Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-14 / 239. szám, péntek
www.ujszo.com I 2016. október 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Féligazságok, avagy az érem másik oldala (Ľubomír Kotrha) SZILVÁSSY JÓZSEF Immár munkakötelezettség nélküli „nyuggerként" (Bródy János) szemlélem, érzelmeimet visszafojtva, a Népszabadság beszántásával kapcsolatos reagálásokat. Ezt a lépést a szlovák publicisták kivétel nélkül a sajtószabadság megkurtításaként minősítik, miként a nyugati médiumok is. Még a BBC és a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung is aggodalommal számol be arról, hogy eltűnhet a legjelentősebb magyar ellenzéki újság. Hazai magyar közösségünkben viszont felemás a visszhang. Tekintélyes a szolidaritásukat kifejezők listája, ám akadnak, akik tán meggyőződésből, netán politikai bálványimádatból, esetleg zsoldos bértollnokként kárörvendeznek. Cinikusan, féligazságokkal iparkodnak magyarázni a ma- gyarázhatatlant. Csak egy lap csődjét látják, semmi mást. Lelkűk rajta. Különben is, nálunk még szólásszabadság van, nyugtattam magam. Megszólalásra végül Duray Miklós késztetett, aki az egyik felvidéki portálon beállt a rikkancsok közé, miután így vélekedett: „A Népszabadság tevékenységével az 1956-os forradalom utáni elnyomás szimbólumává vált, a kádári terror megtestesítője volt. így megszűnése akár erkölcsi jóvátétel is lehet. Azok, akik most a sajtószabadságon esett csorbaként sérelmezik a lap megszűnését, nem tudatosítják, hogy ez a lap volt az 1956 utáni erkölcsi rombolás és diktatúra egyik meghatározó eszköze”. Ami így igaz, nincs mit szépíteni, csúsztatni. Csakhogy több mint két és fél évtizeddel a rendszerváltás után ez a vélemény már csak féligazság, ha az érem másik oldaláról nem veszünk tudomást. Például arról, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben már árnyaltabb volt a kép, amit többek között Illyés Gyula, Déry Tibor és más magyar személyiség is felismert, időről időre publikáltak ebben az újságban, amelyben Csoóri Sándor versei is megjelentek. A rendszerváltást követően pedig a kádári szekértolókkal nem éppen egy gyékényen áruló Eötvös Pál került a lap élére, aki munkatársaival nyíltan szembenézett és leszámolt a lap múltjával és egyetlen hiteles értékrend alapján, a mindenkori magyar kormányokkal szembeni kritikus magatartást tette meg a lap védjegyévé. Ami az MSZP vezetőinek sem tetszett: nem tudták lenyelni, hogy már nem kézi vezérlésű pártlappal van dolguk. Többek között emiatt adták el a kiadóban birtokolt tulajdonrészüket, amelyet a Szabad Sajtó Alapítvány őrzött. Ezzel ütötték az első szöget a Népszabadság koporsójába. A gátlástalan befektetőként elhíresült osztrák Heinrich Pe- cina pedig most nagyot kaszálhat, mert az mindenképpen kiderül: kinek a kezére passzolta át - nyilván nem aprópénzért - a Mediaworks céget, a már megkaparintott megyei lapok többségével együtt, amelyekre az új tulajdonosnak leginkább fájt a foga. Orbán Viktornak meg minimum a Nemzeti Sportra. A folytatás nyilvánvaló. Időszerű sajtótörténeti feladat megírni a volt kommunista pártlapok történetét. Kideríteni, vajon miért szűnt meg többek között a Try buna Ludu és miért maradt a piacon a Nép- szabadság, vagy cseh és szlovákiai laptársai. Nem szándékom fényezni a félmúltat, de az okok között ott szerepel az a tény is, hogy az utóbbi újságok olvasói nem szerecsenmosda- tásnak, hanem hitelesnek tartották az érintettek önvizsgálatát, sajtószabadság iránti elkötelezettségét. Az Új Szó is ennek a bizalomnak köszönheti megmaradását, miként annak is, hogy csehszlovákiai viszonylatban az elsők között alapvetésként szögezte le, miszerint már sosem lesznek pártlap. Amihez máig ragaszkodik, bármennyire is nehéz mostanság ezt a szakmai és morális hagyatékot megőrizni. Mindezt Duray Miklós is jól tudja, ezért felfoghatatlan, hogy a sokunk által az egyik legjellemesebbnek és kiváló politológusnak tartott közéleti személyiségünk miért adta nevét és hitelét az idézett manipulációkhoz. Miért huny szemet Matolcsy György és Rogán Antal közéleti garázdálkodásai felett? Egykori bátor másként gondolkodóként miért nem emeli fel hangját amiatt, hogy a budapesti rezsim bedarálta a közmédiát, a TV2-őt, a kereskedelmi rádiókat? Most pedig az oligarchák dáridózásait ostorozó, jórészt fiatal publicisták alkotta Nép- szabadságot vadászta le. Mert közelegnek a 2018-as választások. Vajon politikusunknak nincs legalább néha símivaló kedve, amikor az anyaországban „nemzeti dohányboltokat” lát, amelyek egytől egyig szomorú jelképek: ilyen koncot kapnak a kormánypárti kispajtások. így sározzák be a nemzeti eszmét. Nem tudom elhallgatni azt sem, hogy Duray Miklós nem is olyan régen még más véleményen volt az ugyancsak az önkritikái tükörbe néző, ama átkosban több esetben fontos munkahelyeken tüsténkedő kommunista párttagokról, hiszen nemcsak befogadta, hanem vezető pozíciókba is ültette őket a néhai Együttélésben. Pedig értékközpontú, és nem az érdekcentrikus politizálás híveként is- metjük. Ezért nyilván a holdudvarába tartozó egyik közeli munkatársának azt is megmagyarázza, miért nem ünnepelhetjük méltósággal a magyar nemzetet egykor összekovácsoló 1956-os történelmi eseményt. Nem az indulatok felkorbácsolása miatt, hanem főleg azért, mert a mai szolgálatos ideológusok nem tudnak mit kezdeni Nagy Imre életútjával és főleg örökségével. Aki, ugyebár szovjet bérencként kezdte, évtizedek múltán azonban a kegyetlen rezsimmel szembeszegülő harcostársaival és más forradalmárokkal együtt a bitófán végezte. Sűrűn osztott brit pofonok gyógyítják a Trianon-traumát N agy-Britanniában pár hónapja egy negyvenéves lengyel gyári munkás, Arkadiusz Jozwik utcai gyilkosság áldozata lett: minden különösebb ok nélkül tinédzserek támadtak rá és társára Harlow városában. Jozwik később belehalt sérüléseibe, társa kisebb sérülésekkel megúszta; a szerencsétlenül járt lengyel így vált egy új j elenség, a kelet-, illetve közép-európaiak ellen elkövetett rasszista támadások jelképévé. A támadás nem egyszeri, elszigetelt eset, a britek között letelepedett lengyelek rendszeresen panaszkodnak arról, hogy „félelemben kell élniük”. A nyilvánosságra került atrocitások sora sem ért véget: nemrég Leedsben egy húszfős tinédzserbanda támadt egy lengyelre. Az inzultusokat általában az váltja ki, hogy a megtámadott az utcán anyanyelvén beszél. Sok szakértő szerint a brexitről szóló népszavazást követően szaporodtak el ezek az esetek, amiknek hátterében alapvetően egy keleteurópaiakkal szembeni rasszizmus áll. Bevett fogalommá vált - ezt a megfogalmazást használta Nick Thorpe, a BBC tudósítója is Gombaszögön. Az ilyen agresszív esetek nyilván nem bélyegeznek meg egy egész nemzetet; nem úja le a brit társadalom egészének magatartását, de vészjósló hangulatjelentésekként felfoghatóak. A brexitnépszavazás folyamata és folyományai viszont már annál inkább össztársadalmi jelenségek. Az például, hogy az angol kormány felvetette, a cégek hozzák nyilvánosságra nem brit alkalmazottaik névsorát, vagy hogy a külügyminisztérium részéről felmerült, a London School of Economicstől nem tartanak igényt a brexit kapcsán olyan elemzésre, amelyeket nem brit állampolgárok írnak. Illetve a sor végére egy egészen friss hír: az EU-ból való kilépésre voksoló Nagy-Britannia még „távoÉrdekes figyelni Anglia fura átváltozását, barátságtalan performanszát, miközben lassan megszűnik európai klubtag lenni. zás előtt”, pár napja megvétózta Montenegró uniós csatlakozási tárgyalásainak folytatását: nem engedték a csatlakozási tárgyalások két új fejezetének megnyitását. Röviden szólva, repkednek a brit pofonok, hol valóságosan, hol virtuálisan, hol diplomáciailag. Van e pofonoknak jótékony hatása is: szép lassan elmúlik ettől Trianon kapcsán az a dilemma, hogy „hol rontottuk el”. Úgy tűnik, nem rontottuk el sehol. Kis államként, vonal alatti tételként, a „nagyok” szemében nem válunk hű szövetségessé és ősellenséggé sem. A lengyelek ugyanúgy mérettemek meg, mint a magyarok vagy a mon- tenegróiak. Gondoljunk bele, a második világháborúban a lengyelek a győztes oldalon harcoltak és irdatlan emberveszteséget szenvedtek el; végül az 1945 utáni lengyel állam kisebb lett, mint az 1939 előtti, és lengyelek tömegét telepítették át szülőföldjéről, a korábbi Kelet-Lengyel- országból. Anglia mai „posztbrexit” üzemmódjának persze kevés köze van a világháborúhoz, csak élesen emlékeztet arra, hogy az államok alapvetően nem emberek: nincs emlékezetük, érzelemmentesen önzők, önérdekkövetők, külső szempontokat csak akkor vesznek figyelembe, ha azok nagyon egyértelműek és kiszámíthatóak. Ez az önérdekkövető mentalitás torkollott végül két világháborúba, és ezt próbálta meg felszámolni az Európai Unió. Anglia fura átváltozását, barátságtalan performanszát pedig azért érdekes figyelni, mert ahogy lassan megszűnik európai klubtag lenni, úgy bújik ki belőle a rövidlátó, hétköznapi módon önző állam. És ennek fényében igen jól látszik, hogy az unió ugyan nem sikertörténet, de a maga nemében unikális próbálkozás, hogy az európai társadalmak közti érintkezést ne az ilyen önzőségek határozzák meg. Kórházi kalandok LAMPL ZSUZSANNA E ste tíz óra. Az ember akut, de (talán) nem életveszélyes betegséggel elrobog a készültségre. Pontosabban nem ő robog, hanem a kerekek alatta, merthogy ő elég ramaty állapotban van, menni is alig bír. A kórházhoz érve első meglepetésként egy sorompóval találkozik, amely kínai nagy falként védi állhatatosan az egészségügy eme erődítményét, így a legközelebbi parkolási lehetőség kb. 100 méterre van a bejárattól. Nem kis távolság, amikor valaki alig bír menni, ráadásul jeges szél fúj. Na, végre benn van. Szerencsére üres a váróterem, mosolygós nővérke nyit ajtót, kér két eurót és a kártyát (ebben a sorrendben), aztán öt perc múlva nyílik az ajtó. Mögötte egy doktornő, kora 100 év és a végtelen között, ami önmagában nem lenne baj, hanem mi az első mondat, ami elhagyja hervatag ajkát? Maga nem tudja, hogy más körzetbe tartozik? Többet ide ne jöjjön! Aha. Az ember szerencsére nem szokott készültségre járni, csak erről az egyről tudott, de átéli a helyzet komolyságát, s annak tudatában, hogy nagy hibát követett el, elnézést kér, mire a doktornő még kétszer elismétli a második mondatot, s csak azután kérdezi meg, mi a baj. Az ügyeletes gyógyszertár jóval arrébb van, újabb menetelés a süvöltő szélben. A bejáratnál sor, csak egyesével engednek be, a többiek állnak kint, a huzatban. Otthon, édes otthon! Alig várja. Váltsunk helyszínt. Gyermekkórház. A szobák fala üvegből van, hogy a nővérekjobbra is, balra is lássák, mi történik. A pici gyermekével bent levő anya int nekik, aztán kifut pisilni. Kb. öt perc múlva ér vissza, mert sor volt a vécén. Mit lát? A gyerkőc kitomázta magából az infúziót, keresztben fekszik a kiságyban, lába a rácsok között. De a nővérkék nem látják az üvegfalon keresztül, sőt nem is hallják, pedig ordít, mint a sakál. Talán azért, mert valamin jókat nevetgélnek. Ügyanott, de más nővérek megdorgálnak egy anyukát, mondván, miféle ledér öltözékben van, ilyet nem lehet kórházban viselni, itt apukák is vannak, nem gondolja, hogy felizgatja őket? Az öltözék egy pántos hálóing, könnyű benne szoptatni, de fölötte köntöst is visel, amikor nem szoptat. Egyébként meg betették őt egy olyan szobába, ahol már volt egy apuka, s bizony az anyukát senki sem kérdezte, őt vajon nem zavatja-e, hogy idegen férfi jelenlétében kell szoptatnia. De még jobb, hogy az apuka és kisfia távozása után betesznek az egészséges, csak kicsit rosszul evő babához egy kisfiút, akit azért nem enged az orvos a kórházi óvodába, mert erős hasmenése van és köhög... Igen, tudom, hiányzik a pénz az egészségügyből. De mindannak, amit itt leírtam, mi köze van a pénzhez?
