Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)

2016-10-22 / 246. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2016. OKTOBER 22. IS [TÁRCA A SZALONBAN Csobánka Zsuzsa Emese B elégzés A busz minden ülő­helye foglalt volt, az apácák párosá­val ültek Nowy Targban szállt fel a férfi, két oldalt felnyírt haja há­tul varkocsban végződött, az arcát több napos borosta fedte, a nyakán pirosra égett a bőr. A kislányt csak akkor emelte fel, mikor már kiért a pályaudvarról a busz, jobbal a cso­magtartóba kapaszkodott, a baljára ültette a gyereket. Annak rémült és fáradt arca az ablaküvegen tükröző­dött, egyik karjával az apját ölelte, a másikkal a mackóját himbálta. A férfi alkarján megfeszültek és el- ernyedtek az inak, ezt az apáca is láthatta, ahogy a rózsafüzér végére ért. Hirtelen állt fel, és mutatott a helyére, az apa elmosolyodott, az arcán büszkeségféle ömlött szét. Mint a délelőtti nap az üléseken, fényesebb lett a karfa és a férfi bőre is. Az ablaknál ülő apáca az ölére mutatott, aztán a karját nyújtotta, és a térdére vette a gyereket, az első apáca is visszaült a helyére. Néztem a férfi kék szemét, ahogy biztatóan a tekintetembe kapaszkodik, nem tudom, ki tartott kit, de már két kezével támasztotta a buszt, míg én a mackót az ölembe vettem. Körben ugyanazok a hegyek emel­kedtek, mint belül. David a fel­hőkön csüngött, én pedig valami fontosat akkor tanultam a hitről, hogy úgy tart meg, mint az erős férfikarokat az inak. Rugalmas, erős köteléknek gondoltam, elképzelni sem tudtam a szakadást, az inak és a hit végét. Mire Krakkóba ér­tünk, apám arcán a borosta újra sötét lett, ahogy a felhők mögé bújt a nap, szúrósnak éreztem, mint a kövek szélét a talpam alatt Giewont felé haladva pár nappal korábban. Apám szeme alatt a ráncok, mint megannyi sziklahasadék, mégis úgy éreztem, lággyá tették a vonásait, keménységében az én gyermeki gyengeségem és törékenységem tükrözte vissza. Az apáca ölében ülve a szék kárpit­ját nézve aludtam el, velem szem­ben az aranyfoltok, mint előző nap a fejem felett, David csillagai. Kint ültünk a ház tornácán, vártuk a csil­laghullást, apám legalábbis így ne­vezte. Emlékszem, ahogy nézek fel­felé, bele a mély semmibe, káprázik az ég, olyan közelinek tűnik, mint­ha szabad kézzel el tudnám érni. Közben David arról beszél, reméli, egyszer én is eljutok aTejútra, meg­látom, megélem, ami neki megada­tott. Anyám végtelenül távol van most, távolibb, mint a csillagok, de nem jut sok időm elmerengeni, nem hagyja, hogy fájjon Chilia hi­ánya, David folytatja, emlékezzek, abban a mélységben, visszafordult magasságban nem lesz senki, nincs sem szerelem, sem más élete. De emlékezzek arra is, nem kell félnem tőle, akik erre indulnak el, hagynak emléknyomokat egymásnak. Meg vagyok ijedve, nem értem, amiket mond, fázom is kicsit, jobb lenne, ha újra a Göncölről lenne szó, a pontokról, amiket összekötve for­mát láthatok, szekeret vagy kopor­sót képzelve magam fölé, de apám most egyesével szakítja le a fejem fölül az összes csillagot, ne rajzoljak magam elé képzelt labirintust. Nem értem, mi változott. Nem értem, miért pont most változik. Eddig erősen tartott, hagyta, hogy csillagokat lássak bele az égitestek­be, de most csak a kicsi van, ami óriási nagy is egyben, távolról csil­lag vagy pont, közelről viszont még kevésbé értem a világot. Anyám emléke köt és földel, a szabad ég alatt azonban egyre gyérebben vi­lágít ő is bennem, pislákol, aztán kialszik, mint a gyertya lángja. Kér­deznék Dávidtól, de nem merek, félek, minden szava újabb világo­kat számol fel bennem, hagyom, beszéljen, hagyom, hogy közben eltűnjön az erdő is, ami körülvesz. A fákból csak a mélysötét marad, elnyel a fénytelenség, vakulok, di­rekt nem nézek fel az égre, tökélete­sen sötét van idelenn, pont, mintha becsuknám a szemem, ki is pró­bálom, az jobb, megnyugtatóbb, mégiscsak belül van. Még hiszem, hogy tud változni. Ha kinyitom, valami gyönge fény biztosan éri, muszáj, hogy legyen különbség a bent és a kint között, nem lehet, hogy ugyanúgy ne legyek, mint a fenyves, nem lehet, hogy engem is éppen úgy nyel el az éjszaka, mint az éjszakát fogja majd a nappal pár óra múlva, most már annyira félek, hogy sírhatnékom támad, legalább a folyó vinne magával, azt nézve ugyancsak lenne valami remény­féle, de itt nincsenek vizek, David kék szeme is kiszárad éjfélre, rá sem merek nézni, mert még az sem lesz. Aztán úgy van, hogy az ember belelát dolgokat oda, ahova nem kellene, és nem látja, ami a szeme előtt van, ezt mondja apám, most újra értem a szavait, a hangja isme­rős, fénytől függetlenül az a régi árnyalat. Fáj majd, Titili, ahogy haladsz előre, és hiába járod az újabb vagy újra a régi utakat, nem hoz megváltást. Keresel majd te is, hisz a lányom vagy, járod majd a saját hegyeidet, és nem tudok ne­ked semmit ígérni, hol van, van-e, lesz-e megváltás. Figyeld majd a ritkuló utat, ahogy a kavicsos ös­vényből egyre nagyobbak lesznek a sziklák. Aztán figyeld majd azt is, ahogy felkopnak a fenyők törzsei, figyeld, ahogy mindegyik képtelen­ség, de szálfaegyenesen áll, mintha lenne a világon olyan teremtmény, ami nem kérdez. Akiben nincsen semmi kétség. Tudod, amikor elő­w Látom körben az életet, amit élek, látom a férfiakat és a nőket, de nem hallom, ha megszólítanak, olyan hangos a lélegzet... szőr voltam a hegyen, mi fogott meg benne? Nem a csönd és a ter­mészet zaja. A saját levegővételemé. Hogy hallom dobogni a fülem. A városban minden túl hangos volt, én voltam túl hangos magamnak, de az erdőben egyszerre megszűnt a kint és a bent. A fák lélegeztek ben­nem, és belőlem tűnt el az a millió kérdés. Szeretem anyádat, Titili. De az er­dőben ő is elválaszthatadan tőlem. Értelmét veszti, hogy külön gon­doljak rá. Kicsi, tudom, hogy ezt még nem érted. Vajon mire em­lékszel majd ebből az éjszakából? Alszol, kincsem? Jó lenne valami biztosíték, látod, magam ellen be­szélek, ellent mondok magamnak, így a helyes kifejezés, fáradt vagyok én is, látod, de Titili, bár fogalmam sincs, mi ez, egyre kevésbé hiszem, hogy egyáltalán létezik ez az egész, de az, hogy te élsz, az érzem, hogy fontos. Mindaz, amit megéltem, amit tudok, benned értelmet nyer. Nem, nem terhellek elvárásokkal, amíg alszol, talán valahogy beléd lehet ringami azt, amiről dadogok, de a fenébe, én sem értem. Annyi magányos éjszaka után a he­gyeken, Titili, a Manaszlu, Kailash és az Annapurna után mégis most érzem magam a leginkább egyedül. Ahogy itt vagy. Mert micsoda bűnt követtem el ellened, hogy a világra hívtalak? Ennyi kérdés és ennyi két­ség között élni, hogy volt jogom ezt tenni veled? Itt vagy az ölemben, és alszol. És ugyanígy alszol majd holnap is, aztán én fogok álmodni veled, hogy már nem vagy, hogy máshol vagy, és te álmodsz újra az életedbe engem, behálóznak majd a kötődés pókhálói, de nem tudok segíteni. Az eszem vesztem, de ak­kor sem tudom a te életedet köny- nyebbé tenni. A kezem kicsike, az apácától visz- szakéredzkedek apám ölébe, David erősen tart minket. Dereng valami a csillaghullásról, hogy azok mind eltűnt életek, most, hogy nincs ki­hez beszélnem, hallgatok, nézem, hogyan karcolják össze az eget egy másik augusztusban. Csöndes az erdő, közel s távol nincs senki bennem, David, azt hiszem, ez az örökséged, érzem az orromban telítődő apa szagot, David, vagyis a Tejút illatát, de mindentől ugyanannyira vagyok Látom körben az életet, amit élek, látom a férfiakat és a nőket, de nem hallom, ha megszólítanak, olyan hangos a lélegzet. Apa, hogy lehet ilyen hangosan levegőt venni? Apa, ha nem veszek levegőt, meg- fülladok, de ahogy lélegzem, az egyre jobban faj. Te biztos tudod, miről beszélek. Segíts, légy szíves. Ilyenkor mit kell csinálni? Mit olvas? Szalay Zoltán az Új Szó főszerkesztője Aki egyszer rákap Pelevinre, ne­hezen „jön le” róla. Minden egyes Pelevin-regény olyan, mint egy kőkemény pszichedelikus trip, mély nyomot hagy a tudatban. Pelevinnek nem épp a leggyako­ribb témája a szerelem, ebben a több mint tíz éve megjelent regé­nyében azonban ezt állítja középpontba. Később is megje­lenik még nála a téma, például az S. N. U. F. F. című antiutopisz- tikus remekműben, amelyben egyszersmind le is számol vele, kegyetlen és fájdalmas ítéletet mondva minden bárgyú romantika felett. A Metamor Szent Könyve ugyanolyan maró szarkazmussal dolgozik, mint a Pelevin-könyvek általában, és ezút­tal is központi szerepet kap az illú­zió mibenlétének boncolgatása. Az elbeszélő egy tizenéves Lolitának tűnő, ártatlan megjelenésű kislány - valójában egy szuperintelligens, több ezer éves rókametamor, aki csodálatos farka segítségével bűvöli el az em­bereket. Sok ezer éves zavartalan működését végül egy farkasmetamor megjelenése zavarja meg - Alekszandr az orosz titkosszol­gálat tisztje, akiből a törékeny kis róka kihozza állati énjét. Itt pedig már az események sűrűjében vagyunk, amelyek egybefonódnak napja­ink már-már misztikusan brutális orosz valóságának díszleteivel, miközben új értelmezést nyer az istenek alkonyának kultúrtörténeti motívuma és Berkeley Pelevin szá­Viktor Pelevin: A Metamor Szent Könyve, Európa, 2006 mára oly meghatározó filozófiája. Aki nem ismeri Pelevint, talán ne ezzel kezdje, annak inkább Az agyag géppuskát, A rovarok életét vagy A rettenet sisakját aján­lanám, amelyeken át egyenes út vezet az olyan csúcsokig, mint az S. N. U. F. F. vagy a T című regények. SAROKPONT Családi kör Ki f kinek a kije? Nagy kér­dés. Nem én forszírozom, hanem ko­moly emberek (férfiak), közéle­ti kérdéseket elemző portálon. Pletykarovatunk következik. Mivel középkorú és nőnemű egyén vagyok (közkeletű szóval élve: néni), kénytelen vagyok tisztázni a pletykálkodáshoz való viszonyomat. A közösségi hálón egy középső ujjas emotikonnal elintézném, nyomtatatásban vi­szont pontosabban kifejtem: bikmakk! Mindazonáltal nem szeretném elvitatni mások jogát ahhoz, hogy emberi kapcsolatok tételes listázását közösségformá­ló célokra használják. Ha így teljesebb a körkép, ám legyen. No, de miféle panoráma nyílik innen? A rokoni szálak észben tartása létfontosságú lehet egy közösség számára. Hogy elkerüljük a de- generált utódok születését, hogy empatikusabbak lehessünk egy­mással megváltozott családi ál­lapot esetén, illetve hogy DNS- vizsgálat nélkül is a megfelelő szülőnek adjuk haza a megfelelő ovist. Emberileg tehát érthető, sőt természetes, de aki egy na­pot is eltöltött már a Föld nevű bolygón, az tudja, hogy ezek az egyébként sem egyszerű kapcso­latok nem a nézetazonosságon alapulnak. Kevesen vagyunk. Egy Pozsony nagyságú várost is alig tudnánk megtölteni. Nem nagy kunszt bárkit is ismerni. Főként, ha szakmákra szűkítjük a bárkik csoportját, például azokra, akik írással keresik a kenyerüket, írott produktumainkkal játszva megbirkózik a tucatnyi szerkesz­tőség, kiadó. Mégsem tudjuk igazán kibeszélni magunkat. Egyrészt tartózkodunk a hangos vitáktól, nehogy már meghallják a szomszédok, másrészt a stabi­litást kétpólusú világrendben (szülők) preferáló családias ön­szemlélet nem tud mit kezdeni a véleménynyilvánító egyének egymással kooperáló állampol­gári hálójával. Ebben a „családban” soha nem lehet felnőni. Nincs res publica (közös dolog), elvégre mindent elintéz a családfenntartó, aki mellett időnként hitet kell tenni („Kit szeretsz jobban, anyut vagy aput?”). Nem ismeri az öngon­doskodást (L. vacak honorári­um), mert a kenyéradóhoz sze- retetalapú viszonyt feltételez..És ha valamely „családtag” mégis felnőtt állampolgárnak képzelve magát hallatja a hangját, mert közös jog sérült (sajtószabad­ság), viszontválasz helyett rög­vest megtudhatja, hogy ő kinek a kicsodája, hun a hele, és mija dóga. Ide nem is kell cenzor. Előbb- utóbb mindenki mindenkije sorra kerül, s „nagyot koppan akkor, azután elhallgat”. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Thumbnails
Contents