Új Szó, 2016. november (69. évfolyam, 254-277. szám)

2016-11-05 / 257. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2016. NOVEMBER 5. 2j TÁRCA A SZALONBAN Kukorelly Endre nr*/ / / levezes Koüégám, jellemezze nekem a televíziót. (Dózsái Mónika) V iszonylag sokszor nézek tévét. Sok, de a nethez képes sem­mi. Politikai adások, futballmeccs, fil­mek, kulturális izék. Ezek nagyjá­ból a legrosszabbak, nemigen jön össze nekik, előfordul, hogy azért nem kapcsolom ki, mert annyira rossz. Eredetieskedő, unalmas, lila, lassú, puffasztott, és valamilyen ok­nál fogva szinte kizárólag színésze­ket interjúvolnak. A pártpolitizáló műsorok a műsorvezetők miatt jobbak, ezeket azért nézem, mert nem bírtam betelni azzal, milyen alacsonyra küzdik le magukat, akik az ügyeimet intézik. Minden cir­kuszban van valami szórakoztató, nem lehet annyira pocsék, hogy ne, mert akkor meg a pocsékság szóra­koztat. Filmet fáradtságból nézek tévén, épp megy, bármikor abba lehet hagyni. Csak olyan filmeket adnak, amiket nem játszanak a mo­zik, és ha játszanák, nem mennék oda. Futballt csak rossz szokásból, külföldi csapatnak nem drukkolok, a magyarokkal viszont az van, hogy mégiscsak érdekes látvány a turáni átok működés közben. Nekünk nem volt tévénk. Az utolsó olyan korosztályhoz tartozom, mely zömmel televízió nélkül nőtt fel, ti­zennyolc voltam, amikor vettünk. Anyám utálta, most folyamatosan ül előtte. A Bajnóczy nevű osztály­társam szülei ügyvédek voltak, ül­tünk a nappali hatalmas foteléiben, néztük a Munkácsyt. Ami ment. Fradi-Tatabánya, príma kis reklá­mok, csinos monoszkóp. Először Robin Hood, aztán Teli Vilmos. A Bartáékhoz is átjártam tévézni. A folyosó kockakövén gombfociz­tunk, néha kicsúszott valamelyik játékos a korlátvas alatt, lecsattant az első emeletről. Nyáron átforró­sodott a folyosó köve, odasütött a nap. Egyszer, már nem tudom, miért, a szünet közepén bejöttem V Külföldi csapatnak nem drukkolok, a magyarokkal viszont az van, hogy mégiscsak érdekes látvány a turáni átok működés közben. a telkünkről a városba, ebéd után átmentem hozzájuk játszani. Nyá­ron sosem voltam Pesten. Furcsa szagok, más zajok, másmilyen for­róság, hasaltunk a folyosó kövén. Náluk benn nem volt hely. Egyet­len szoba, kesernyés illata tetszett is meg nem is, a redőny leengedve, világított a sötétben a televízió. Mintha nem lenne ablak. Nincs be­vetve az ágy, feküdt a dunyha alatt a Bartának az apja, bámulta a tévét. Tévéztem a Bartáéknál. A konyhá­ban rossz szagú fateknő, a falnak fordítva. Kaptam lekváros kenye­ret, nagyon ízlett, ropogott a friss kenyér héja, csuklómra folyt a ba­racklekvár. Én nem tudtam, hogy ők prolik, és hogy az micsoda. Szo- ba-konyhás lakásban élnek, nincs fürdőszobájuk, vécé a gangon. Van vécé a gangon, ezt persze tudtam, és mégsem. Tudtam, hogy léteznek prolik, és nyilván észrevettem, hogy a Bartáéknál csak egyeden szoba van, meg hogy nincs fürdőszoba. Van televíziójuk. Viszonylag, mondjuk anyámhoz képest, alig nézek tévét. Hetekig semmit. Összevissza. Az anyukám tényleg nézi. Nem ezt vagy azt a műsort, hanem hogy mit adnak, és bosszankodik, hogy semmit se ad­nak. Szörnyű a műsor. De minden­hol, mind a huszonöt csatornán. Akkor miért nézed? és így tovább, ez megy naponta. Ezért találták ki a szappanoperákat, az akármilyen is, de tuti, hogy olyan. Mint az előző részlet. Néha rászólok az unoka­öcsémre, hogy hagyja abba. Feljön tévézni, olyankor nemigen bírja ab­bahagyni. Nincs készülékük, a hú­gom valahogy ellene van, vagy nem is tudom pontosan, mert amikor nálunk van, ő is odaül, és bámulja. A gyerek azért nézi a leghülyébb so­rozatokat és rajzfilmeket, amiért én olvastam. Ugyanilyen hülyesége­ket. A történet miatt, mi más miatt. A tévéellenességtől némileg kiütéses vagyok, ugyanakkor viszont simán kikapcsoltatom a gyerekkel rajzfilm közepén, és azonnal visszahoznám a hétfői adásmentes napot. Egyszer láttam cirka tizenöt másodpercet a Daliásból, két férfi meg két nő egy étteremben, egyik nő feláll, indul ki a toalettre, másik nő, hogy várj, én is megyek, erre egyik férfi a másik­nak: Te, ezek miért mennek ki min­dig együtt? Azt hiszen, én vagyok az egyetlen a világon, aki szó szerint mindenre emlékszik a Daliásból arra, amit látott, és mindennel meg is van elégedve. Mit olvas? Száz Pál, Két vajdasági szlovák szerző művében bolyongok, mindket­tőnek van személyes története is - ugyanis mindkettő, hogy úgy mondjam, öntudadan terepmun­ka során került a birtokomba. A sokáig költőként számon tartott Viera Benková Stred sveta a iné prózy című könyvét idén nyáron szereztem be a kiadóban (Slovenské vydavatelské centrum) Báésky Petrovecben (Báčki Petrovac). Michal Babinka költő Sviatok jazier című válogatásköte­tét is ekkor túrtam ki az újvidéki Nublu antikvárium egy eldugott polcáról. Több kysáči (Kisač) Babinkáról szóló anekdota végig­hallgatása után — itt telepedett meg a költő, a helyi könyvtárat is róla nevezték el - kezdtem a kötet verseit ízlelgetni. A.történetek általában az intenzív iváson túl kezdődtek és a hajnalhoz kapcsolódtak, a másik szereplő és a helyszín változott. Hol egy helyi szorgos traktorista volt a kysáči határban, hol pedig Mika Antié, a zseniális szerb költő a Pétervárad alatti kocsmák egyikében. S mint mondtam: ízlelgetni kell Babinka verseit és Benková regényét is, éppen a nyelvi sokszínűség és kifinomultság okán. Le­leményessége, bevallom, gyakran késztet az online „SAV-kás” szlovák nyelv szótárának használatára. Babinka lenyűgö­Viera | 20 nyelvi ~ re . sv?ta I olvasottsága (szerbet tanult és tanított egyébként) főként az asszociációk vezette költői képek láncolatosságában teljesedik ki. Az elevenség mindent áthat: a bácskai földet, a szexualitás meg­élést, a csipkelődő iróniát éppúgy, ahogy a halál elkerülhetedenségét. A hatvanas években jelentkező ge­neráció ősereje lüktet Babinkában, miközben sajátos grammatikával artikulálódik. A hullócsillagok azonban korán halnak. A petroveci Viera Benková regényében dialektális szavak­kal is gyakran találkozunk. Szilánkos szerkezete miatt (Michal Harpáň egy tanulmá­nyában kollázsszerűnek mondja) egyaránt olvasható regényként és kisprózagyűjteményként. A szö­veg a krónikát idézi, a szövegré­szekhez évszámok kapcsolódnak (1745-től 2002-ig), a történet­mondás mégsem lineáris. Bár ge­nerációk lánca sejlik fel, inkább a táj mítoszát olvashatjuk. SAROKPONT Való világ A rra ébredek, hogy néznek. Ötödik emeleti garzonom­ban nem szokvá­nyos ébresztő. A foghíjas mosoly egy barázdált, sovány archoz tartozik. Vissza­biccentek amúgy neglizsésen, ugrok az ablakhoz, roló le, majd a fürdőszobába menekülök. De ott meg egy másik arc vigyorog a ház tatarozásához felállított áll­ványról. És hiába gördül a roló, a vasfüggöny lamellái között is belátni a derengő félhomályba. Nincs menekvés, körbezártak, itt tárgyalni kell. Kinyitom az ablakot, előbb ál­lamnyelven próbálok egyezségre jutni. Az arc elkomorul, a fej bic­cent, de a tekintet üres. Rutinból magyarra váltok zuhanyozhat­nám! A reakció dettó, nem moc­can. A rend kedvéért teszek még angolul egy tiszteletkört, aztán megadom magam, Übergabe, capitolazione. Röpke egy hét alatt szépen össze­csiszolódunk ebben a siketnéma peep show-ban. Ök kukkolnak, én pedig hallgatózom, milyen nyelven mondjam nekik, hogy „Isten áldja meg kendteket”. A szlávban biztos vagyok, abban is, hogy keleti. Ruszin? Közben 20 négyzetméteres otthonomat műveleti területté nyilvánítom, amit surranópályák, menekü­lő útvonalak szabdalnak tiltott zónákra és védett zugokra. Sose gondoltam volna, hogy ekkora tér­kép készül köpet- nyi életteremről. Kapcsolataink vá- radanul elhidegül- nek. Leáll a gázka­zánom, se fűtés, se meleg víz. Az épí­tésvezető személye­sen lát a hiba elhá­rításához, közben többször is elnézést kér, hogy munkásai leszigetelték a kazánkéményt, ezért állt le a rendszer. Szegény vidékről jöttek, nem ismerik a modern Irinyiiket, a szöget ugyan be tudják verni, és verik is szorgalmasan, de egyéb­ként szakképzedenek. Orbán migránsai, mondja szó szerint. Ukránok, magyar údevéllel és lakcímmel. A legolcsóbb legális munkaerő az EU-ban. Nem forszírozom a dolgot, vé­gül is csak tisztálkodni szeret­nék. Nincs értelme nyitott ab­laknál konferenciázni egy négy nyelven beszélő szlovák építés- vezetővel a nemzetkompatibilis migránsokról, a magyar útlevél­lel (!) rendelkező szakképzeden uk­rán szakmunká­sokról. Elvégre egy EGT-állampolgár a huzatban is nyi­tott minden olyan megoldásra, ami a rászorulókon segít. Legfeljebb másképpen gon­dol arra a 15 szá­zalék magyar ven­dégmunkásra, aki állítólag segít betömni a honi foglalkoztatási lyukakat (és a kéményeket). Mi­közben sűrűn lapozza a Petőfi- fordításokat, hogy szót értsen az össznemzeti kuplerájba bemene­kített voyeurökkel. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Thumbnails
Contents