Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-15 / 240. szám, szombat
8 KULTÚRA 2016. október 15. I www.ujszo.com A falu száj a, a falu lelke Puskás Zoltán kortalan tragikomédiát csinált Kassán egy első blikkre reménytelenül naiv népszínműből Hosszú kifutó szeli át a nézőteret (Fotó: Thália Sz(nház) JUHÁSZ KATALIN Zenés népszínművet műsorra tűzni nézettségi szempontból jó döntés, egyébként meg hatalmas bátorság, már-már vakmerőség. Főleg, ha ismerjük Tóth Ede művének gyengécske cselekményét. Rosz- szat sejtettünk, ehhez képest rendkívül elégedetten távoztunk a kassai Tháliábél. A falu rossza Tóth Ede leghíresebb munkája. A Nemzeti Színház 1874. évi pályázatának győzteseként került először a közönség elé, és zajos sikert aratott, amiben nem kevés érdeme volt Blaha Lujzának és Újházi Edének, a kor két ünnepelt csillagának. Azóta rendszeresen előveszik, legutóbb a Mohácsi testvérek vették kezelésbe, azaz írták át radikálisan, mai színházi nyelvre a meglehetősen naiv történetet. Sándor, a falu rossza Tercsit szereti, de hiába, mert a lány ejti őt, csak addig flörtölt vele, amíg szerelme, Lajos katona volt. Tercsi húga, Bo- riska titokban imádja Sándort, aki észre sem veszi őt, sőt a fondorlatos bakter tanácsára jelenetet rendez Tercsi és Lajos eljegyzésén. A kis per- formansz balul sül el, a fiú vállon lövi a lányt, amiért börtönbe kerül. Pista bakter egyébként a Sándorba szintén szerelmes Rózsit is arra biztatja, tálja fel érzelmeit a legény előtt. Rózsinak nehéz a dolga, mert szájára vette őt a falu, hivatalosan ő a helyi cafka, pedig valójában nem csinált semmi rosszat. Amikor Sándort egy év után kiengedik a börtönből, először Rózsi környékezi meg, aztán Boriska. Mindkét lányt elűzi, mert még mindig Tercsiért dobog a szíve. El akar bujdosni, de a határban találkozik Boriskával, aki szerelmet vall neki, aztán az elutasítás hatására vízbe veti magát. Sándor kimenti a lányt, és immár boldog párként, kéz a kézben térnek vissza a faluba. A szerző nem igazán döntötte el, hogy zenés tragikomédiát vagy zenés balladát akar-e írni. Azt viszont vállalta, hogy képet fest a kiegyezéskori magyar vidék paraszti társadalmáról, játékba hozva a kor jellegzetes figuráit: a falusi bírót, a kikapós menyecskét, a pletykafészek öregasszonyokat, az ármánykodó baj keverőt, az érzéseit italba és duhajkodásba fojtó macsó legényt és az érzéseit szemérmesen titkoló leányt. Elnagyolt karakterek ezek, ám úgy tűnik, korunk színházi emberei némi furfanggal modernizálni tudják őket. Ezek a típusok ugyanis ma is ott élnek minden magyar faluban. Az újvidéki Puskás Zoltán gyakorlott rendezőnek számít a zenés műfajban, bátran el tud rugaszkodni az alapanyagtól, ha a helyzet úgy kívánja. Tudja, hogy a népszínmű manapság nem nagyon él meg másképp, mint parodisztikusan elrajzolva vagy nagyon komolyan véve, illetve a kettő kombinációjaként. Ez a harmadik út a legnehezebb, és Puskás ezt választotta a kassai Tháliában. Egy dráma bontakozik ki a szemünk előtt, jobbnál jobb gegekkel, gesztuspoénokkal fűszerezve. A „felmutatás” igyekezete már abban is megnyilvánul, hogy (a Tháliában talán először) hosszú kifutó szeli át a nézőteret, amelyen a főbb szereplők úgy sétálnak fel-alá, mint valami mólón. (A vízbe ugrós jelenetben ez a funkció kiteljesedik.) Hangsúlyozottan „szerepelnek”, rajtuk a falu szeme. A falu pedig mi, nézők vagyunk. A második felvonásban van tíz perc, amikor valamiféle boszorkányság, mágikus befolyásoltság, hókuszpókuszos hipnózis hatása alatt működnek a szereplők. Pont a kulcsfontosságú történések idején. Ez a remek jelenet kicsit a Pintér Béla Társulat színházi nyelvére emlékeztet; kíváncsi vagyok, hogyan fogadja majd a 21. századi szlovákiai magyar falusi közönség. Úgy sejtem, pozitívan. Az előadás legnagyobb erénye, hogy rendkívül pörgős. Az ember csak kapkodja a fejét, és mire úgy- ahogy átlátja a viszonyokat, megszokja, hogy hol nevetnie kell, hol pedig megrökönyödnie, már vége is az első felvonásnak. Az általam látott nyilvános főpróbán a nézők a lámpagyújtás után legalább egy percig mozdulatlanul ültek, nehezen fogták fel, hogy szünet következik. A másik komoly pozitívum a kor- talanság finom érzékeltetése. Ebben a rendezőnek nagy segítségére volt a zeneszerző Lakatos Róbert, aki kurrens világzenei köntösbe öltöztette Tóth Ede dalszövegeit, valamint a jelmeztervező Ledenyák Andrea, aki stilizált népi viseletét adott a szereplőkre. A látvány és a zene szépen kiegészíti egymást. Sándort, a falu rosszát az a Nádasdi Péter alakítja, aki a Barackliget című szlovák filmben már megmutatta, hogy kell részegen duhajkodni és reménytelenül epekedni. Most egyszerre félelmetes és szeretni való, a körülmények áldozata és önsorsa el- rontója. Az őt titokban imádó Boriska, Dégner Lilla olyannyira leplezi érzéseit, hogy a nézők is csak Sándorral egyszerre kerülnek képbe. A társulatban a nők közül ő énekel a legjobban, nyilván nem véletlen, hogy az előadás korrepetitora is ő volt. Rab Henrietta és Madarász Máté karakterei (Tercsi és Lajos) nem kínálnak túl nagy teret az önmegvalósításra, a két színész korrektül teljesíti feladatát. A pletykás asszonyok, azaz Varga Szilvia, Varga Lívia és La- tócky Katalin viszont brillíroznak, öröm nézni őket, amikor hármasban elemzik a helyzetet. Bocsárszky Attila szintén hálás szerepet kapott, ő a bajkeverő Pista bakter, aki a feszültséget hivatott oldani a színpadon. Ezt a karaktert könnyű túljátszani, Bocsárszky szerencsére a tűréshatáron belül marad. A bírót játszó Pólós Árpádnak néha kissé gyors a tempó, a , Jcikapós” Rózsi, Szabadi Emőke pedig talán picivel szendébb a kelleténél, bár azért neki is van egy boszorkányosjelenete. Mert ha valakit egyszer a szájára vesz a falu, az, ha megfeszül, se bírja megváltoztatni a közvélekedést. Ismerős, nemde? Főszerepben a jobb sorsra érdemes Emily Blunt (Képarchívum) Ma búcsúztatják Dario Fót Milánó. Olaszország a 90 éves korában csütörtökön elhunyt Dario Fo Nobel-díjas drámaírót gyászolja. A művészt ma búcsúztatják a milánói dóm előtti téren. Az Olaszországban roppant népszerű író, rendező és színész koporsójánál a várakozások szerint nagy tömeg teszi tiszteletét: az olasz kulturális, politikai és közélet tagjai, valamint műveinek olvasói és közönsége. A drámaírónak 1997- ben ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, amiért „a középkori commedia dell'arte hagyományait követve ostorozza a hatalmat és visszaadja a megalázot- tak méltóságát”. (MTI) Dario Fo (1926—2016) (Archívum) MOZIJEGY Vonatozás a semmibe Adott egy bestseller és egy izgalmas előzetes, de mindez hiába - A lány a vonaton az év egyik legművibb és legfelszínesebb filmje lett, szinte minden pillanata valódi gyötrelem a néző számára. Pedig Paula Hawkins tavalyi regénye (amely alapján a mozi készült) fenemód népszerű volt, és a feszült pillanatokkal teli előzetes alapján remélni lehetett, hogy a csaknem kétórás játékidő alatt bizony borzongani fogunk. Nem így lett, pedig jól indul a sztori. A vonat ablakából kitekintve kis történeteket kreáló Rachel karaktere képes magával vinni a nézőt, és akkor sincs még hiány izgalomban, amikor beüt a bonyodalom: az egyik nő, akit a vonatból szokott szemlélni, eltűnik, Rachel meg véresen ébred, nem emlékszik tisztán, viszont szeretné kideríteni, mi történt. Egy krimit nézünk tehát, de ez csak a látszat, mert Tate Taylor rendezésében nyoma sincs logikus és hihető fordulatoknak. Folyton azt érezni, mekkora szenvedés is lehetett kitalálni, a következő jelenetben éppen melyik férfi legyen gyanús, vagy miként keverje magát gyanúba a kiszámíthatatlan és iszákos Rachel. Harminc perc után nyilvánvaló is, hogy nem bűnügyi történet akar lenni a film, hanem egyfajta pszichológiai thriller, amelyben bánatos nők küzdenek a démonaikkal. De el nem tudom mondani, ezt mennyire unalmasan teszik: sem az eltűnt nő (Megan), sem Anna (ő Rachel volt főijének jelenlegi párja) drámája nem képes érzelmeket kiváltani az emberből, és az sem segít, hogy a kertvárosi környezet annyira művi, mint egy mosószerreklám. Mindezekhez képest szinte mellékes, hogy a cselekmény tele van logikai bukfencekkel, és A lány a vonaton rosszabb pillanataiban A szürke ötven árnyalata című borzalmat idézi. Az igazi szomorúság a Rachelt játszó Emily Blunt miatt önti el az ember szívét, mert az egyébként igen tehetséges színésznő sem tud kihozni semmit ebből a klisészerű figurából. Egyetlen örömteli esemény van: amint lemegy a stáblista, már el is felejtettük, mit láttunk. Gera Márton A lány a vonaton (The Girl on the Train). Amerikai thriller, 112 perc, 2016. Rendezte: Tate Taylor. Szereplők: Emily Blunt, Haley Bennett, Rebecca Ferguson, Luke Evans. Egri művészek a Vermes-villában Dunaszerdahely. Tegnap nyitották meg a Kortárs Magyar Galériában az egri Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Intézete oktatóinak Invariáns című kiállítását. Erőss István intézetvezető, egyetemi tanár, képzőművész bevezető szavai után a tárlat anyagát Boros Lili főiskolai docens, művészettörténész méltatta. Az Eszterházy Károly Egyetemen 2015 őszén alakult meg a Vizuális Művészeti Intézet. Oktatói a szakemberképzés mellett alkotóként is aktívan tevékenykednek. Közös tanszéki csoportos kiállításaikat bemutatták már Sárospatakon, Indiában, Indonéziában, Iránban és Dél-Koreában is. A Vermes-villában megrendezett Invariáns című tematikus kiállításukon az identitásformákat boncolgatják hagyományos megfogalmazásokkal és újszerű médiumok alkalmazásával egyaránt. Térbeli művek, grafikák és festmények, valamint vegyes technikával készült alkotások egyaránt láthatók a válogatásban. A kiállítás kurátora Mayer Éva képzőművész. A tárlat november 4-ig látogatható. (tb)
