Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-15 / 240. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2016. OKTOBER 15. SZTÁRVILÁG ~TI f ^ ilkolt már sokfé# ■r r" lekéPPen- FegyÄ TT \ / verrel, méretei, .A T a két kezével. J De vele is végeztek nem egy filmben. Kegyetlenül, válogatott eszközökkel. Willem Dafoe sorsa szinte mindig balul ér véget a mozivásznon. Keresztre feszítik. Golyózáporral szitává lövik. Véresre verik, majd kerekek alá lökik. Jobb esetben csak a férfiasságától fosztják meg. Egyeden nyisszan tással. Olyan, mint a mágnes. Benne a plusz, de ott a mínusz is. Hol vonz, hol taszít. Első látásra maga a megtestesült dekadencia. Az erkölcsi bomlottság. Veszély és kiszámít- hatadanság is érezhető benne. A magányos géniusz sebezhetősége. A fenevad folyamatos készenléte. Vámpír és Jézus egy személyben, de Antikrisztus is, borzalmas vérfürdők rezzeneden arcú dirigense. Karlovy Vary, ez év nyara. Életműdíjat kap a fesztiválon. Jön, akár egy civil, teljesen hétköznapi ember. Bőrdzseki, trikó, farmernadrág. Ruganyos léptek, elegáns stílus. Magasabbnak képzeltem. Erősebb testalkatúnak. Nem magas, nem szálfatermet. Felmegy a színpadra talpig feketében. Az inge is az, a nyakkendője is. Átveszi, majd megköszöni a díjat. Szépen, higgadtan. Nincs nagy „ünnepi beszéd”, csak amennyi kell. Pontosan megfogalmazott mondatok, átgondolt szavak. Nem a nép fia típus. En- tellektüel, aki nem küzd a nézők kegyeiért. Eszében sincs megnyerőnek látszani. Itt nincs tenyérből etetés, csókdobálás, ingyen cirkusz. Tartása van. Méltósága. Másnap szemtől szemben ülünk egymással. Kimértnek tűnik, távolságtartónak, de figyelmeztet is nyomban: rövid volt az éjszakája, keveset aludt, még nincs is egészen magánál, adjak neki pár percet. Addig mondjam el, mire vagyok kíváncsi. Zúdítsam rá az összes kérdésemet. Egymás után, szabadon. Ő meg majd válaszol arra, amit lényegesnek talál. Rendben, mondom. Úgysincs más választásom. Úgy lesz minden, ahogy ő akarja. Az a fontos, hogy akarja. Sorolom a kérdéseket, mire leint, hogy ennyi talán elég is lenne, fogjuk azért rövidebbre. És ő folytatja. „Ezzel az arccal Rómeót sosem játszhattam, de nem is vártam erre a lehetőségre. Az ember legyen tisztában az adottságaival. Tudtam, milyen szerepkörben tűnhetek ki. A pozitív hősöket nem rólam mintázták. Maradtak hát a gazemberek, az elvetemültek, a perverz alakok, a deviánsak, az őrültek, vagyis azok, akik így vagy úgy kilógnak a sorból. Nem szenvedek emiatt. Ezek a figurák Ugyanis keményen megdolgoztatják a színészt. Minden gesztusukat, arcrezzenésüket pontosan ki kell dolgozni. Ezek sötét alakok, nyomasztó történetek részesei. Az alvilág urai. Háborús drámák hősei. A legtöbbször cinizmus, maga- biztosság, arrogancia jellemzi őket. Ma sem értem, honnan vettem a bátorságot Jézus eljátszásához. Hogy mi adott erőt hozzá? Hogy miből merítettem annyi pimaszságot, hogy igent mondtam Scorsese ajánlatára, a Krisztus utolsó megkísérlésére? Tényleg nem értem. Jó, voltam én már azóta Marilyn Monroe is egy édességipari terméket reklámozó kétperces filmben. Klipsz a fülemben, melltartó, szép kis bugyi, mesés, hófehér ruha, amilyenben Marilyn állt a New York-i metró szellőzőnyílásán. Ez csak egy pompás villanás volt, egy jóízű tréfa, hogy éppen engem öltöztettek be Hollywood örök dívájának, de JéWillem Dafoe Aki kilóg a sorból zus! Az egészen más! Nem is kellene talán ennyire őszintének lennem, ennyi évvel a forgatás után újra és újra arról beszélnem, hogy lelkileg mennyire megforgatott ez a szerep, de ilyen vagyok! Mesélhetnék sziporkázó történeteket például arról, hogy mi járt a fejemben, amikor ott lógtam a keresztfán, ilyenkor azonban megszólal bennem a puritán, és figyelmeztet, ha nem az igazat mondom, megbüntet az Úr. Úgyhogy elmondom, miután elolvastam a forgatókönyvet, az első gondolatom valóban az volt, én ehhez a szerephez kevés vagyok. Jézus és én? Elképzelhetetlen párosítás! Azt sem tudtam, honnan induljak el a szerep felé. Miben kapaszkodjak meg? Még csak halvány hasonlóságról sem beszélhetünk. Hát akkor? Aztán megnéztem Pasolini filmjét, a Máté evangéliumát, és az vértezett fel arra a hosszú útra, amit a keresztig színészként megtettem. Dél-Amerikában egyébként még ma is vannak országok, ahol az erős katolicizmus miatt nem hajlandók bemutatni a filmet. Nagyon sajnálom. És nemcsak magam miatt, hogy soha nem ismerik meg a másik arcomat, hanem mert elzárnak a közönség elől egy értékes alkotást.” Nem ez a sors várt Abel Ferrata legutóbbi opusára, a Pasolinire, amelyben Willem Dafoe a termékeny olasz alkotó, író és humanista gondolkodó életének utolsó huszonnégy óráját mutatja meg. Pier Paolo a Salo, avagy Sodoma 120 napja bemutatása után már az új filmtervén dolgozik, interjút ad egy olasz lapnak, aztán ahogy beáll az este, a római pályaudvaron kocsijába veszi alkalmi szeretőjét, állítólagos gyilkosát. Az ostiai tengerpartra hajtanak, ahol a halálos kimenetelű bűntény megtörténik. Előre megszervezett gyilkosság? A véletlenek fura összjátéka? Pasolini, a hatvanas-hetvenes évek olasz filmművészetének utolérhetetlen géniusza holtan fekszik a kerekek alatt. Előbb egy doronggal véresre verték, aztán saját kocsijával végighajtottak rajta. „Öt filmet forgattam már Fer- rarával, szoros munkakapcsolat a miénk, de barátok is vagyunk, Rómában ráadásul szomszédok. Mindig megtisztelő számomra, ha egy rendező már a forgatókönyv megírásakor gondol rám. Szívesen veszek részt minden előkészületi munkában, ami a filmet segíti. Ferrara kezdettől fogva számolt velem, és szinte mindenben kikérte a véleményemet. Sokaktól hallom, mennyire hasonlítok a filmben Pier Paolóra. Nem tudom, ítéljék meg mások. A hajamat mindenesetre sötétebbre festették, s hogy a szemünk színe is hasonlítson, kontaktlencsét kaptam. Több olyan helyszínen forgattunk, ahol Pier Paolo gyakran megfordult, a stábban pedig voltak néhányan, akik személyesen ismerték. Néha olyan érzésem volt, mintha szellemekkel kokettálnék, az ő szellemeivel, akik minden felvétel előtt súgtak valamit, ami közelebb vitt az alakjához. Ninetto Davolitól pedig, aki Pier Paolo legszeretettebb barátja, színésze volt, több személyes tárgyat kaptam, amelyeket Pasolini ajándékozott neki. Sőt még ékszereket is, a ruhái közül nem egyet, hiszen Ninetto rengeteg dolgot megőrzött tőle. Ezek nagymértékben segítettek Pier Paolo megformálásában. Olyan alkotóművész volt ő, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni soha. írásaival, filmjeivel rengeteg értéket hozott létre, a humanitása pedig egyszerűen példaértékű. Korán felismerte, mekkora veszélyben a világ. Hogy a politikai változások alaposan felforgatják az életünket. Hogy az emberiesség egyre inkább elhalványul bennünk. Besorolhatatlan egyéniségével falakat döntött le, határokat lépett át, de a legjobban mindig az egyszerű, alapműveltségű emberek társaságában érezte magát. Ok még mindig összetartóbbak, szorosabb kapcsolatban vannak egymással, mint mi, értelmiségiek. Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy ismerek-e mai Pasolinikat? Sajnos nem. Örülnék, ha ismernék, de még csak hasonló kaliberekkel sem találkoztam életem során.” A szakasz, Élni és meghalni Los Angelesben, Lángoló Mississippi, Krisztus utolsó megkísértése, A tanú teste, Az angol beteg, Antikrisztus, Pókember, Ä nimfomániás, Grand Hotel Budapest - ezek a legismertebb filmjei. Százvalahányból talán a legjobb tíz. Kamera előtt 1981-ben állt először, a nagy áttörést azonban öt évvel később, Oliver Stone háborús drámájával, A szakasszal élte meg. Azóta Hollywood egyik legtöbbet foglalkoztatott karakter- színésze. Labilis idegzetű pszichopaták, mindenre elszánt bűnözők hiteles megformálója. Nyolc gyerek közön ő hetedik a családban. Édesanyja kórházi nővér, édesapja sebész volt. „Én megmaradtam egyszerű, wisconsini srácnak” - hangsúlyozza, amikor nagy ívű pályájának jelentősebb állomásait vesszük sorra. Aztán fúra mosollyal gyorsan hozzáteszi: az erotikus thrillereknél egyik műfajt sem szereti jobban. „A testem mindig fontos volt számomra. A tánc, a mozgás ma is elengedhetetlen része az életemnek. Ezért örültem, amikor bekerültem Robert Wilson produkciójába, korunk balettcárja, Mihail Barisnyikov mellé. Német, angol, ír, skót és francia felmenőim vannak, sokféle vér folyik az ereimben, ezt pedig a legjobban szavak nélkül, a testemmel, fizikai színházi előadásokban tudom érzékeltetni. Bob Wilson két rendezése egészen kivételes lehetőséget biztosított számomra, kedvemre kísérletezgethettem a mozdulataimmal. Nekem a színpadi mezítelenség sem okoz gondot, mert tudom, hogy a testem sem tiltakozik ellene.” Magánéletével kapcsolatosan is a végsőkig őszinte. Első feleségével, a nála tizenegy évvel idősebb rendezőnővel, Elizabeth LeCompte-tel huszonöt évig élt, s mint mondja, csak azért nem házasodtak össze, mert „az asszony, a meggyőződéses feminista” nem akarta. Fiuk, Jack harmincnégy éves. Útjaik 2004- ben váltak szét, amikor a világszerte ismert és elismert színész beleszeretett a nála jóval fiatalabb olasz rendezőnőbe, Giada Colagrandéba, akivel szép csendben össze is házasodtak. Azóta hol New Yorkban, hol Los Angelesben, hol Rómában élnek. Attól függően, melyiküknek hol van munkája, vagy éppen hol szeretne pihenni. Willem Dafoe hatvanegy évesen mindent elért, amit egy A kategóriás amerikai színész elérhet. Értékes filmeket forgat jeles rendezőkkel. Hogy még mindig nincs a vitrinében az Oscar-díj? Egyáltalán nem zavarja. „Egy színész értéke nem a díjaktól függ” - vallja. Kétszer jelölték az Amerikai Filmakadémia legmagasabb elismerésére. Harmadszorra, remélhetőleg, el is nyeri. Megérdemelné. Szabó G. László
