Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-13 / 238. szám, csütörtök
I HOBBI új szó 2016, október • mvw.ujszo.com Horgász IVIII ÁLLÍTÓLAG AZ UTOLSÓ SZÉP, LANGYOS HÉTVÉGE KÖZELÍT, LEGALÁBBIS A METEOROLÓGUSOK SZERINT. NEM VÁROM BE, PÉNTEKEN MEGYEK A TÓRA, HÁTHA KEVÉS LESZ A HORGÁSZ, ÉS FŐLEG NEM ÜL SENKI A HELYEMRE. NEM CSALÓDOM, ÖSSZESEN HÁROM HORGÁSZ DARVADOZIK A VÍZ KÖRÜL sarki öbölJf ben, kedvenc-.'•mms- helyemen nem Ä látok halmozgást, csöndes a vadszőlővel benőtt, vízre lógó fűzfabokrok környéke. Lehet, hogy a halak már napokkal előre érzik a hidegfront közeledtét? Pedig olykor léha szellő fodrozza a vizet, ami jó előjel. Nem sokat filózok, összerakom az egyszerű szereléket, és röppen a kis önsúlyos úszó a bokorsor mellé. A horgon szokás szerint két szem mézes kukorica. Hamarosan lekívánkozik rólam az ing, egy szál trikóban sütkérezek a kis mólón. Csak a horgászkalapot hagyom a fejem búbján, borzasztó erősen tükröződik a napfény a vízről, ez pedig melegágya egy esetleges szürke hályognak. A napszemüveget utálom, inkább a kalap karimáját húzom a szemembe. A kalap alól is tisztán látom az úszó narancssárga bóbitáját, ahogy trónol a lelógó vadszőlő előtt. Azt is látom, hogy távolabb, a bedőlt, korhado- zó fa felmeredő, férficomb vastagságú gallya hirtelen mozgásba lendül, gyűrűzik a víz körülötte. Csemegéznek a pontyok, tépdesik a kagylót. Hintek az úszó köré egy maréknyi kukoricát, aztán fölmegyek a partra, és a bokrok fölött átdobva, a part mentén is megszórom a helyet, egészen a bedőlt fáig. Afféle kukoricával „kirakott" utat készítek az aranyhasúaknak, amelyen végigbogarászva eljuthatnak a horogig. Aztán várok türelmesen. Hosszúnak tűnik az út, mert nincs jelentkező, a bóbita nem táncol, mint Weöres Sanyi bácsi versében a tündér. Igencsak elvan magának. Tovább hajítom, közelebb a bedőlt fához, bár ez veszélyes, horogmarasztaló terep. lapulnak, több horgom bánta a velük való találkozást. De hát kockázat nélkül nincs siker. Közben bent, a mederben szívdobogtató loccsanás, jókora tükrös vágódik fel. Ugrik a hal, tehát mozog. Bár azt mondják az okosok, hogy ha fürdik, nem eszik, rá se rántok. Előbb- utóbb kapás lesz. Lett is, de már gilisztacsokorra, mert időközben csalit cseréltem. A két szál harmatos hatalmas csokrát egy tenyérni keszeg falta be, pontosabban egy részét. A kis mohó még az úszót se bírta bemeríteni, csak ráncigálta a csalit, de bevágáskor hozzáragadt a horoghoz. Dohogva engedem szabadon, és visz- szaváltok kukoricára. Három szemet tuszkolok fel az erős horogra, hátha több figyelmet érdemel, mint a kettő. Ha ez sem működik, egyre váltok. Ha ez sem, jöhet a csonti-kukorica szendvics. Bár ez meg a kicsiket vonzza. Egyelőre marad a három kukorica, aztán meglátjuk. Végtelennek tűnő várakozás után végre megjelennek az első pörsenések a felszínen, majd egy komoly buborékfürt is arra késztet, hogy beélesítsem a szemem. Na, mintha mocorogna az úszó. Igen, határozottan kilendült, majd táncolni kezdett. Ez a legbiztosabb jele, hogy ott forgolódnak a halak, és csemegéznek, eközben hozzá-hozzáérnek az úszóhoz vagy a zsinórhoz. Aztán a narancssárga pontocska kiemelkedik, felbukkan a fehér, majd az alatta levő fekete csík is, s szinte azonnal az ösz- szes szín elmerül, és elindul a bokrok alá. Hoppá! Ül a bevágás, a ponty azonban résen van, azonnal beront a bokrok közé. Kezdődik a szokásos huzavona, az a bizonyos húzd meg, ereszd meg, amely kétesélyes. Ezúttal én győzök, vagyis az erős szerelék, a háromlibrás szurfbot és a huszas fonott zsinór. Sikerül kifordítanom a pontyot a bokrok közül, előttem vágtat el, tesz egy fordulatot a meder felé, jókora burványt produkálva. Tekintélyes erőt képvisel, bár nem igen kapitális. Néhány kitörés megrecegteti az időközben lazított féket. Aztán hátranyúlok a mentőért, s gond nélkül pipáltatom a mintegy ötkilós pikkelyest. Már éppen készülök bal kézzel alátolni a szá- kot, jobbal feltartva a botot, amikor - a betyár nemjóját!- kipattan a horog a hal szájából. Még egy utolsó burvány, és csalódottan nézhetem a meglöttyent szereléket. Az a baj ezekkel a hosszú botokkal, hogy ha kevés a hely, nagyon meredek szögben kell tartani szákoláskor, hogy elérjem a merítővei a halat. így történt ezúttal is. No de sebaj, gondolom, lesz még itt kapás, hiszen számtalanszor tapasztaltam, hogy egy-egy fárasztás nemigen ijeszti el a többi halat, vagy ha igen, csak pár percre. Ezúttal azonban csalódok. Mintha elvágták volna a délutáni csemegézést, a fodrozódó víz simán villózik a napfényben, és eltűnnek a buborékok is. Süketté vált a hely előttem. Ilyenkor jön az agyalás: mit kéne kitalálni? Mert a pecás olyan szerzet, hogy nem szívesen nyugszik bele a kudarcba. Mivel van még egy doboznyi harmatgilisztám, és a bedőlt fa felől továbbra is hullámokat vetnek az ott mozgó nagytestű pontyok, ismét próbálkozom. Bent hagyom az úszós szereléket, és előkapom a kis pergetőbotot. Jó, hogy magammal hoztam, jut eszembe az otthoni hezitálás. Mindig egy bottal szoktam horgászni, de ezúttal ezt is felmarkoltam, hátha. A tizennyolcas monofii végére felkötök egy négyes Hayabusát, amire három nagy esőgiliszta kerül. A csokor nagy ívben repül, és landol a mozgás közelében. S láss csodát: talán még le sem ért a fenékre a küldemény, amikor a laza zsinór elkezd futni a felszínen, és egyre jobban kifeszül. Bevágok, és imádkozok, a megakasztott halnak eszébe ne jusson a fába ugrani. Nagy rúgással indul befelé, s viszi a zsinórt a közben meglazított dobról. Mondanom sem kell, óriási különbség vékony monofillal és rövid, rugalmas bottal fárasztani. Kávába hajlik, szépen rugózik a kis bot, felfelsír az orsó, ahogy fárasztóm a halat. A közelembe érve csap egyet a farkával, és újra befelé robog, én pedig engedem, bár fékezve a rohanást, amennyire a vékony zsinórtól telik. (Sajnos, elfelejtettem, milyen márkájú ez a hihetetlen tűrőképességű zsinór, már két éve van az orsó dobján.) A küzdelmes fárasztás lassan a finisbe ér, a hal egyre kisebb ellenállást tanúsít. Meg-megpipáltatom, közben saccolgatom, mekkora lehet. Kábé négykilósnak látszik. Mikor a partra segítem, és lemérem, kiderül, hogy nem sokat tévedtem: négy kiló húsz dekát mutat a digitális mérleg. Ezzel a „kispecával" gyönyörűség volt kifárasztani a szép testű, hosszúkás tőpontyot. Hát valahogy így alakult az utolsó szeptemberi hétvége előtti hétköznap. Ismét bebizonyosodott, hogy érdemes próbálkozni és kísérletezni, hiszen ezúttal a „pottyantós" módszer lett eredményes, és újabb halat könyvelhettem el a fogási naplóban. Volt még egy szép mentős kapásom a kukoricás szerelékre, de elbé- náztam, mert egy telefonhívás elterelte a figyelmem. De ezzel együtt azzal a jó érzéssel ballagtam hazafelé, hogy akasztottam két szép pontyot, amiből az egyik meglett, és az sem utolsó, hogy kissé feltöltődtem D3-as vitaminnal. KÖVESDI KÁROLY
