Új Szó, 2016. december (69. évfolyam, 278-302. szám)
2016-12-10 / 286. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. DECEMBER 10. 19 Bocsánatkérésről még nem beszélhetünk Perintfalvi Rita katolikus teológus szerint a boszorkányperekben és abban, hogy az áldozatok többsége nő volt, egyértelműen szerepet játszott a korabeli egyházi és vallási alapú nőgyűlölő felfogás. A boszorkányüldözés az egyház felügyelete alatt zajlott, $ több tízezer - lóként női - áldozata volt. Bocsánatot kért-e az egyház valaha is ezért, illetve rehabilitálta az elítélteket? A boszorkányperekről érdemes tudni, hogy nemcsak a katolikus, hanem a reformált egyházak is fontos szerepet játszottak bennük, Luther Márton és Kálvin János tanaiban szerepel a Kivonulás könyve 22,17-re: „Varázslót / boszorkányt / jósnőt ne hagyj életben!” — azaz, aki az ördöggel paktumot köt, annak halállal kell lakolnia. Történészek kimutatták azt is, hogy amikor a reformációra adott válaszként elindul a katolikus ellenreformáció, akkor érzékelhetően megnövekszik a boszorkányperek száma. Ez azt igazolja, hogy a katolikus egyház a maga eretnekellenes fellépését gyakran összekapcsolta azzal, hogy azt perelték be és végezték ki boszorkányként, aki közben áttért a reformált hitre. Bocsánatkérésről mind a mai napig nem beszélhetünk! II. János Pál pápa 2000-ben kiadott egy „Mea culpa” című állásfoglalást a boszorkányperek vonatkozásában. Ez az állásfoglalás nagyon ellentétes reakciókat váltott ki, egyrészt sokan örültek, hogy végre egy katolikus pápa megszólal a témában, másrészt sokan nagyon csalódtak, mert csupán üres szavaknak találták ezt a nyilatkozatot. Hiszen apápa még a címben „Mea culpa” („En bűnöm”) sem említi, hogy a boszorkányüldözés témájáról lenne szó. Ezek után pedig csak egy nagyon ártal- madan és ködösen megfogalmazott mondat jelzi, „hogy egyházi emberek is olyan eszközökhöz nyúltak, a hit és a morál nevében, az igazság védelméért, amelyek nem egyeztethetők össze az Evangéliummal.” A későbbi egyházi kommunikáció ezt „bocsánatkérésnek” nevezi, holott azért ez ténylegesen nem történt meg, és a pápa elhallgatja az egyház intézményes felelősségét is, hiszen csupán egyes emberek cselekedeteiről beszél, de azért tudjuk, hogy ennél több történt. XVI. Benedek pápa egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel. Ferenc pápa 2016. április 12-én őszintén beszélt arról, hogy el kell ítélnie azt, hogy az egyház közreműködött a boszorkányüldözésben és az eremekégetésekben, de bocsánatot ő sem kért. Az lutheránus egyház több püspöke adott már ki állásfoglalást az ügyben, például 2015-ben a hannoveri evangélikus lutheránus egyház, amelyben a reformált egyház teológusainak felelősségéről és a perek áldozatainak rehabilitációjáról van szó. Mi ma az egyház hivatalos álláspontja a kérdésben? Vannak boszorkányok? S ha igen, mi a „teendő” velük? A katolikus egyháznak van egy katekizmusa, amelyben a legfőbb tanításokat találhatjuk meg összefoglalva. Ennek egyeden cikkelye, a 2117. foglalkozik a „Jövendölés és mágia” témájával: „A mágia és a varázslás valamennyi fajtája, melyek által úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket, és természetfölötti hatalomhoz jutnának általa felebarátjuk fölött - még ha az egészségét akarnák is visszaadni súlyosan ellenkeznek a vallásosság erényével. Ezek a praktikák még inkább elítélendők, ha ártani akarnak a másiknak, vagy ha a démonok beavatkozásához folyamodnak. Az amulettek viselése is elvetendő. A špiritizmus gyakran jövendőmondó vagy mágikus cselekményeket takar. Ezért az egyház Még ma is rengeteg a teendő, hogy az egyház azonos jogokat adjon a nőknek, ez a vallásos feminista mozgalom legfőbb törekvése. ind a híveket, hogy tartózkodjanak tőle. A hagyományos gyógymódok (természetgyógyászat) alkalmazása nem törvényesítheti a gonosz hatalmak segítségül hívását és mások hiszékenységének kihasználását.” Örvendetes tény, hogy a boszorkányság fogalma és témaköre nem kerül elő a katekizmusban. Vagyis úgy tűnik, hogy az egyház a történelem sötét századaiból tanult némi óvatosságot. Érdekesség viszont, ha rákeresünk különböző fundamentalista katolikus oldalakra, például a http:// www.karizmatikus.hu/hitvedelem/ teveszme-kritika-oesszefoglalo- irasok/191 -a-magiarol-es-demo- nologiarol.html, akkor ott azt találjuk, hogy igenis foglalkoznak a boszorkányság témakörével, például még a katekizmus szövegét is meghamisítják és „a mágia és a varázslás” helyett „a mágia és boszorkányság” formáiról beszélnek. Ez annak a tünete, hogy egyre erősödőben van az úgynevezett hitvédelmi katolikus fundamentalizmus, ami semmilyen szélsőségtől sem riad vissza. A korabeli „boszorkányelméle- tek” szerint a nők hajlamosabbak a boszorkányságra, mert gyengébb hitűek és jelleműek Mi ma ebben a kérdésben az egyház álláspontja? Még mindig így látja a nőket? A boszorkányperekben és abban, hogy az áldozatok többsége nő volt, egyértelműen szerepet játszott a korabeli egyházi és vallási alapú mizogin (nőgyűlölő) felfogás. Nem csupán arról volt szó, hogy a nők gyengébb hitűek, az ördög könnyebben tudja őket befolyásolni, hanem arról is, hogy azokat a nőket is boszorkánynak tekintették, akiknek volt véleményük a világ és az egyház dolgairól, akik kritikusan gondolkodtak, és el merték mondani a véleményüket. Erre a tényre leginkább az 1970-es évek óta létező feminista teológia mutatott rá. A női hang elhallgattatásának egyik tipikus eszköze volt a boszorkányper. Mivel a nőnek nem volt spirituális autoritása, sőt, a középkori teológia szerint a férfihoz képest csökkent értelműnek számított, ezért egy nőnek tilos volt a tanítás, a nyilvános beszéd, gondolatainak leírása, terjesztése. Aki ezt a szabályt átlépte, annak súlyos büntetéssel kellett számolnia, men megvádolták eretnekséggel vagy boszorkánysággal, és ha szerencséje volt, akkor csak a könyvét (lásd Magdebur- gi Mechthild), ha nem, akkor őt magát is máglyán égették el (mint Margareta Porete-t). A nők helyzete azóta persze sokkal jobb lett, de még ma is rengeteg a teendő, hogy az egyház azonos jogokat adjon a nőknek, ez a vallásos feminista mozgalom legfőbb törekvése, (czk) A szlovákiai magyar nőírók újrafelfedezése Q ehszlovákiában a kisebbségi irodalom kialakulásakor a nemzeti identitás megtartása volt az egyik fő cél, és gyakran ennek alárendelve értékelték az irodalmi műveket is. Ezen belül a női szempont észre- véden maradt. Az irodalmi folyamatoknak része az is, hogy szereplőik - emberek és intézmények - formálják őket - írja Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című tanulmánykötetében. Tovább folytatva a gondolatot kifejti, hogy még mindig tartja magát az a vélekedés, mely szerint ha egy mű jó, akkor előbb- utóbb bekerül a kánonba, ismert lesz, miközben megfeledkezünk arról, hogy ez nem magától történik meg, hanem attól, hogy a szövegek emberek - szerkesztők, írók, olvasók, kritikusok, tudósok, újságírók, könyvterjesztők, könyvesboltosok, könyvkiadók — közvetítésével és intézmények által meghatározott keretek között kerülnek kapcsolatba egymással. „Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését. A magyar irodalomtörté- net-írás azonban - a kifejezetten Ismerjük-e irodalmi hagyományainkat, ha az egyik feléről - a nőiről-csak halvány elképzelésünk van? női irodalommal foglalkozó és ezért tulajdonképpen gettósított feminista irodalmárok kivételével - nem reflektál erre.” A pozsonyi Phoenix Polgári Társulás és az Aspekt Feminista Érdek- védelmi Szervezet közös kezdeményezése a mai Szlovákia területén egykor és ma alkotott és alkotó nőírók (újra)felfedezése, megismertetése a szakmai és laikus közönséggel, és nem utolsó sorban a szerzők és műveik beemelése az irodalmi kánonba, s ezzel együtt az irodalomoktatás anyagába is. A kutatás a magyar, szlovák és német nyelven író szerzők műveinek feltérképezésére és értékelésére is kiterjed. Az idei évben a (cseh)szlovákiai magyar irodalom kategóriájába sorolt nőírókkal foglalkoztunk, bár ez a fogalom a mai napig polémiákat vet fel, hiszen a nemzeti kisebbségi irodalom mintha felülírná az összes többi szempontot. Az első világháborús határváltozások után az új államalakulatban, Csehszlovákiában a kisebbségi irodalom kialakulásakor a nemzeti identitás megtartása volt az egyik fő cél, és gyakran ennek alárendelve értékelték az irodalmi műveket is. Ezen belül a női szempont észrevétlen maradt, bár legalább annyi női szerző alkotott, mint férfi, az idők során azonban eltűntek az irodalmi antológiákból, és lassan megfeledkeztek műveik újrakiadásáról is. A két világháború közötti korszakból Szenes Piroska műveit tartottuk fontosnak közelebb hozni a szakmához és az olvasóközönséghez. Az írónő két regénye a közelmúltban a Phoenix PT gondozásában meg is jelent (Egyszer élünk, 2013, Az utolsó úr, 2014). Ezekkel éppen egy évvel ezelőtt a szlovák közönség is megismerkedhetett a Szlovák Nemzeti Színházban az Aspekt irodalmi programsorozatán. A mai szerzők közül Kovács Magda és Bárczi Zsófia műveit vizsgáltuk, hiszen anya és lánya írásművészetét kutatva valóban a női irodalmi hagyomány fonalát gombolyíthatjuk fel. A kutatás reményeink szerint azzal folytatódik, hogy a szerzők szövegeit szlovákra fordítjuk, s műveiket bemutatjuk a szlovák olvasó- közönségnek. A női irodalmi hagyomány évszázadokig nem lehetett jelen az irodalomban, hiszen ha a nőírók közül néhányan a maguk korában sikeresek és elismertek voltak is, az irodalmi kánonban nem maradt fenn a munkásságuk, sőt a nevük is csak ritkán. így feltehetjük a kérdést, vajon ismerjük-e irodalmi hagyományainkat, ha az egyik feléről - a nőiről - csak halvány elképzelésünk van. Bolemant Lilla Bárczi Zsófia és Kovács Magda (Somogyi Tibor felvételei)
