Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-01 / 228. szám, szombat
18 SZALON ■ 2016. OKTOBER 1. www.ujszo.com TARCA A SZALONBAN N.Tóth Anikó Pontos történet N em számít rá, hogy a nemzeti ünnepnek már az előestéjére is vonatkoznak a menetrendbeli változások. Hiába keresi a kijelzőn a jól bevált járatot. Az információnál egy mogorván szűkszavú nőtől megtudja, hogy másfél órát kell várakoznia. Ami egyben azt is jelenti, hogy a csatlakozásnál lekési az utolsó vonatot. Felhívja a férjét. Hangjában düh és kétségbeesés kevercsével kéri, hogy jöjjön el érte a d.-i állomásra, ez van hozzájuk a legközelebb. A férfi felajánlja, hogy akár a világ végére, azaz V.-ig is, de nem fogadja el. Az óvatosan nagyvonalú rábeszélés közben lemerül a telefonja. Ettől még feszültebb lesz. A csarnok vasbeton szerkezete forog vele. Bizonytalan léptekkel tart a kijárat felé, kedvedenül vonszolja a csomagját. Az aluljáróban egy vak férfi harmo- nikázik. Rendőrök állnak rongyos kabátokon heverő hajléktalanok fölött. Harsány fiatalok húznak el mellette. A körúti könyvesboltba menekül, de az negyedóra múlva zár. Túl sok bosszúság éri. Hirtelen szétpukkan az utóbbi két nap minden történésének szivárványos élménybuborékja. Ráadásul rájön az eső, nem maradhat az utcán. A nemrég felújított váróba húzódik, de nem talál szabad padot. Feltűnően sokan gyűlnek össze, valószínűleg hasonlóan járhattak a menetrenddel. Hogy elüsse az időt, nézegeti a jobbára magukba záródó arcokat. Változatosságot egy négy év körüli kisfiú jelent, aki szüntelen kérdéseket tesz fel az anyjának, a műmárvány burkolaton szanaszét gurulnak a csilingelő szavak. Az anya egyre fáradtabban válaszol- gat, majd egy zsemlyét nyom a gyerek kezébe. Ezután tompa puffanásokként hatnak az újabb kérdő mondatok. Egy férfi igyekszik az anya segítségére, tudálékos válaszai azonban rövidesen elnémítják a gyereket. A szerelvény húsz perccel korábban beáll, jelzi a hangosbemondó. Úgy indul meg a súlyos csomaggal, mintha késésben lenne. Mintha élete jelentős útjáról maradna le. Időközben teljesen besötétedik. Nagyjából a vonat közepéhez igyekszik, hogy átszállásnál ne kelln Legalább tizenöttel fiatalabb. Jóképű. Divatosan borostás. A szeme különös zöld. Fürkészésre használja. jen sokat járnia. Nem közvedenül az ajtó melletti ülést választja a még üres kocsiban. A csomagot nem szuszakolja fel a csomagtartóba, a lába mellé rendezi. Kigombolja, de nem veti le a kabátját. Nyirkos hideget érez. Ütemesen nyikorgatják (Fotó: TASR/AP) az ajtót a folyamatosan érkező utasok Jóval az indulás előtt minden ülőhely foglalt, a keskeny folyosón átvágnak, majd visszatérnek a hátizsákos, kézitáskás, babahordozós emberek Többen beletörődve, hogy állva utazzanak, hátukkal megtámasztják az ülést. Amikor végre megrándul a vonat, egyensúlyedzést tartanak Minden állomáson és megállóhelyen megáll. Remek Lassú tempóra számíthatunk Tadam, tadam, tadam. Lehunyva tartja a szemét, ennek következtében érzékenyebb lesz a szagokra. Émelygés fogja el. Rés- nyire nyitja a száját, azon próbál apró szűrt lélegzeteket venni. A megállókban felszálló kevés akad. A kocsiban ugyan fokozatosan ritkul a tömeg, a levegő azonban viszolyogtatóan sűrű marad. Önfegyelem-gyakorlatot végez, észre- véden lélegzik Jobbját a melle alatt pihented. Tente-tente. I f Suhanó fények, sötétek váltakoznak, a lehunyt szemhéjon át is érzékeli. Tadam, tadam. Már V.-alsón feláll, lesimogatja a kabátját. Ahogy a súlyos csomagot maga után húzza, nekiütődik a bóbiskoló szemben ülő lábszárának Pardon, madam. Az asszony meg sem rezzen. Igyekeznie kell. Egyrészt mivel a vonat nem áll sokáig, tart attól, hogy nehezen boldogul a csomag kijuttatásával. V.-ben nincs peron. Másrészt át kell mennie a hármasról az egyes vágányra, ahonnan néhány percen belül indul a vonat. Könyörtelenül zuhog az eső. A szél belekap a kabátszárnyába. Szánalmas angyal billeg a síneken. A vonatnak, amire átszáll, csak két kocsija van. Az elsőbe kapaszkodik fel, miután nagy nehezen feltolja a bőröndöt. A kései járaton csupán néhány utas. Gyanakodva méregeti őket, nem keltenek túl sok bizalmat. A kalauz olyan lendülettel tépi fel az ajtót, mintha abban a percben kezdte volna a szolgálatot. Széles vigyorral kéri a menetjegyeket, bérleteket. Zavartan keresgéli a tárcájában, végül a kabátzsebéből halássza elő. Nem néz fel, úgy nyújtja. A kalauz végigsimítja a tenyerét, amikor visszaadja a megjelölt kis kányát. A váradan mozdulat felkavarja. Vet néhány szigorú szikrát a szeme a hosszan kitartott pimasz mosolyba. Aztán hirtelen előrántja a könyvét, dacosan beletemetkezik. A kalauz csettint, majd ráérősen elfordul. A következő állomáson ketten leszállnak, kerten maradnak. A könyvből kibámul az indóház fényeitől maszatos éjszakába. Aztán tekintete visszatér az oldalszélek között nyújtózó, biztonságot jelentő sorokhoz. A legközelebbi megállóban egyedül marad a kocsiban. Mintha megfakult volna a fény, alig látja a betűket. Tadam, tadam, kattogják a kerekek, de úgy tűnik, egy helyben forognak: kinn mozdulatlan a sötétség. Kivágódik az ajtó, összerezzenve fordúl hátra. Nem nyugtatja meg a széles vigyor. Leül vele szemben. Egyensapká- ját és speciális szolgálati táskáját hanyagul maga mellé rakja. Mi jót olvas, kérdezi nem azon a hangszínen, amelyiken korábban a jegyeket kérte. Eldönthetedennek tűnik, hogy molesztáló-e vagy inkább rokonszenvet keltő a szándék. Hosszan gondolkodik a válaszon. Legyen elutasító, zárja rövidre. Végül is mi köze hozzá. Vagy belemenjen egy bizonytalan kimenetelű közvedenségbe. így is, úgy is kiszolgáltatott a két állomás közötti riasztóan végtelen éjszakában. Legalább tizenöttel fiatalabb. Jóképű. Divatosan borostás. A szeme különös zöld. Fürkészésre használja. Pofadan. Biztosan tanár, mondja, némi éllel. Átveti a jobb lábát a balon, hogy időt nyerjen. És ha igen? És ha nem? Idegen riadalom buborékol inkább elutasítónak szánt hangjában. Ezzel elárulja magát. A fiú érzi és élvezi a fölényt. Előrehajol, kétoldalt a fejéhez nyúl. Határozott gyengédséggel elhúzza a szemüvegét. Csikorognak a kerekek a síneken. Megdermed. Ez levetkőztet. Bosz- szúsan utánakap. Csak megnézem, milyen a szeme, mondja pajkosan. Mit meg nem enged! Azonnal adja vissza... vagy... Vagy mi? Sikítani fog? Senki nem hallja meg. A mozdonyvezetőre ne számítson. Egyébként szép. Igazán. Ülnek egymásba kapcsolt tekintettel. Aztán a zavart arc megbújik a visszaillesztett szemüveg mögött. D.-ben segít a bőrönddel. Int a becsapódó ajtón át. Elmosódik a széles vigyor a koszos üvegben. Szokadan szenvedéllyel öleli a d.-i állomáson dideregve várakozó férfit. Ügy húzza magával, mint aki valami szörnyűség elől menekül. Nem beszélnek. Pontosan éjfélre érnek haza. Andrej čák Éva a Sme kulturális rovatának munkatársa Tájainkon még mindig ritkaság a pártállami időkhöz való egészségesen kritikus álláspont. Míg egyesek ma is nosztalgiával gondolnak az elmúlt időkre, mások a korabeli underground hullámait lovagolják meg. Annál bámulatra méltóbb, milyen pontos, józan és találó képet tudott a kommunizmus ideológiájába zárt társadalomról festeni Zo Langerová, azaz Langer Zsófia, úgy, hogy írása a mai napig lenyűgöző olvasmány. Könyve, melyben a meggyőződéses szlovák kommunista férjével, Oskar Langerrel eltöltött évekről ír, először 1979-ben jelent meg angolul, később svédül és franciául is. A szerző azonban mindennél inkább arra vágyott, hogy a mű szlovákul is megjelenjen, ami végül csak 2007-ben történt meg. A budapesti születésű Langer Zsó életének pont azt a részét töltötte Pozsonyban, amely meghatározta nehéz sorsát. Férjét, aki magas rangú kommunista funkcionárius volt az 50-es években, a Rudolf Slánský nevéhez fűződő koncepciós perben huszonkét évi börtönbüntetésre ítélték, s ez pokollá változtatta a két kislánnyal magára maradt asszony életét. Elvesztette a munkáját, a lakását, s emberi méltóságától is megfosztották volna, ha nem olyan erős, bölcs és érzékeny ember, ahogyan azt az írása is mutatja. Férje végül 10 év után szabadult, ám nem sokáig élvezte szabadságát, a kommunista börtönben elszenvedett viszontagságok miatt néhány év múlva meghalt. A szovjet megszállók bevonulásakor Langer Zsó elhagyta az országot, lányaival és bőröndjében a naplójával Svédországban telepedett le, ahol emlékeit könyvalakba rendezte. Lányai a mai napig ott élnek, és örülnek annak, hogy édesanyjuk álma valóra vált, és szlovákul is kiadták a művét. A könyv a kommunizmus legsötétebb időszakáról tanúskodó legjobb irodalmi alkotások közé tartozik. Žo Langerová: Vtedy v Bratislave, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT, 2007 SAROKPONT Ahol igény van egyetemi tanévnyitókról szóló tudósítások nem kívánkoznak címlapra, pedig a ceremónia során egymást magnificentiának, spectabilitának, honorabilitának tituláló egyetemi tisztségviselők historikus outfitje nagyot dobna a lapok vizuálján. Ugyan miről is szólna a tudósítás, ha a közönség soraiból hiányoznak az egymásnak baráti jobbot/balt nyújtó pártvezetők, ha nem hangzanak el a politikai spektrum pikán- sabb zegzugai felé indázó retorikai fordulatok? Az ország első tudományegyetemén, ahol mindez eszembe jut, egyetemi polgárok között ülök. Nincs ülésrend, tanárok, diákok, vegyesen. Szürke öltönyök, szürke kosztümök és szürkeállományok megannyi árnyalata. Hogy egy szakállamtitkár is köztünk van, onnan tudni, hogy Omagnificentiája (rektor) a Főnök be nem tartott ígéretét említve ráemeli tekintetét. (Lájk.) Egyébként a megszokott mederben zajlik minden, szinte be tudnám fejezni a megkezdett mondatokat, és hiányérzetem támad, ha bekezdésenként legalább egyszer nem hangzik el az „egyetemi szabadságjogok” szókapcsolat. De vajon van-e hírértéke ennek a történelmi időkbe visszanyúló, a rendszerváltás után pedig a felsőoktatási törvénybe iktatott vívmánynak, amely többek közt a politikai pártok tevékenységét is tiltja az egyetemeken? És ha nekik nem szabad, az egyetem miért tessékelné be őket a kapuin? Miért adná fel önként az autonómiáját? Ahol igény van a tudomány szabad művelésére, ott ezt nem teszik, ami persze nem jelenti az oktatás ideológiamentességét, gondolati sterilitását. Bizonyítja ezt egy antifasiszta lógóval dekorált „Refugees welcome!” felirat (no, ez címlapra is került), amit hallgatóink tűztek ki a homlokzatra, és amit a rektorhelyettes kénytelen volt egy összekacsintós dorgálás kíséretében levetetni, elvégre azt kell innunk, amit prédikálunk. És talán erre gondolhattak a rendőri igazoltatás elől az aulába betóduló vadtüntetők is, akik - félreértve az egyetemi autonómia fogalmát- a véleménynyilvánítás szabadságát a köztudatban egyébként elefántcsonttoronyként számon tartott intézmény falain belül látták biztosítottnak. Mókás eset, ugyanakkor a tévedés iránya is jelez egyfajta igényt. Ha politikai menedékjogot nem is biztosíthat egy egyetem, a társadalmi szolidaritás gyakorlásával- pl. a tanárok sztrájkja idején - szélesebb tömegeket ösztönözhet állampolgári rátartiságra a hatalmi allűröktől sem mentes hivatali pökhendiséggel szemben. Ez pedig többet jelent az egyetemi rangsor legelső helyénél is. A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
