Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)
2016-11-19 / 268. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. NOVEMBER 19. 17 TARCA A SZALONBAN Alekszej Kondakov: Az angyalok éneke Csobánka Zsuzsa Emese: Angyalok városa eptemberben tűnt fel először. Azzal a busszal járt ő is, amellyel anyámhoz jártam. Minden nap reggel 6.40-kor indultam otthonról, ő már rajta volt. Csak egy erős érzés, hogy valaki néz. Akkoriban könyvvel a kezemben utaztam, azzal igyekeztem elhatárolni magam mindentől, ami körülvesz, legyen az a többi ember vagy maga Chilia Bhaaba. Legalább az az idő, amit nélküle töltök el, legyen az enyém, legalább az utak válhassanak belső hegyekké. David sokszor eszembe jutott egy- egy sor végére érve, illetve amikor lapozni kellett, vagy ha egy fejezet véget ért. Tényleg így volt: amíg a saját útját járta, szabad volt, amint hazatért, apaként vagy férjként, de szerepeket játszott. Hatalmas árat fizetett anyámért és értünk, az elképzelt önmagáért, aki valójában sosem volt. Nem tudtam dűlőre jutni magamban, hogy ezt annyi év elteltével bevallani egész életében gyáva maradt, vagy úgy döntött, hogy elfogadja, amit teremtett maga köré. A tényeken már mit sem változtat. A könyv, amit olvastam épp, a Kailashról szólt, hiszen mint egy oknyomozó riporter, kutattam fel a Himalájáról szóló összes beszámolót, útikönyvet, abban bízva, ha rekonstruálom azt, ami történt, végre eljutok arra a pontra, ahonnan nem kell többet visszanézni. Oda, ahol leválik rólam a múlt, és végre nem apám köreit rovom magamban, nem Chilia mannáit morzsolom, hanem ki merem mondani a magamét. Olyan nehezen mozdul ilyenkor az emberi száj. A félelem mindent betöltőn hosszú éveken át, ki tudja, miféle sors keze ölelt fel, amikor annyiszor eldőltem. A botlásokat, az újraírt leveleket, az unalomig ismételt kérdéseket végül csak a fáradtság számolta fel, amiben mint a forró kád vízben ellazultak az izmok, a gőztől lassabban venem a levegőt, és a párától homályosabb len az engem körülvevő világ. A ritkuló oxigénre, mondják, fel lehet készülni. Én akkoriban addig szívtam a cigarettát, míg a fejfájást másnap és harmadnap émelygés és gyomorfájás követte, szoktattam a szívem a szapora ritmushoz, kényszeresen új ütemre vágytam a sajátom helyett. A nikotin vastag réteget képezett a szájpadlásomon, keserű volt minden ébredés, hiába mostam nagy gonddal fogat lefekvés előtt. Tudni akartam azt is, milyen, ha nem kapok levegőt, ahogy szorít a mellkas, és a test feletti hatalom csupán illúzió, mert a függés hatalmasabb, nincs szabad akaratom, csak önáltatás marad a hétköznapokban. Tiltakoztam az étellel és az itallal, annyi éven át az undorig ettem, hajnaltájt indulva meg a hűtő felé, mint anyám, titkon abban bízva, egyszer csak átfordul bennem az anyai minta a csömörtől. Azt nem láttam be, hogy valaki bennem erősen ragaszkodik mindehhez. Anyámat úgy teremtettem meg újra és újra, ilyenkor minden éjjel, hogy helyette indultam meg a konyha felé, ahogy apám útjait is helyette jártam végig a hegy körül, áldozva az emléknek, a halottnak. Még mindig könnyebbnek tűnt magamat áldozni fel, mint elengedni őket. Sebes lett a térdem a sok hajlon- gástól, de mint gyerekkoromban, körömmel kapartam le a vart, aztán elcsócsáltam, ne vesszen kárba semmi. Semmi múltpocsékolás. Egyik szerda reggel átlósan ültem le vele szemben, olvasott ő is akkor már, én pedig makacsul megfogadtam, nem keresem a tekintetét. Annyi történt, hogy a busz megállt, én pedig éppen egy oldal végére értem, lapozni kellett. Véledenül akadt össze a tekintetünk. Az arcát nem akkor vettem szemügyre, hanem sokkal korábban, egyik alkalommal, amikor leszállt, az üvegen át figyeltem az aszimmetrikus formákat, azon csodálkozva, hogy lehet ennyire izgalmas az arcba rejtett hiba, az eltolódás. Mélyek voltak a csont körük árkok, a bőre szorosan a járomcsontra feszült, látszott, hajlamos magát emészteni, eltévedni, úgy képzeltem, maga elé bambid hosszú perceken át, szereti a más világokat. Abban a diagonálban feszes húr lett a szemünk közti tér, nem mozdultak a buszon ülő és álló nők és férfiak, elcsöndesedett a bolond lány is, kezében az egyszarvú plüssfigurával. A mellettem ülő diáklányok felől nem szűrődött ki a fülhallgató zaja, a középkorú férfi, akinek ritkuló hajában szerettem elveszni, most sapkát viselt, a szerelő, aki mindig hatalmas szerszámosládával járt, ma később indulhatott, nem volt jelen ő sem. Üres volt a tér kettőnk között, üres, hogy hely legyen benne egymásnak akkor reggel, szerettem volna azt hinni, a véletlenek összejátszottak, de addigra már nem hittem az ilyesféle romantikában. Nézett, én hagytam, hogy nézzen. Csak a szeme volt és a szemem, egymásba fúródva a kora reggeli őszi sötétben, hintázva az aszimmetrián. Akkor nem, de később utánaszámoltam, újrajátszva a tekintet hosszát, legalább öt másodperc. Ennyi lehetett az is, amikor David Einsof tudatáig eljutott, hogy nem fog leérni már a hegyről. Újabb öt másodperc, amíg finom mosolyra húzza a száját, abban a hidegben és szélben értelmetlen szépség minden mosolygás, amit a hegy és a természet szépsége kivált, nemhogy egy kósza gondolat. Idegen észre sem vette volna, de én hiszem, hogy felismertem volna rajta az örömöt, valami földöntúli nyugalmat és megbékélést, amivel végre hazatér. Chiliát meglátva szokott dyenné válni az arca, és emlékszem, egyszer meglestem, azt hitte, alszom az esti mese után, akkor is ilyen volt. Hallgatott, nézett. A férfi óvatosan engedte el a köztünk feszülő fonalat, hagytam én is, hogy megrogy- gyanjon a szál, nem kötök csomót semmiből, ami emberek között feszül, ismételgettem magamban a mondatot mint valami mantrát. Nem szólt a zene. Nem mozdult senki, csak az egyszarvú sörényével kezdett játszani a kislány. Onnan indult a mozgás, aztán vajszínű bakancsával rugdosni kezdte a fémkorlátot, az anyja pedig rászólt, hogy Bogi, nyugodjál már. Nem rökönyödött meg senki az élességen, minden reggel láttuk őket, az anyja végtelen türelemmel és józansággal evezett a buszon a lánnyal, aki olyan volt, mint a csónakból kilógó két lifegő lapát, arra sodródott, amerre a hullámok vitték. Néztem az aszimmetrikus férfi arcát, gondterheltnek látszott. Nem emlékeztetett belőle semmi apámra. Két héttel később, egy hétfői napon üres volt mellette a dupla ülés. Nem gondolkodtam, amint megláttam, elindultam felé, pont olyan voltam, mint az a két lapát, a legerősebb hullámra bízva magam. Könyvekkel a kezünkben olvastunk, aznap reggel a sapkás férfi figyelt fel ránk. Aztán a szerelő, aki szerette a szimmetrikusakat, a párhuzamosan futó kábeleket. A férfi mocorogni kezdett, félé fordultam. Leszállsz? Majd, még most nem, válaszolta. A mondat tartalma tökéletesen jelentéktelen volt, addigra már pontosan tudtam, még két megállót megy, és csak ott száll le, de akartam hallani a hangját. Ő olvasott, én a könyvben tekergő selyemszalaggal kezdtem játszani. Kihajtottam, készen arra, hogy majd használom, ha szükség lesz rá. Éreztem, hogy fel-felnéz a könyvből, de nem mertem oldalra fordulni, felé, ő viszont nem kezdett beszélni hozzám. A légzésére figyeltem, hangos volt, szinte zihált. A betűk összefolytak a szemem előtt, fogalmam sincs, mit olvasok, később nekifútottam megint, a halállal kezdődött, és a hitről szólt a Malamud-novella, egy ezüstkoronán múlt az apa megváltása, de a fia nem hitt a csodákban. Elrakta a könyvet, megemelkedett, követtem a mozgását. Oldalra húzódtam ki, lelépve az ülések közti folyosóra, és ráemelve a tekintetem, mélyen a szemébe nézve mosolyogtam rá. Megköszönte, kikászálódott, és miközben én lehuppantam a helyére, ő a korlátba kapaszkodott, hogy el ne dőljön, bár az egyenes úton semmi jel nem utalt arra, hogy a busz hirtelen változtatna sebességet vagy irányt. Visszafordult. Nem volt két másodperc sem, de felesleges szépség sem a mosolyában. A jobb válla felett keresett engem, az arcán láttam kiegyenlítődni újra az aránytalanságot. Sípolva nyílt az ajtó, két szárnya mintha a férfi két karjává vált volna, az öle melegét magam alatt érezve úgy láttam, megemeli a testet. Kilépett, aztán a buszmegállóban megállt. Egyenesen velem szemben, szilárdan, pedig akkor már tudtam, repülni készül. Az angyalok hajnaltájt szoktak a mélybe vetődni, ahhoz már késő lett volna. Néztem az üvegen keresztül az arcom, az arcát. Osszekenődtek a színek, a sárgás, meleg fények és a barna árnyalatai, elmosódtak a kontúrok is, amíg állt a busz, eldöntheteden volt, melyik vonás az övé, melyik tartozik hozzám. Mit olvas? Urban Péter a TANDEM nonprofit szervezet vezetője Általában több könyvet olvasok egyszerre. Egy szépirodalmi művet, valami szakirodalmat meg egy spirituális jellegű könyvet. Aszerint veszem kézbe őket, mikor milyen kedvem van éppen, s eszerint is haladok velük. A szép- irodalmi „részlegben” épp Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját fejeztem be. Regényeket nem szoktam ceruzával olvasni, de itt kedvem lett volna aláhúzogatni részeket. Irigylem© az öniróniájáért. A szakirodalmat viszont mindig ceruzával olvasom, most épp Carl Rogers Valakivé válni című könyvét. Nem lineárisan olvasom, újra és újra visszatérek egyes részekhez, elmerengek rajtuk, hagyom, hogy formáljanak Rogers nézetei, az emberekbe vetett hite. Nem is szakirodalom ez, hanem egy pszichoterapeuta tanúságtétele. Ä harmadik könyv az ágyam mellett van, Szél Dávid Apapara című írása. Nem sokkal a fiam születése előtt kaptam. Egy pszichológus apuka blogbejegyzéseiből született. Most ez jelenti a spirituali- tást az életemben. SAROKPONT Túl az Óperencián ármazni nehéz. Minél távolabb kerülünk térben és időben a szülőföldünktől, annál kockázatosabb róla beszélni, hiszen nem egyedül születik oda az ember, sokakkal kell osztozni rajta. Ráadásul a vágy keltette képzelet hajlamos arra, hogy csupán az érzéki világban létező dolgokkal töltse meg a realitást. Valahányszor átrobog velem a Vágón az EuroCity, képzeletben meghosszabbítom a bal partját, és már otthon is vagyok. Szülő- folyóm, mondom magamban ilyenkor, magamat szórakoztatva, sőt, ahogy a korral egyre szarkasz- tikusabb vagyok, attól se riadok vissza, hogy a Duslo kéményeit megpillantva szülőgyáramnak nevezzem a vegyi kombinátot (hogy a rák egye meg!). Mit csináljak, megdobban a szív. Mert minden a régi otthon díszleteihez tartozik, ahhoz, ami már nincs és nem is lesz soha. Mivel a felmenőim már rég nem élnek, volt időm egy komplett magánmitológiát legyártani a történelmi nyelvhatáron fekvő Vághosszúfaluról, a határ két oldalán született nagyszülőkről, határ- ádépésekről, a tőlük származtatott határtalanító vágyamról. Nyilvánosan nem is mernék beszélni erről, hiszen csak rólam szólna, a hüppögő, csonkalelkű árvagyerekről. Főként az ott élők iránti tisztelet miatt, akik a realitásban élnek, valóságos problémákkal birkózva (L. Duslo). Nem csinálhatok belőlük Operenciás-tengeren túli mesevilágomhoz biodíszletet. Ha én nem, majd a magyar köztévé a mátyusföldi Hazajáróban. A Youtube-on kattantam rá, és már az első képsorokból kiderült, hogy egy srófra jár a képzeletünk, ők is mesés származásra vágynak. Igaz, az enyém más valóságelemekből gazdálkodik, kicsit kevesebb benne a vizek öntözte nádas, kevésbé dús a legelő, viszont annál több az ember, akiket legalább ismertem, de sebaj. ízlések és pofonok. Az ízlésbeli különbség után jött a pofon. Az egyik hátizsákos magyar turista szülőfolyóm szülő- partján állva átmutat a túlpartra, hogy ott kezdődik a Mátyusföld, a túloldalon. Ez fájt ugyan, de bocsánatos bűn, hisz Horthy is csak a falut tudta visszaszerezni, a földjeit Tisónál hagyta, így a helyiek duplán tudják, mit jelent az „arbeit macht frei”. Antikor viszont elhangzik, hogy „a jó százéves múltú hídon lépünk be Mátyus földjére”, a videót leállítja egy kéz. Az enyém. Vagy úgy! Felső tagozatos voltam, amikor a vágsellyei hidat átadták, látszik is rajta, szocialista vasbeton. Akkor én mennyi lehetek? Ezeknek a hazajáró jólelkeknek. Akiknek én már odaáti vagyok, a nyelvhatár- védő pereputtyommal együtt. S ha már nem létezünk számukra, izgassuk-e.magunkat azzal, hogy milyen hírünket nem viszik Óperenciába? Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
