Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)
2016-11-04 / 256. szám, péntek
www.ujszo.com | 2016. november 4. KULTÚRA 111 Hazahozta édesapja hamvait Szólóalbumain merészen keveri a stílusokat a Brodway szlovák származású sztárja RÖVIDEN Elhunyt a híres orosz bohóc JUHÁSZ KATALIN Luba Mason Amerikában letelepedett szlovák szülők gyermeke. New Yorkban született és ott is csinált karriert, méghozzá a legnehezebb terepen, a Broadwayn. Több sikeres musicalben szerepelt, szólólemezeket is kiadott, és egy latindzsessz- világsztárhoz, Rubén Blades- hez ment feleségül. Új albumán olyan vendégek működnek közre, mint A1 Jarreau, Randy Brecker vagy Kenny Loggins. Félje is gyakran magával viszi koncertkörútjaira, és Luba természetesen nem a színpad széléről nézi az eseményeket. Ha jól tudom, nem az ügynökén keresztül, hanem személyesen ajánlkozott Peter Lipának, a Pozsonyi Dzsessznapok programfelelősének, hogy szívesen fellépne az idei fesztiválon. Hát, tényleg nem szokványos módon zajlott a dolog. Amikor tavaly Peter New Yorkban járt, egyszerűen odamentem hozzá a szlovák bálon, bemutatkoztam, és közöltem, hogy régi vágyam Szlovákiában énekelni. Meghívtam a másnapi koncertemre, ami nagyon tetszett neki, és igent mondott. Mivel saját együttesemből csak a vib- rafonos tudott elkísérni, aki egyben a csapat zenei vezetője is, Peter összeállított nekem egy zenekart szlovák muzsikusokból. Kétszer három órát próbáltunk összesen, de remekül sikerült a pozsonyi koncert. Annyira jók ezek a fiúk, hogy legszívesebbe hazavinném őket! Miért akart ennyire Szlovákiába jönni? Jobban meg akartam ismerni a szüleim hazáját. Kevés alkalmam volt eddig erre, bár most vagyok itt harmadszor. Tízéves koromban felléptem egy gyetvai fesztiválon a New York-i szlovák gyermeknéptánccsoporttal, aztán tíz évvel ezelőtt a Magas-Tátrában is eltöltöt- tem néhány napot, de mindkét alkalommal szervezett programon vettem részt, nem autózhattam szabaelőadást kell végigcsinálni, lehetőleg tökéletesen. Ott nincs helye a kísérletezésnek, a saját ötleteknek, mert óramű pontossággal működik minden. Még a frizurámat sem változtathatom meg, nem hogy az énekstílusomat vagy a koreográfiát. Mégis imádtam, sőt, ne beszéljünk múlt időben, mert remélem, lesz még alkalmam musicalben szerepelni. De annyi különböző hatás ért eddigi pályám során, annyifajta zenét szerettem meg, hogy egy idő után kikívánkozott belőlem valami új, valami más. Kezdjük azzal, hogy tizenhárom éven át tanultam zongorázni, kizárólag klasszikus zenével foglalkoztam és koncertzongoristának készültem. Később jött csak az éneklés. Megkedveltem az igényes popzenét, a dzsesszt, és a férjemnek; köszönhetően a latin zenét is. Ezekből kreáltam valamit, amit mixtúrának neveztem el, mert nincs rá megfelelő szó a lexikonban. A zenekarom neve is Mixtúra lett, velük is sok helyen jártam, de sosem tudtam elmagyarázni, milyen stílust képviselek, hiába kérdezték a szervezők. Megértem őket, hiszen valamit írniuk kell rólam a műsorfüzetbe, és eléggé nehéz stílusfiókok nélkül gondolkodni a zenéről. Számomra azonban ez az abszolút szabadság terepe. A zenében minden megtörténhet. Ahogy azt Miles Davis mondta: nem létezik rossz hang, az a lényeg, hogy milyen hang jön utána. Megszabhatja, hol szeretne fellépni? Nem. A mi szakmánkban—néhány abszolút világsztár kivételével - az ember nem válogathat. A dolog általában úgy működik, hogy az ügynököm közli velem, mikor hol lépek fel. Röviden elmondja, milyen rendezvényről, fesztiválról van szó, kik lesznek még ott rajtam kívül, mekkora közönség várható, és ennyi. Ha valahol lemondom a szereplést, oda nem hívnak többet. Az USA-ban óriási harc folyik az életben maradásért, a zenészek, énekesek egymást tapossák egy-egy jó lehetőségért. Nem könnyű bekerülni a rádiókba, pro- mózni az új lemezt, jelen lenni a médiában, hiszen talán soha ennyien nem voltunk még a pályán, mint manapság. Ha most lennék kezdő, meggondolnám, belevágok-e egyáltalán... Moszkva. 87 éves korában elhunyt Oleg Popov, a leghíresebb szovjet-orosz bohóc, akit a nemzetközi szakma Sunshine Clownként, a napfény bohócaként emlegetett. A világhírű művész egy vendégszereplés során, Rosztovban szívroham következtében halt meg. A jellegzetes kockás sapkás és szőke pa- rókás bohóc 1951 -ben debütált a szaratovi cirkuszban, majd a televíziónak köszönhetően hazájában, a keleti blokk országaiban, majd szélesebb körben is ismertté vált. Fénykorában elnyerte a Szovjetunió népművésze kitüntetést, 1991-ben, teljesen elszegényedve kivándorolt Németországba, ahol—orosz állampolgárságát megtartva - Szerencsés Hans művésznéven folytatta pályafutását. 2015-ben tért vissza Oroszországba. (MTI) dón az országban, sosem jártam Rózsahegyen vagy Makov községben, ahonnét a szüleim származnak. Most lehetőségem lesz erre. Sőt, teljesíthetem édesapám utolsó kívánságát, aki azt kérte, hogy a szülőfalujában temessék el. Nálam vannak a hamvai, viszem az urnát Makovba. Ön tizenhét évet húzott le a Broadwayn. Melyik volt a legkedvesebb szerepe? Nehéz kérdés, mert mindet szerettem, más-más okból. Szerencsére soha nem éreztem, hogy a szerep nem nekem való, nem testhez álló. Mégis, ha egyet kellene választanom, a Chicago című musicalt mondanám, ahol Brooke Shields oldalán játszottam Velma Kellyt, vagyis a második legfontosabb szerepet. A musicalről mint műfajról sok pozitív dolog elmondható, de az semmiképp, hogy teret adna a művészi szabadság kibontakozásának. Az ön szólólemezein viszont csak úgy kavarognak a stílusok. Ez valamiféle zenei kompenzáció? Érdekes, még sosem gondolkodtam ezen, de nagyon is elképzelhető. Egy Broadway-musicalnél a közönségnek minden este ugyanazt kell kapnia. Sőt, gyakran hetente nyolc-tíz (Havran Kati felvétele) Luba Mason a Pozsonyi Dzsessznapokon Oleg Popov (Képarchívum) Budapestre megy a Finetuning Pozsony/Budapost. A Nemzeti Táncszínház meghívására november 8-án és 9-én Budapesten, a Várkert Bazárban vendégszerepei az Ifjú Szivek Táncszínház és a Dusán Hegli Company Finetuning című koprodukciója. Az idei Avignoni Színházi Fesztivál off programjában sikerrel debütáló táncszínházi előadás most látható először Magyarországon - és csupán másodszor Közép-Európában. A hagyományos zene és tánc elemeire épülő koncertkoreográfiát 22 estén adták elő a franciaországi fesztiválon, szeptemberben pedig egy ízben Pozsonyban láthatta a közönség. (k) és a tudósítás határán A művészet HAVRAN KATI Pozsony. Két helyszínen, az Óvárosháza és a Primáši palota kiállítótermeiben tekinthető meg november végéig az a kiállítás, amely a Slovak Press Photo díjazott felvételeit mutatja be. Vajon szigorúan tudósítás-e a fo- tózsumalisztika? Szükséges-e meghatározni azt a pontot, amelyet elhagyva a riportfotózás szubjektív művészetbe hajlik át? Aki végigsétál a díjnyertes fotókat felvonultató tárlaton, látni fogja, hogy a pályaművek ezt a kérdést feszegetik. Mivel a képi világ egyre meghatározóbb oldala a nyomtatott és az elektronikus sajtónak, a Slovak Press Photo szervezőinek nem titkolt célja, hogy a kimagasló képességű fotóriporterek és a média együttműködését segítse, hiszen a hazai sajtótermékek vizuális átlagszínvonala messze elmarad a vezető nemzetközi trendektől. A verseny a világszintű World Press Photo mintájára működik; idén az öttagú zsűri egyik tagja Stanley Greene volt, aki a csecsen háborúban készített fotóriportjaival többször is díjat nyert a World Press Photon. (Az ő munkáiból a Pálffy- palotában látható kiállítás Utazás az orosz birodalom végére címmel, a fotók december 4-ig tekinthetők meg.) A szlovákiai verseny, amelyet ötödik alkalommal rendeztek meg, nemcsak az országon belül, hanem külföldön is egyre nagyobb presztízsnek örvend - a tavalyi évad legjobb munkáit például egy nívós New York-i galériában is kiállították. Az abszolút fődíj, azaz a Grand Prix Ivan Holub Vacsora (Večera) című fotójának járt ki. Holub egy megdöbbentő pillanatot kapott lencsevégre Dél-Burundiban. Az afrikai országban egy szlovákiai önkéntes szolgálat nyújt segítséget az éhhalál küszöbén elő pigmeus népcsoportnak. A fotó, mely egyébként egy videoriport felvétele alatt született, anélkül, hogy a fotós előre eltervezte volna, egy tucat kisfiút mutat, akik hosszú sorban ülnek egy szürke fal mentén, türelmesen várva napi egyszeri ételadagjukra. Az, ahogy a gyerekek közül néhány farkasszemet néz a kamerával, valóban szug- gesztív erőt kölcsönöz a képnek. Holub fotója azt mutatja, hogy a menekültkérdés, amely a tavalyi évad szinte egyetlen fontos és meghatározó témája volt, már nem a fotóriporterek egyetlen és legfontosabb fókusza. A migránsválság azonban még mindig rezonál - erről tanúskodik Jozef Jakubčo fotóesszéje, amely a fotóriport kategóriában lett második helyezett. A felvételek a röszkei határátkelő lezárása utáni éjszakán és az azt követő napon készültek, amikor a magyar kormány drótkerítéssel vágta el a menekültek útját. A Slovak Press Photo idei évfolyamában díjnyertes fotóesszék készültek egyebek mellett a párizsi terrortámadásról (Peter Korček és Adrián Švec munkái is láthatók a kiállításon), Matej Kalina pedig The Don is gone címmel Anton Srholc búcsúztatásának és temetésének képeit adta közre. Ivan Holub nagydfjas felvétele Dél-Burundiban készült (Slovak Press Photo)
