Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)

2016-10-25 / 248. szám, kedd

www.ujszo.com FOCITIPP 2016. OKTOBER 25. OLVASD A JÁTÉKOT 15 Olvasd a játékot: a 4- 4-2 -es formáció A futball hajnala kaoti­kus volt, a hivatalos kereteket nélkülöző játék még nem öl­tött formát. A futball taktikája - már ha nem túlzás en­nek a szónak a használata az adott körülmények között - elég egysze­rű volt még azután is, hogy rögzí­tették a csapatonkénti tizenegy játé­kos számát. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk; a csapa­tok csak rohangáltak a labda után. Az 1870-es évekig kellett várni arra, hogy a kapus megkülönböztetett mezőnyjátékossá váljon. 1909-től viselt a csapattársaitól eltérő színű mezt, és csak 1912-ben jött el az idő, hogy megszabják; a kapus csak a tizenhatoson belül érhet kézzel a labdához. Az 1920-as évek végére azonban a taktika és a taktikai for­mációk már nemhogy kialakultak, de a játék szerves részéve, fejlődé­sének mozgatórugójává váltak - és mindez azóta sem változott meg. Az Olvasd a játékot sorozatunkban sorra vesszük a futball taktikai for­mációit és legfontosabb posztjait, amelyek közül most a 4-4-2-vel foglalkozunk. Általános leírás • Megjelenés: Angliában az 1966- os világbajnok angol csapat edzőjének, Alf Ramsey-nek tu­lajdonítják a szélsők nélküli alak­zat feltalálását, de tekintve, hogy a Szovjetunió és Anglia között egészen biztosan nem volt ak­tív kommunikáció azokban az időkben, kimondhatjuk, hogy a 4-4-2-es felállást először Viktor Maszlov használta a világ futball- jában - ez persze nem jelenti azt, hogy Ramsey nem egy fuggeden, ezzel párhuzamos gondolatiság mentén jutott volna el ugyanoda. • Megjelenés ideje: A 4-4-2-es játékrendszer a Szovjetunióban fejlődött ki az 1960-as években. • Megjelenésének oka: ,A futball olyan, mint egy repülő. Növelhe­ted a sebességet, de akkor a kö­zegellenállás is megnő, így a szer­kezet elejét áramvonalasra kell építeni” - magyarázta elméletét Viktor Maszlov, akinek mun­kássága hatásában, újításaiban és sikereiben is fantasztikus volt. Brazília az 1958-as és az 1962- es világbajnokságot is sziporkázó játékkal nyerte meg, mégpedig a 4-2-4-es felállást használva, ami szép lassan az egész világon kezdett elterjedni. A négy védő és az előt­tük játszó középpályások masszív alapot adtak hozzá, hogy a négy tá­madó szabadon, szinte kötetlenül futballozhasson, ami különösen a brazil csapat esetén volt életveszé­lyes, hiszen ezeket a játékosokat szinte leheteden volt emberfogással megállítani. Emiatt erősödtek fel azok a hangok, melyek az ember­fogás helyett a zónavédekezés töké­letesítését preferálták. A zónavédekezéssel viszont az volt a probléma, hogy nagyfokú össz­hangot és szervezettséget kívánt a védelem tagjaitól, és messze nem csak abból áll, hogy a védő felve­szi az ő területére érkező játékost. Mert például mi történik, ha két csatár is az ő területén mozog? Vagy ellenkezőleg: ha azt látja, hogy az ő területén nincs senki, ám védőtársát ketten is szorongatják? Ráadásul, ha úgy dönt az egyik A 4-4-2 emlékezetes estéje a BL-ben védő, hogy bármilyen okból el­hagyja a számára kijelölt területet, akkor mi lesz annak a sorsa? Kinek kell fedeznie? Márpedig ezeket a kérdéseket jó előre és alaposan meg kell beszélni, ezt nem lehet impro­vizálással eldönteni. Hogy kiszűrje a rendszer gyenge pontját, a rossz váltásokat, Maszlov úgy döntött, hogy a legegyszerűbb lesz folyamatos emberfölényt ki­alakítani a védekezés során, ezért feladta a 4-2-4 két szélső táma­dó pozícióját, és visszahúzta őket a középpályára. Megszületett a 4-4-2 és a zónavédekezés - a két négyesláncba szerveződött csapat­rész a mai napig a védekezés egyik, ha nem a leghatékonyabb formája. Nem csoda, hogy Maszlov mód­szere azonnal eredményekre veze­tett a maga idejében. Az 1967-es bajnoki szezon visszatekintőjében Martin Merzsanov, a szovjet sport­újságírás doyenje, a Futbol magazin alapítója azt írta: ,A zónavédekezés, mely so­rán a védők összehangolt mozgással nem konkrét ellenfelekkel szemben véde­keznek, hanem a zónájukba belépő játékost veszik fel, összehasonlíthatatlanul ha­tékonyabbnak bizonyult, mint a hagyományos em­berfogás.” • Működési elve: A véde­lemben és a középpályán is négy-négy játékos kap helyet, akik - általában — egyenlő távolságra helyezkednek el egymás­tól, és együnes mozgással tolódnak a labda irányába. A középpálya közepén két, tizenhatostól tizen­hatosig futballozó játékos kap helyet, bár egyikük inkább a lab- dakihozatalokért felel (6-os poszt), míg a másik inkább a támadások felépítéséért és a kulcspasszokért (8-as poszt). A középpálya két szé­lén nagy munkabírású, a vonalak mellett futballozó játékosok kap­nak helyet, akik sokkal inkább al­kalmazkodnak a játék menetéhez, mintsem hogy diktálják azt. IRIrtfGUFT Q q / PlfilO \ FEW1ARA / DAVIDS j í-• • \ o BUFFON ° • COSTACOftTA W 2AM8ROTTA A 2013-as BL-döntő taktikai felállása Ami a két csatárt illeti: általában van a „nagy csatár / gyors csa­tár” felállás (pl.: John Toshack és Kevin Keegan, Emile Heskey és Michael Owen), illetve van a „kre­atív csatár / gólszerző csatár” (pl.: Kenny Dalglish és Ian Rush, Peter Beardsley és Gary Lineker, Teddy Sheringham és Alan Shearer). Bár ezekre a csatárduókra évtize­dekkel később is jól emlékszünk, a 4-4-2-es rendszer igazi kulcs­posztja és innovációja a felfutó szélső védő. A felfutó szélső védő A szélső védők korábban a négy­tagú védelmek jobb és bal oldalát védték a vonalak mellett, posztjuk­ról maximum pontrúgások esetén mentek fel az ellenfél térfelére. A 4-4-2 megjelenésével alakult át a poszt, és tűntek fel a modem, tá­madó felfogású szélső védők. En­nek elsősorban az az oka, hogy a 4-4-2-es formációban nincsenek szélsők (szélső támadók), így ezt a feladatkört a védőknek kellett át­venniük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak 4-4-2 esetén beszé­lünk támadó szélső védőkről, hi­szen legalább ilyen fontos szerepük van a leginkább elterjedt 4-2-3-1 vagy más négyvédős szisztéma ese­tén is, de a megjelenésük a 4-4-2- höz kötődik. Védőmunkájuk mellett kiemelt feladatuk, hogy felfutásaik során az előttük játszó szélső támadóval együtt kettő az egy elleni hely­zetbe hozzák az ellenfél szélső védőjét. Persze az is elképzelhe­tő, hogy az előtte játszó szélső játékos inkább befelé mozog (főként, ha az tükörszélső), üyenkor viszont nagy folyosó nyílhat a felfutó védő előtt. Ebben az esetben a végcél általában a pon­tos beadás. Az AC Milan 4-4-2-es felál­lásban nyerte a Bajnokok Ligáját 2003-ban, a mindent eldöntő tizenegyest Andrij Sevcsenko rúgta be az ötödik körben, pedig Carlo Ancelotti edző eredetileg első rúgónak jelölte Vezetőedző: Marcello Lippi AC Milan: Dida - Costacurta, Nesta, Maldini, Kaladze - Rui Costa, Gattuso, Pirlo, Seedorf - Inzaghi, Sevcsenko Vezetőedző: Carlo Ancelotti j A mérkőzésről hosszabb ösz- szefoglaló olvasható Carlo Ancelotti könyvében (Az én focim - a vezetőedző jegyzetfüze­téből), ennek segítségével eleveníte­nénk fel a mérkőzést. „Életem első BL-döntőjét pályafu­tásom vízválasztójának tekintem. A Juventus már megnyerte a baj­nokságot, és az elődöntő visszavá­góján fantasztikus győzelmet ara­tott a Real Madrid ellen, így őket tartották esélyesnek. Mi azonban bíztunk magunkban, és hihetede- nül koncentráltak voltunk. Óriási érzelmeket mozgatott meg a finálé: a két klub történelmi vetélkedése, és az a tény, hogy olasz csapatok játszanak egymás ellen a mitikus Old Traffordon, különlegessé tet­ték a mérkőzést. Minden mérkőzést alapos felké­szülés előz meg, de itt aztán min­den egyes mozzanatot előre kiszá­moltunk: minden lehetőséget megvizsgáltunk, megnéztük, hogy nekünk mit le­hetne lépni, és hogy mi várható a Juventustól. És persze ahogy lenni szokott, amint pályára lép­tek a csapatok, máris változtatni kellett. A Juventus ellen a 4-4-2-es felál­lást választottam, amelyet egyéb­ként ritkán alkalmaztam abban az idényben, de az ellenfél erős széljátéka rávitt erre a megoldásra. Az igaz, hogy Nedved eltiltás mi­att nem léphetett pályára, de ettől még a széljátékuk ugyanolyan do­mináns maradt, olyan játékosok­kal, mint az általam is jól ismert Thuram és Zambrotta. A cél az volt, hogy a pálya szélén megaka­dályozzuk az előretörésüket. Meg­lepetésként ért azonban, hogy a Juventus ezúttal más védővonalat állított ki a mérkőzésre, mint amit előzetesen vártam. Thuram a jobb szélen, Ferrara és Tudor középen játszott, míg a bal szélen - teljesen váratlanul - Montero helyezkedett el. Erre a megoldásra azért került sor, hogy Zambrotta Nedvéd helyére hú­zódhasson. Amint észleltem az el­lenfél lépését, én is változtatásokat eszközöltem. Megkértem az erede­tileg Inzaghi mellett ékként játszó Sevcsenkót, hogy folyamatosan cserélgesse a helyét Rui Costával, és igyekezzen minél többször egy az egy elleni játékra kényszeríteni Monterót. A Juve védője takti­kailag hiába volt tökéletesen fel­készített, az ukrán fizikai fölénye ellen tehetetlennek bizonyult. Ilyen mozgásokat kértem tehát a 4-4-2-es felállástól a támadósor te­kintetében. Ez a változtatás alapjá­ban befolyásolta a mérkőzés mene­tét, mert bár a Juventus a második félidőre átalakította a védekezését, így is számtalan lehetőségünk akadt a gólszerzésre. Az egyes játékosoknak a következő utasításokat adtam: A két szélső védőt, Costacurtát és Kaladzét csak és kizárólag védeke­zésre fogtam, nem mehettek fel a szélen. Sevcsenko - ahogy mondtam - ki­mozdult szélre, hogy Monteróval harcoljon, míg Rui Costa és See­dorf középre orientálódott, hogy így nehezítse meg a két középső középpályás, Tacchinardi és Davids dolgát. Hogy a rendes játékidő­ben mégsem győz­tünk, az Buffon remek teljesítményének volt köszönhető.” Hegedűs Henrik A 4-4-2-es formáció működési elve Milan-Juventus 0-0,3-2- tizenegyesek után Bajnokok Ligája-döntő, 2003. május 28. Manchester, Old Trafford, 62 315 néző, V: M. Merk (német) Juventus: Buffon - Thuram, Ferrara, Tudor (Birindelli 42.), Montero, Camoranesi (Conte 46.), Tacchinardi, Davids (Zalayeta 65.), Zambrotta - Del Piero, Trezeguet Carlo Ancelotti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents