Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)
2016-11-04 / 256. szám, péntek
201 SPORT 2016. november 4.1 www.ujszo.com „A hegyen visszalépni nem felsülés" A vágsellyei származású Pál Zoltán a legnehezebb úton próbálja megmászni a Mount Everestet BŐDTITANILLA Vezetőként segített egy vak hegymászó álmait valóra váltani, később azonban még keményebb kihívásokat keresett: idén egy társával nekivágott a Mount Everestnek - a legnehezebb úton. 7300 méterről egy lavina miatt vissza kellett fordulniuk, de jövőre újra megpróbálják. Pál Zoltán hegymászóval beszélgettünk. Hol kezdett gyakorolni, mik voltak az első hegyek, amiket megmászott? Mivel vágsellyei vagyok, sok időt töltöttem Nyitrán a Zoboron és a Kálvárián. Ezután jött a Vtáčnik és a Magas-Tátra. Sokat jártam a Nyugat-Tátrába túrázni és sítúrázni. Megmásztam a hazai fő hegygerin- , ceket nyáron és télen, jeget másztam, a téli mászás szerelmesévé váltam. 1999-ben sikerült hosszabb ideig a wallisi Alpokban dolgoznom, itt sokat másztam alpesi terepen. Ezután sok időt töltöttem az ausztriai hegyekben. Télen-nyáron másztam és sítúráztam. Bedolgoztam egy turistairodának mint hegyi vezető. 2008-ban próbáltam először magasabb hegyre mászni, de sajnos sikertelenül. Zöldfülűként nem jött össze a dolog, de itt jöttem rá, merre akarom folytatni az utamat. Sokat tanultam az első próbálkozásomból. Hogyan kezdett el látássérült hegymászókat vezetni? Juraj Práger barátja kért fel. Azt mondta, szeretné a legjobb barátja és biciklistársa nagy álmát teljesíteni, ami a Mont Blanc volt. Sikeres volt a csúcs, egy hónapra rá már a Gerlachfalvi-csúcsra mentünk, de nem a klasszikus úton. A Mont Blanc csúcsát is a legnehezebb klasszikus « úton sikerült a francia oldalról elérnünk. Pár hónappal később Juraj egy előadáson hallott az Elbruszról, és azt mondta: „Ezt szerintem veled én is meg tudnám csinálni.” Több sem kellett, elkezdtem az akciót tervezni. Jó fél évre rá már az Elbrusz csúcsára vezettem Juraj barátomat, és sikeresen fogtunk kezet a keleti csúcson. Az északi oldalról mentünk, nem a klasszikus úton, ahol sípálya van, és sok érdeklődő hókotróval viteti fel magát 5200-ig. Mire kell ilyen esetben figyelni, mik a legnagyobb nehézségei egy látássérült mászó vezetésének? Ez olyan, mint amikor egy pici gyerekkel megy a szülő. Sok kérdésre kell válaszolni, hihetetlenül sokat kell beszélni. Körülírni, mit látok, hová kell lépnie, milyen az időjárás, a környék, az ég, mi van az ember lába alatt. Ennyit talán sosem beszéltem. Ötezer méter felett nem a legegyszerűbb dolog kidumálni a lelkemet! Egy olyan kérdésre sem egyszerű választ adni, hogy milyen az ég, és mit látok ott. Juraj hihetetlenül sok információt akart tőlem: hol vagyunk pontosan, milyen magasan, mennyit mentünk, mennyi van hátra, hol fogunk táborozni, mit fogunk enni, milyenek a további tervek. Viszont aktívan segített mindenben. Nagyon élveztük mindketten, sokat tanultunk egymástól. Idén nyáron megpróbálta a legnehezebb, úgynevezett Bonington- úton megmászni a világ legmagasabb csúcsát. Honnan jött a Mount Everest - Hard Way expedíció ötlete? Vlado Štrba barátom hívott fel egy héttel azután, hogy visszajöttem a nyári expedíciómról, ahol öt 7000 méteres hegyet próbáltam megmászni 40 nap alatt — a volt Szovjetunió legmagasabb hegyeit. Sajnos nem jött össze az öt. Vlado feltárta az elképzelését és terveit. Miért a legnehezebb utat választották? Nem tartottak tőle, hogy túl veszélyes? Minden mászás veszélyes lehet, ha az ember nincs rá felkészülve. Vlado több 8000 méteres hegyen próbálkozott már, és ha nem is jött mindig csúccsal vissza, komoly gyakorlata van a magas hegyeken. Mindketten szerettünk volna.komoly kihívást megvalósítani. Egyikünk sem akart kommersz stílusban mászni, ahol fix kötelek vannak, oxigénnel és serpák segítségével másznak a sokszor abszolút gyakorlat nélküli turisták. Sorban állni, és órákat várni arra, hogy mozduljanak a kötélen a többiek - ezt nem akartuk. Jómagam több 7000 méter feletti hegyet próbáltam, és háromra sikerült felmásznom. Jó néhány öt-hatezer méteres hegy van mögöttem, valamint nagyon sok három- és négyezer méteres Európában és Ázsiában. Nem voltam még 8000 m felett, de tisztában vagyok vele, hogyan működik a testem 7000 m felett. Edzésként alacsony légnyomású kamrában teszteltem magam, itt szimuláltuk, milyen módon viselkedne a szervezetem. Elég magasra jutottam a kamrában, 9390 m volt a maximum. Az interneten követhettük az expedíciót, amelynek idő előtt végül egy lavina vetett véget. Mi történt pontosan? Életveszélyben voltak? Hétezer méter magasan egy közepes porlavina zúdult ránk. Elöl másztam, így én kaptam az első nagyobb nyomást. Olyan volt, mintha homokot engedtek volna ránk egy teherautóról. A lavinának több hulláma volt, volt két olyan pillanat, amikor már nem bírtam tartani a jégcsákányokat. Itt picit mintha a lavina gyengébben nyomott volna a mélybe. Olyan híreket is olvashattunk, hogy elveszítette a szemüvegét, és emiatt károsodott a látása. A fejemmel próbáltam helyet csinálni, hogy lélegezni tudjak, és ekkor sok hó került a szemüvegem alá. A szemüvegem nem vesztettem el, és volt nálam még egy tartalék is, de sajnos sok hó került a szemembe. A sok apró kristály megtette a magáét. Továbbmásztunk, és majd’ 7300 méteren egy asztalnyi helyen biva- koltunk. Az éj folyamán hihetetlen fájdalmakat éltem át, látászavarom volt, reggelre már csak homályosan láttam. Éjjel még havazott, pedig már így is sok volt a friss hó, komoly lavinaveszély lett belőle. Mennyire nehezítette az állapota a mentést? Semmit nem látott, vagy azért a körvonalakat ki tudta venni? Nem volt mentés! Ez csak a médiában szerepelt így, de a realitás egész más volt. Egyedül másztunk le 7300 méterről 6600 méterre, ahol találkoztunk a kiküldött mentőosztaggal. Mi csak rákérdeztünk, hogy esetleg helikopterrel értünk tudnak-e jönni. Tudtuk, hogy majdnem lehetetlen, talán két helikopter képes Nepálban olyan magasra repülni. Az éjjel folyamán nem nagyon láttam semmit. A pehelykabátomban találtam szemkrémet, segített valamit ez is. Amúgy szájkrémként használtam. A nap folyamán valamivel jobb lett a látásom, cirka 15-20 méterre körvonalakat láttam. Tudtam, mi van alattam, csak a hágóvasakat és a jégcsákányokat kellett látnom, érez- nem. Nem volt annyira komoly a mászás, hogy ne tudtam volna lejönni. Vlado kb. 30 méterre volt tőlem, nehogy lavinát indítsunk, de ha mégis, akkor az egyikünk maradjon a falon. Segítettek a látássérült mászók- kal szerzett tapasztalatai ebben a helyzetben? Nem hiszem, hogy ez segitett volna. Tudtam, hogy nagy a lavinaveszély, a látásom pedig arra elég, hogy le tudjak mászni. Nem volt sok választásunk. Nem akartam elhinni, hogy itt vége, és vak maradok vagy látáskárosult. Pár órát féltem, de ezután elfogadtam ezt a helyzetet is. Maradt tartós károsodása, vagy teljesen rendbejött a szeme? Katmanduban 24 órás megfigyelésen maradtam, hosszú ideig vizsgálták a szemem. Rosszabb a látásom, mint előtte, de hogy mennyire a lavina az oka, azt nem tudom. Erősebb szemüveget kell hordanom. Lehet, hogy öregszem, és ez normális folyamat. A Facebookon közzétették, hogy jövőre szeretnék ismét megpróbálni a hard wayt. Mi vonzza önöket arra a helyre, amely már számtalan emberéletet követelt? Három hónapot töltöttünk Nepál- pan, nekivágtunk a „mászhatatlan- nak nyilvánított” falnak. Nem igazán jutottunk magasra, csak 7300 méterig, de láttuk a fal nagy részét. Láttuk, mi vár ránk. Mindketten hiszünk abban, hogy meg lehet mászni, és abban is, képesek vagyunk erre. Mi vonz? A kihívás? Az élmény? Az adrenalin? Nehéz megnevezni. Nemcsak ez az út követelt emberéleteket, hanem a normál út is, és sok más hegy is. Nem meghalni megy az ember a hegyekbe, hanem élni. Élvezni az életet, a mozgást. Honnan szerzik meg a szükséges anyagi forrásokat? Egy interjúban azt mondta, hogy az expedíció kb. 80 000 euróból jött ki. Hihetetlen összegre van szüksége annak, aki az Everestet választja. Más 8000 méteres hegy csak a harmada ennek az összegnek. Egy részét saját forrásokból fedeztük. Nagyon sokat segítettek barátaink, ismerőseink és a család. Sok ismeretlen is támogatott: „Mi nektek - Ti nekünk” crowdfunding akciót szerveztünk az interneten. Nem volt egyszerű, mégis összejött az összeg. Amikor nem hegyet mászik, akkor mivel foglalkozik? Nagyon sok időt vesz igénybe maga a felkészülés, ami naponta két vagy három edzést jelent. Hetente kb. 18-20 órát edzek. Jelenleg Zürichben élek, de amíg Szlovákiában éltem, Pozsonyban dolgoztam mint eladó egy outdoor szaküzletben. Ami marad az időmből, azt a barátnőmmel töltöm. Kinek ajánlaná a hegymászást, és kinek nem? Mindenkinek, aki szeret kint lenni a természetben, szereti a tiszta levegőt és a mozgást. Szikla, hegy, jég vagy csak egy egyszerű túra is sokat tud adni. Fizikailag és mentálisan is. Milyennek kell lennie a jó hegymászónak? Hát ez jó kérdés. Ki a jó hegymá- szó?Nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok a megfelelő alany erre a kérdésre. Szerintem az, aki ismeri pontosan a határait, tudja meddig mehet, és mikor van itt az ideje alázattal visszatérni. Miben rejlik a hegymászás varázsa? Nekem nagyon sokat adott. Főleg önismeretet, önkontrollt. Sokszor nagyon komoly szituációba kerül az ember. A jó és a gyors döntés a legfontosabb. A mászó sokszor van életveszélyben, de ezt akkor és ott nem tudatosítja. Nagyon sokat tudtam meg magamról. Türelmesebb, kitartóbb, alázatosabb lettem. Megváltoztak az értékeim, gondolkodásom és az életstílusom. Ha elindul egy expedícióra, mennyire van ott a fejében a veszélyérzet? Enélkül veszélyes lenne. A félelem abszolút normális dolog, de tudni kell ellenőrizni. Nem szabad átlépni azt a határt, amely után már negatívan hathat. Ahogy megcsinálom az első métert, már más világban vagyok. Csak az én világom létezik, azok a pontok, amelyek a falon tartanak. Minden mozdulatra kell figyelni, minden egyes mozdulatnak biztosra kell mennie. Ez olyan, mint valami transz. Abszolút más dimenzióban vagyok. Nem létezik semmi más, csak a hegy meg én. Nincsenek számlák, gondok, család, és nincs holnap. Hogyan kell viselkedni a hegyen, hogy az ember le is jöjjön róla? Nagyon józanul. Pontosan ez az a pont, amikor tudni kell, hol a határ. Nem szabad az egóra hallgatni, túlhúzni a húrt. Visszalépni nem szégyen, és nem is felsülés. Őrült, öngyilkos vállalkozás? Štrba és Pál 2017-es tervezett expedíciójának hírére megjelent az interneten egy oldal, amely azzal vádolja a két hegymászót, hogy tapasztalatlanok, eleve sikertelen vállalkozásra gyűjtöttek pénzt, és végül csak túrázgattak Nepálban. Az oldal megszólaltat más hegymászókat is, akik szerint őrültség, öngyilkos vállalkozás a Bonington-út. A vádakról mi is megkérdeztük Pál Zoltánt: „Vladó- naktízhimalájai expedíciója van. Mindketten húsz éve járjuk a hegyeket. A Khumbu-gleccsert csak olyan ember nevezheti cirkusznak és vidámparknak, aki sose járt ott. Nekem mindegy, mit hí- resztelnek rólam, rólunk. Azért próbáltuk meg, és szeretnénk újra megpróbálni, mert tudjuk, meddig mehetünk, mire vagyunk képesek. Egyikünk sem állítja, hogy zsebre tett kézzel felügetünk ezen a falon, de mindketten hiszünk abban, hogy ez az út mászható. Nagyon sok információt összeszedtünk, és nagyon alaposan kiterveltük az egészet. Ha mi nem mehetünk, más se menjen - ezt a stílust képviselik az a okoskodók. Nem félünk veszteni. Itt nagy a rizikó, hogy nem sikerül megmászni, de van rá esély. Ha otthon fo- ' gok ülni, vagy a Tátrában mászni, sose tudom meg, hogy meg tudom-e mászni a Bonington-utat." Pál Zoltán húszéves kora óta foglalkozik hegymászással (Fotó: Facebook)
