Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)

2016-10-19 / 243. szám, szerda

321 SPORT 2016. október 19.1 www.ujszo.com „Nehezen engedem el az olimpiákat" Imre Géza már megbékélt a riói egyéni döntővel, de a folytatásról csak később, hideg fejjel akar dönteni BŐDTITANILLA Egy tusra volt az olimpiai aranyéremtől, végül ezüstér­mes lett. Imre Géza azonban így is elnyerte sokak szívét - a 41 éves párbajtőrvívét a riói olimpia után hősként ünnepelték, a mai napig megállítják az utcán, hogy gratuláljanak neki. Két hónappal a játékok után az elvesztett döntőről és az esetleges hatodik olimpiájáról is készségesen beszélt. Az elvesztett riói döntő után úgy fogalmazott, kell egy kis idő, amíg ezt feldolgozza, úgy 30-40 év. Az­óta rövidült ez az időtartam? A feldolgozás már megtörtént, de a döntő azóta is sokszor eszembe jut. És eszembe is fog, tényleg 30-40 évig, vagy még tovább is, de már megbékéltem a helyzettel. Most milyen érzések vannak önben, ha visszagondol Rióra? Öregszem, és próbálok a szépre emlékezni. Igyekszem pozitívan látni a helyzetet. Próbálok abba be­legondolni, hogy az előző két olim­pián mind a kétszer aló között es­tem ki, és az mennyivel rosszabb volt. Most két éremmel jöttem haza. Egyéniben ezüst-, csapatban bronzérmes lett. Melyik verseny volt a fontosabb az ön számára? Számomra a csapat mindig priori­tást élvezett, mert ott nem egyedül vagyok. Jó a többiekkel együtt meg­élni a sikert, és együtt felállni a do­bogóra. A mostani csapatban volt két olyan fiatalember, aki korábban még nem állt olimpiai dobogón (Rédli András és Somfai Péter), de most ők is megtapasztalhatták ezt az érzést. Ráadásul egyéniben Boczkó Gábor­ral egymás ellen vívtunk, én ütöttem el attól a lehetőségtől, hogy ő is ér- - mes lehessen egyéniben, de a csapat­bronzzal talán kicsit kárpótolta az élet. Egy interjúban elmesélte, Bocz­kó nem szereti előre megnézni a sorsolást, így nem is tudta, hogy összekerülhetnek. Száz éve együtt lakunk, Rióban is így volt. Pont az utazásunk alatt volt a sorsolás, mire leszállt a repülőnk, az edzőm nekem már jelezte, hogy sikerült belehúznunk. Onnantól kezdve nehéz volt, beszélt is volna róla az ember, hogy ő mit szól hoz­zá, de hát nem lehetett elmondani... így csak magamban őrlődhettem. Annál is nehezebb volt ez a helyzet, hogy reggel egymás mellől keltünk fel, és este ugyanoda tértünk vissza. A Boczkó elleni nyolcaddöntő volt a legnehezebb asszója Rióban? Azt megnyertem, úgyhogy tech­nikailag nem, de lelkileg biztos. Fe­leségemmel, Beával (Kökény Beat­rix egykori kézilabdázó) megbe­széltük, hogy ő is látta rajtam, akkor voltam a legmegviseltebb, látszott, hogy az az asszó sokat kivett belő­lem. Még az sem kizárt, hogy ez ak­kora koncentrációba került, hogy a végén esetleg ez ütött vissza. És mi történt a döntőben? Egy tusra volt az olimpiai bajnoki cím­től, a koreai Pák Szang Jong ellen 14:10-re vezetett, végül mégis ő nyert 15:14-re. Semmi extra nem történt. Már 13- nál megtörtént egyébként, hogy a srác elkezdte keresni a pengémet, amit korábban nem tett. Annyira megütötte a pengémet, hogy mire én próbáltam kitérni előle, ő gyorsan befejezte az akcióit. Nem találtam az ellenszert. Nem az volt a baj, hogy nem szakítottuk meg az asszót, én teljesen tisztában voltam vele, hogy mit váltott, mikor váltott. Amikor visszanéztem az asszót, az is engem igazolt. Azért is néztem vissza a fel­vételt, hogy a csapatversenyre fel­készüljek, de úgy látszik, valamit nagyon megérzett ellenem, mert ott is megvert négy tussal. Szóval tak­tikai váltás történt, minden más csak belemagyarázás. Ilyen prózai oka volt, megérzett valamit, és sajnos pont rosszkor. Még egy kicsit vár­hatott volna. Rögtön utána képes volt vissza­nézni az elvesztett döntőt? Nem aznap, hanem két nappal ké­sőbb. Aznap azért nagyon fájt. Rióban az elvesztett döntő után is teljesen higgadtan, összeszedet­ten nyilatkozott, miközben mi, új­ságírók alig bírtunk megszólalni. Ügy gondoltam, hogy ha megtisz­teltek engem, vártak rám, drukkol­tak, akkor az a legkevesebb, hogy válaszolok a kérdésekre, amíg bí­rok. Amikor egyedül maradtam, már voltak nehezebb pillanatok, de a saj­tónak próbáltam elmondani, hogy mit éreztem. Nem voltak jó érzések, nem volt éppenséggel a boldogsá­gom felhőtlen... Lehet, hogy ha megvert volna 15:8-ra, akkor könnyebb lett volna, de így tényleg nagyon közel volt az áhított arany­érem. Mindezek ellenére ön lett az olimpia egyik legnagyobb magyar hőse, és sok új rajongót szerzett. Csodálkoztam is, hogy miért let­tem ennyire népszerű, közkedvelt. De nagyon jólesett, és nagyon sokat segített a két verseny közötti lelki felépülésemben a szurkolók szere- tete. Olyan pozitív visszajelzések jöttek, amelyekbe én is bele tudtam kapaszkodni, és a csapat segítségére lenni. Nagyon örültem neki, hogy a csapat érmes lett, és ehhez én is hoz­zá tudtam tenni. Azt hiszem, ez lát­szik a képeken is, ha egymás mellé rakjuk a két dobogós fotót, a bronz­éremmel olyan vagyok, mintha nyertünk volna. Itthon hogyan fogadták? A reptéren is volt egy nagy foga­dás, arra nem számítottam. Gondol­tam, hogy lesznek egy páran, de azt nem, hogy tömve lesz a reptér. Tu­dom, hogy nemcsak miattam, hiszen együtt jöttünk dzsúdósokkal, úszókkal, de nagyon jólesett, hogy ennyien voltak kint. A Syma- csamokbeli fogadás is elképesztő volt, háromnegyed kilenckor érkez­tem, és fél kettőkor tudtam elmenni, olyan sokan kíváncsiak voltak ránk. A mai napig megtörténik, hogy me­gyek az utcán, és odajön valaki: „Csak hadd gratuláljak!” Vagy megtörtént, hogy autóval mentem valahová, és az előttem lévő autós a dugóban a tükörben meglátott, és el­kezdett tapsolni. A szurkolók sze­mében ez az ezüst egy arannyal ér fel. Persze vannak olyan helyzetei az életnek, ahol az aranyérmesek kivé- telezettebbnek tűnnek, de hát ők nyertek, és ez talán jár is nekik. Né­ha morfondírozunk egy kicsit, hogy kellene csinálni egy Érmesek klub­ját vagy Olimpikonok klubját, de az valóban különleges helyzet, ha va­laki olimpiát tud nyerni, ez igazán megsüvegelendő. Kapott olyan ajándékot, ami különösen kedves a szívének? Voltak ajándékok, levelek, már az egyéni után is, és ez mind kellett ah­hoz, hogy összekalapáljam magam a csapatra. De ami a legfontosabb volt, a kisfiam a verseny éjszakáján írt egy üzenetet, a kislányom pedig már előre gondoskodott róla, hogy meg­lepjen, becsempészett a táskámba egy biztató levélkét. Felesége, Kökény Bea is nagyon közel állt az olimpiai bajnoki győ­zelemhez 2000-ben a női kézilab­da-válogatottal, de végül ő is ezüstérmes lett. Hogyan élik meg, hogy önök a majdnem-aranyér- mes család? Nem is gondolkodtunk volna ezen, ha a sajtó nem kapja ezt fel. De nem azt szoktuk mondani, hogy ezüstér­mesek vagyunk, hanem fehérarany­érmesek! A másik dolog, amit sokan elfelejtenek, hogy nekik Sydney-ben az elődöntőben mekkora szerencsé­jük volt. Ugyanez érvényes rám is - sokan nem vették észre, mert nem ér­zik annyira a vívást, de az elődöntő­ben a francia Grumier ellen döntet­len állásnál nekem is volt két nagyon szerencsés tusom. Ezt nagyon ter­mészetesnek gondoljuk, hogy ha mi adjuk, akkor az jár, de én nem felej­tem el. Grumier a világ egyik leg­jobb vívója, már ott eldőlhetett volna a sorsom. Visszatérve az ezüstökre - mindkettőnknek van hiányérzete, és ha pont arra az egy meccsre, egy asszóra gondolunk, az nem olyan jó érzés, de összességében mindket­tőnk pályafutása elég szép és gazdag volt, van egy boldog családunk... Szerintem van olyan olimpiai baj­nok, aki irigyli a mi helyzetünket. Csapattal többszörös Eb- és vb- érmes, legnagyobb egyéni sikereit azonban a közelmúltban érte el, ta­valy világbajnok lett, idén olimpiai ezüstérmes. Miért alakult ez így? Biztos lehetne erre valami szép okot kitalálni, hogy olyan vagyok, mint a jó bor. Egyébként későn érő típus voltam mindig is, nem csak ví­vásban. De talán az is benne van, hogy most már nem görcsölök annyira az egyénire, mint korábban, kicsit ezt elengedtem. Lehet, hogy ez kellett, hogy ez a teher legurult, el­kezdtem élvezni, és elkezdtem úgy vívni, ahogy valójában tudok. Húsz év alatt öt olimpián járt, egy interjúban úgy fogalmazott, már olimpiafüggő lett. Az első olimpiámon, Atlantában rögtön érmet szereztem, és megis­mertem a feleségemet, Beát. Syd­ney azért volt különleges, mert itt­honról néztem, megtudtam, milyen az, ha az ember itthonról drukkol, mikor ott is lehetne. Nem volt kel­lemes. 2004-ben majdnem nem ju­tottunk ki, de sikerült jól megcsi­nálni a kvalifikációt, ott lehettünk, ezüstérmesek lettünk a csapattal. Ennek részese voltam, de mégsem, mert nem ment jól a vívás, szinte egyből cserélni kellett. Csapattag­ként, de mégis csak nézőként néz­tem végig a versenyt. Jó érzés volt, hogy a társak elvitték a csapatot a döntőig, de az nem, hogy nem tud­tam segíteni. Peking monumentális volt, egyéniben egy olasztól kaptam ki a 16 között, de egy jó vívótól, jó asszóban szenvedtem vereséget, ez benne volt. A csapat viszont nagyon fájt, világranglista-egyesként men­tünk ki, és összekerültünk a szabad­kártyákkal és egyéb úton-módon induló Kínával. Meg is vertek min­ket hazai pályán. Pedig éremben re­ménykedtünk, ráadásul tudtam, hogy ketten, Kovács Iván és Kul­csár Krisztián az olimpia után ki­szállnak a játékból. Elkeserítő volt, amit csak fokozott a tudat, hogy Londonban nem lesz csapatverseny. Londonra úgy is készültem, nem biztos, hogy ki fogok jutni, de talán pont amiatt, hogy leraktam ezt a ter­het, ott találtam magam a kijutó he­lyen. Az olimpia több ok miatt sem jött össze, ott is a 16 között búcsúz­tam. Ahogy mondtam is, most ezüstérmes lettem, és fogom a fe­jem, de pont amiatt, hogy korábban sok minden mást is megéltem, tű­dom, mennyire értékes egy érem, még ha nem is a legfényesebb. Lesz-e hatodik olimpiája? Gon­dolkodik azon, hogy még Tokió­ban is ott lesz? Az ember sok mindenre gondol, még Budapestre is gondolok! Nehe­zen engedem el az olimpiát, tényleg függő vagyok. Amikor nagyon fáj a derekam, akkor messzire száll ez a gondolat, de ha jobban érzem ma­gam, edzésen a fiatalokkal én is el­kezdek mozogni, akkor úgy érzem, ez még benne lenne. De valószínűleg még a mostani olimpia utóhatásait élem, egy kicsit várni kell, hogy át tudjam gondolni hideg fejjel, kell-e ez nekem, megvan-e ez bennem. Damyi Tamással beszélgettem ar­ról, hogy ő azért is a példaképem, mert a csúcson tudta abbahagyni. Nekem - ha nem is olimpiai bajnok­ként - talán most van a csúcs, bár ki tudja, korábban is éreztem már ezt, aztán jött Rió, ami egész jól sikerült. Szóval ki tudja, mikor jön el a csúcs lefelé vezető ága? Most Rédli And­ris súlyos sérülést szenvedett, lehet, hogy egy kicsit ez is a folytatás felé terel, ha a csapatnak még szüksége lesz rám. De négy év hosszú idő, azért nagyon fáradságos meló ez. Nagyon szeretem a vívást, de lehet, hogy előbb-utóbb ki kell szállni. Jelenleg edz, vagy csak a fiata­lokkal foglalkozik? Olyan sok elfoglaltságom van, hogy nem fér bele az edzés, bár már kezd hiányozni a fizikai erőfeszítés. De az is igaz, hogy fáj nagyon a de­rekam, nemsokára mágneses rezo­nanciára megyek, hogy mi a gond, hogyan lehet kezelni, mit lehet rá tornázni. Egyébként pedig edzőskö- döm a Honvédban. Rió után érezhetően megnőtt az érdeklődés a vívás iránt? Igen. A vívás nagyon jól szerepelt a négy éremmel, közte két arannyal. Most már nemcsak Pesten, hanem vidéken is gyakorlatilag ki lehet ten­ni a megtelt táblát, külön felhívások, toborzások nélkül is. Ön egyébként hogyan kötött ki a vívásnál? Úszással kezdtem, de már az ele­jén látszott, hogy ez nem lesz jó, nem az én sportágam volt. Ezután pró­báltam teniszezni, de ott a testvé­remmel nem jöttünk ki olyan jól az edzővel, így egy-két év után abba­hagytuk. Kilenc és fél éves voltam, amikor anyukám látott egy hirdetést az iskola falán, tudta, hogy jók a ref­lexeim, és aztjavasolta, próbáljam ki a vívást. Szerencsém volt, jó edző­höz kerültem, megtetszett a sportág. Melyik eredményét tartja a leg­értékesebbnek? A tavalyi moszk­vai egyéni vb-címet vagy valame­lyik riói érmet? Nem, és ezen mindenki kicsit cso­dálkozik. Minden olimpiai érmem­re, Eb- és vb-címemre nagyon büsz­ke vagyok, de a legfontosabb az at­lantai bronzérem volt. Az volt az el­ső egyéni érmem, amire picit fel­kapták a fejüket az emberek, és azért is nagyon fontos ez az érem, mert ennek köszönhetően ismerhettem meg Beát. Érmesként kint marad­hattam az olimpia végéig, egyéb­ként haza kellett volna jönnöm a versenyem után, és akkor nem is­merkedtünk volna meg. imre Géza a riói bronzzal és a, .fehérarannyal" (MTi-feivéteO

Next

/
Thumbnails
Contents