rengeteg tenger címmel jelent meg önéletrajzi kötete, amelyet 2009-ben az év svájci könyvének választott a szakma, és amelyet azóta 13 nyelvre fordítottak le. Röviden szó esik benne szülővárosáról is. Szerintem már csak azért is megérdemelte a polgármester díját, mert önnek köszönhetően például a japánok is megtudhatják, hol van Rimaszombat. Bár nehezen tudom elképzelni, ahogy böngészik a térképet... Ez egyáltalán nem elképzelhetetlen! Nemrég jelent meg japánul a Lassabban! című esszékötetem, amelyben a rohanás, a teljesítményhajszolás által növekvő stressz és a fogyasztói társadalom lélekmérgező tendenciáit boncolgatom. Amikor járt nálam Zürichben a fordító, nágy megdöbbenésemre, elmondta, hogy onnan Ljubljanába és Triesztbe készül. Kérdeztem, miért. Erre közölte, hogy szeretné minél alaposabban megismerni a belső világomat, és ehhez látnia kell azokat a helyeket, ahol gyermekkoromban éltem. A japánok ilyen alaposak. Pedig abban a könyvben csupán érintőlegesen ír ezekről a városokról. Látja, ez az! Mégis eljött hozzám Tokióból csak azért, hogy kérdéseket tegyen fel. Olvasta az önéletrajzi kötetemet is. Aztán Ljubljanából elküldte a ház fotóját, ahol háromévesen kilenc hónapon át éltem. Egy japán professzor, aki mellesleg kétgyermekes családapa, több hónapot rászánt az életéből arra, hogy megismerje Közép-Európát. Mindenüttjárt, ahol én jártam a családommal. Ön szerint létezik még középeurópai szellemiség? Pillanatnyilag pesszimista vagyok ezzel kapcsolatban. A kis nemzetállamok egyre inkább magukba zárkóznak, ami eléggé veszélyes tendencia. Emlékszem, milyen lelkesen elemeztük a térség lehetőségeit még a rendszerváltás előtt egy szlovéniai szimpóziumon Konrád Györggyel, Danilo Kissel, Milan Kunderával és másokkal. Nagyon hittünk a középeurópai szellemiségben, és a vasfüggöny leomlása után biztosak voltunk benne, hogy ez lesz az új irány. Nem számoltunk a globalizációval, a gazdasági és a politikai színtér átalakulásával. Talán még az irodalomban tartja magát ez az eszme, az írók összébb kovácsolhatják a szomszédos nemzeteket. Legalábbis az olyan kaliberű alkotók, mint a magyaroknál a nemrég elhunyt Esterházy Péter vagy Konrád György. Én is egész Közép-Európát a hazámnak tartom, Krakkóban ugyanazt érzem, mint mondjuk Zágrábban, Budapesten - vagy éppen Rimaszombatban. Az Osztrák-Magyar Monarchia levegőjét. Azt, hogy ez az egész egykor összetartozott. Ma voltam a rima- szombati gimnáziumban, ahol édesanyám, sőt, már a nagyapám is tanult, és amely ugyanabban a stílusban épült, mint megannyi monarchiabeli közintézmény. Azonnal ismerősnek éreztem az ódon falakat, a lépcsőházat, a termeket, anélkül, hogy valaha jártam volna ott. Egy évvel ezelőtt Csemovicban megnéztem a német zsidó költő, Paul Celan gimnáziumát. Nagyon hasonlít a rimaszombatihoz. Ugyanabban a korszakban épült, ezért ugyanazt a szellemiséget hordozza. És egyáltalán ném emlékeztet a régi svájci iskolákra. Ugyanez a helyzet az operaházakkal is. De hogy egy emészt- hetőbb példát mondjak, itt a gasztronómia. Svájcban nem ismerik az almás rétest, Bécstől Zágrábon át egészen Triesztig viszont a mai napig tartja magát. Szóval Közép- Európának saját kódjai vannak, aminek köszönhetően itt bárhol kiismerem magam. Amerikában már bizonytalanabbul mozgok, pedig többször voltam ott. Érzem, hogy New York vagy San Francisco nem az én világom, nem az én kódjaim szerint működik. Háborús akciófilm, romantikus dráma és feszült thriller - Brad Pitt-tel és Marion Cotillard-ral a főszerepben (Képarchívum) Taylor Swift a legjobban fizetett zenész New York. Taylor Swift amerikai popsztár, a One Directions brit-ír fiúbanda és Adele idén a világ legjobban fizetett zenésze a Forbes magazin adatai szerint. A 26 éves Swift jövedelme 170 millió dollárra rúgott a koncertekből, lemezeladásokból, befektetéseiből és más forrásokból. A Forbes-lista 2. helyén a One Direction áll 110 millió dolláros bevétellel, a harmadik Adele 80,5 millió dollárral, ami az eddig legmagasabb jövedelme egy év alatt. (A 28 éves énekesnő, akinek 25 című albuma 2015 legtöbb bevételt hozó felvétele lett, főleg az erős lemezeladások és koncertjei által gazdagodott.) Madonna áll a lista negyedik helyén 76,5 millió dollár éves jövedelemmel - s ezzel 1,4 milliárd dollár adózás előtti jövedelemre növelte a pályafutása során bezsebelt milliókat a Forbes adatai szerint. A magazin a 2015 júniusa óta eltelt 12 hónap becsült adózás előtti bevételeit vette alapul. (MTI) MOZIJEGY A kém a családban van? Egyetlen dolgot sajnálok csupán: a Szövetségesek kapcsán mindenki arról fog beszélni, vajon tényleg összejött-e a forgatáson Brad Pitt és Marion Cotillard, noha a film ennél sokkal többet érdemelne. Teli van gyomorszorítóan feszült pillanatokkal, és képes elhitetni a nézővel, hogy valóban csak a szerelem számít. Magyarán: értékes alkotás. Pedig elég nehezen indul: hosszú percekig nézzük, amint a brit hírszerző, Max (Brad Pitt) megérkezik Marokkóba, és a második világháború kemény éveiben azon munkálkodik, hogy likvidálja a német nagykövetet. Segítsége is van a gyönyörű francia ellenálló, Marianne személyében (Marion Cotillard ennyire jól még soha nem nézett ki a vásznon), akivel szépen eljátsszák a boldog házaspárt, és úgy csevegnek franciául, mintha ezer éve együtt élnének. Aztán az első negyedóra kissé fárasztó jelenetei után be is indul a mozi, elkezdünk izgulni, vajon nem buknak-e le, vajon Max, az álmémök le tudja-e írni a foszfát képletét a náci tisztnek, és vajon összejönnek-e az álszerelmesek. Annyit elárulok, hogy igen, azonban nem boldog családi élet elébe néznek - a cselekmény felénél kezd körvonalazódni, högy Marianne talán német kém. Azért profi Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) rendezése, mert remekül keveri a műfajokat: a Szövetségesek első fele háborús akciófilm, aztán jön egy kis romantikus dráma, és a végén megkapjuk a kémfilmet, a feszült thrillert. Van tétje a jeleneteknek, hiszen soha nem tudni, kivel kell vigyázni, és így könnyen átérezzük Max helyzetét, aki elkezd a felesége után nyomozni. Van ebben valami félelmetesen torokszorító, de nem is Zemeckis- rendezés lenne, ha nem volna olyan szerethetően érzelmes, kellemesen patetikus a film, amelynek a vége már-már egészen felemelő. Szóval: nem az a fontos, van-e köze a Szövetségesek forgatásán történteknek a Brangelina-váláshoz. Egyszerűen csak itt egy mozi, amelyért könnyű lelkesedni, amelyet egyszerű végigizgulni, és amely megmutatja, miért szerettük annyira Robert Zemeckis filmjeit egykoron. Gera Márton Szövetségesek (Allied). Amerikai thriller, 124 perc, 2016. Rendező: Robert Zemeckis. Szereplők: Brad Pitt, Marion Cotillard, Lizzy Caplan, Jared Harris.
