Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-10 / 286. szám, szombat
TARCA A SZALONBAN Péterfy Gergely Az új világvallásról A klasszikus liberális demokrácia a sajtóra és a pártrendszerre épül. A sajtó (többé- kevésbé) a pártokban testet öltő világnézetek szerint oszlik meg, vannak liberális, szoc- dem, konzervatív, baloldali stb. lapok, rádióadók, könyvkiadók, miegymás. Ezt a rendszert építette ki az elmúlt két évszázad. Az olvasók — egyszersmind potenciális szavazók - a saját véleményüket a sajtóban látták viszont, onnan tanulták, indulataikat a sajtó fogyasztásával töltötték ki, esedeg még gyűlésekre, ne adj’ isten tüntetésekre jártak. Tudatuk világát képzett vagy képzeden, mindegy, újságírók és közírók szövegei rajzolták meg. Azokét pedig a világnézetük kurrens elméletírodalma. Aki meg semmit sem olvasott, az hallotta a kocsmában a többiektől. Aki meg mást gondolt, mint ami a sajtóban megjelent, az lecsada- kozott valamilyen zúzós szubkultúrához. Sátánista, kukluxklános, vagy ha éppen a szovjet birodalom jármában nyögő Kelet-Európát nézzük: ellenzéki, passzív rezisztens szamizdatkultúrához. És végső soron ezek a szubklutúrák is a sajtó felé törekedtek, saját reprezentálá- suk igyekezete hajtotta őket. A sajtónak, a nyomtatott szónak ennek megfelelően irtózatos tekintélye volt. Jól emlékszem, micsoda büszkeséggel tudták az emberek a hetvenes években kimondani a mondatot: „Majd keress meg, benne vagyok a telefonkönyvben!” Az ádagember számára elérhető önreprezentációs lehetőségek közül a csúcson kétségkívül ez állt: nyomtatásban olvashatni a nevem. A többség számára ez a lehetőség egyedül a telefonkönyvben adatott meg. A világról alkotott saját véleA tanulatlanok „értelmisége” létrehozza a saját tudományát, az összeesküvés-elméletet. mény a családi, szóbeli hagyomány része volt - a nyomtatott szöveg világába eljutni vele csak költőknek, íróknak, tudósoknak adaton meg. Az internénél és leginkább a közösségi oldalakkal ez a helyzet, mint tudjuk és tapasztaljuk, gyökeresen megváltozott. Az önreprezentáció lehetősége mindenki számára adón. A nyomtatott sajtó nemcsak azért jelentékteleneden el, mert online sajtót olvasunk, hanem azért is, mert az identitás megerőlm sítéséhez szükséges szövegmeny- nyiség és közösségi élmény az átlagfogyasztó számára már néhány száz ismerős révén előáll. Továbbá az is kiderült, hogy az a tartalom, ami igazán kelendő, leginkább az ösztönéletet fűtő és az identitást igazoló mondatok. Ezeket a mondatokat pedig még képzetlen és nyelvi kompetenciákban szűkölködő emberek is képesek előállítani. Ezek azok a gyűlölettel vagy szeretettel töltött szövegecskék, amelyek a Facebook nagy részén keringenek. A szeretetet, a pozitív érzelmeket erősítő virágcsokrok, cuki kisállatok és naplemetés/víz- eséses képecskék, az előregyártott Coelho-idézetes képek, más részről pedig a kisebbségek és idegenek ellen uszító, acsarkodó üzenetek. Az ádagos internetfelhasználó számára a világnézetet innentől kezdve ezek artikulálják. De persze nem csak ez. A tanulatlanok „értelmisége” létrehozza a saját tudományát, az összeesküvéselméletet. A gyűlölet és a szeretet mémjei mellett ez a legerősebben megjelenő szövegkorpusz a közösségi oldalkon, az álhírekből, elit- ellenességből, antiszemitizmusból, ufó- és világvége-elméletekből, a világvallások maradékaiból összesepert kotyvalék, amely ezeknek az embereknek mégis egységes világ- magyarázatként jelenik meg. Érdekes és tanulságos, hogy az a korosztály a legaktívabb ezeknek a terjesztésében, akik számára a nyomtatott szöveg tekintélye még eleven. Részben ezért jelenik meg Trump versus Clinton, Van der Bellen versus Hofer, továbbá a brexit harca egyszersmind generációs konfliktusként is. Az idősebb korosztályok számára még eleven a nyomtatott sajtó tekintélyének emléke, és számukra a Facebookon reprezentálni önmagukat még mindig összekapcsolódik a telefonkönyvben-benne-lenni mámorával. Ráadásul még ezzel az is együtt jár, hogy nagyobb tekintélyt tulajdonítanak mindennek, ami le van írva. Még annak is, amit ők írnak le. Olyan világban élnek, két világ között, ahol a képernyőn megjelenő szöveg olybá tűnik, minthogyha a hatalom, valamilyen hatalom centrumából eredne, ahonnan egykor - értelmiségi hatalmi centrumokból - a nyomtatott sajtó szövegei származtak. Amint felnő az a genereáció, amelynél elmúlik ez a tévképzet, amely tisztában van vele, hogy amit a képernyőn olvas, azt ő maga írta, minden hatalom nélkül, a tömeghisztéria el fog simulni, és politikailag nem fog tudni artikulálódni többet. De onnan már nem lesz visszaút a hagyományos pártstruktúrákhoz, ahogy a sajtóhoz sem. Roppant kíváncsi vagyok, mi jön utána. Mark Jenkins: A végtelen fej (TASR/AP-fotó) www.ujszo.com SZALON ■ 2016. DECEMBER 10. > Mit olvas? Veres István író, a Vasárnap munkatársa „az ilyesmit, könyvet a szemétben, valahogy rosszul bírom, pont, ahogy anyád, ha fölfordítva teszik az asztalra a vágadan kenyeret” Németh Gábor Egy mormota nyara című könyve idén jelent meg a Kalligramnál. Azért mondok könyvet, mert egyelőre nem sikerült szűkebben behatárolnom, mi is ez a termék pontosan. Leghamarabb talán regény, 204 oldalon, mégis. Mégsem. Ugyanakkor. Talán inkább egy nagy, kezdődések és végződések nélküli szövegtömb, mondatkezdő nagybetűk és mondatot lezáró pontok nélkül. Az Egy mormota nyara mondatdarabkákból áll, amelyeket bekezdések, kihagyott sorok választanak el egymástól. Cselekménye van? Talán. Hol játszódik? Külföldön. Főszereplő? Egy helyvadász (írja magáról). Általában több könyvet olvasok egyszerre, néhányat évekig folyamatosan, előszedve, visszarakva, ott felejtve, kevés már, amelyet egy huzatra sikerül legurítani. Németh Gábor könyve sem lesz ilyen, bár ilyennek indult: a nyáron hozattam el egy ismerőssel Pestről, majd nekiestem, és le is vágódtam róla, mint valami palánkról. Azóta újra és újra próbálom megközelíteni, sikerül is két-három oldal erejéig, tovább nem. Tudom, miért nem szippant be - hiányoznak a mondatok, a van eleje és van vége mondatok. Néhány napja új lendületet vett a közeledésem. A papírborítót félretéve felfedeztem, hogy kellemes tapintású, sárga bőrkötésben lakik, és ez megtetszett. Hordom magammal. De elejétől a végéig elolvasni nem fogom soha. Kétéves fiam persze már belefirkált. —i SAROKPONT Emlős, küzdj! „Csak nem gondoltad, hogy majd nőt választanak a világ urának?”- ekképpen szólott hozzám egy úr, amikor az amerikai elnökválasztás másnapján egy égiekhez intézett fohászban reagáltam az eredményre. Jaj, Isten ments! Mármint attól, hogy szavaznunk kelljen a világ urának személyéről. Bízok a Nagyfőnökben, hogy nem ír ki népszavazást a saját alkotmányáról, elvégre egyeden egy voksolási lehetőséggel születünk, amit csak a legvégén dobunk bele az urnába — viszont egy életen át töprenghetünk azon, hogy mi végre? Blaszfémikus vagyok? Még szép. Ha emberi kvalitásokról van szó, minek előhozakodni az emlők méretével? És hogy lehet egy civilt a világ urának nevezni? És egyáltalán: miért kell minden társadalmi cselekvést nemi tükörben megmutatni, majd monstranciaként felmutatni az egymással szemező, polarizált népességnek? Nem vagyunk még eléggé egymásra ráizgulva? Naiv kérdések, tudom. Hisz nem vagyunk üres kézzel elengedve. Sőt, mindkét félnek keze ügyében van az arzenálja, amit be is vet, ha kell, ha nem. Csakhogy az én vallásom kifejezetten tiltja a nemi fegyverek bevetését polgári lakosság ellen, és egyik legfontosabb parancsolata a fair play. Emberként küzdők, ha muszáj (és muszáj), de nőként nem vagyok hajlandó. Mert nőként csak férfiakkal tudnék harcolni, azzal pedig elrontanám a világnagy társasjátékot, hisz az én Teremtőm is egy nemileg polarizált világot teremtett, ami nekem tetszik. (Mondám is néki, hogy ez jó, a gép forog, nyugodtan pihizzen.) Az már viszont kevésbé, ahogyan ezt a világnagy játéktáblát az egyes felek körülülik, hogy könyökölni, tülekedni kell a helyért, és hogy az egyébként „igen”-eket társadalmi nemekkel vétózzák meg. Beszélni, írni, megnyilatkozni veszélyes. Önkéntelenül is sarkig tárjuk az ajtót szavakból teremtett világunk belső terei felé. Amikor két ember szóba áll egymással, látszólag teremtmények beszélgetnek, a háttérben viszont a Teremtők között zajlik a trónok harca. Ennek az úr hangján megszólaló férfiúnak se én szóltam be, hanem a Teremtőm pörkölt oda neki, akinek rohadtul nem tetszik, hogy miközben Éva küzd, Ádám bízva bízik abban, hogy hiába. (No, most jól lebuktattam a Vén Demokratámat.) Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin, telefon: 02/59233449 1; mail: szalonigjs/oxom. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava i.
