Új Szó, 2016. október (69. évfolyam, 228-253. szám)
2016-10-01 / 228. szám, szombat
A hét eseménye egy szlovák és egy magyar szerző szemével 2016. október 1., szombat, 10. évfolyam, 40. szám Kisebbségi sajtó és kritika A kisebbségi közösségek egyik fontos összetartó eszköze az anyanyelvi sajtó. Ez azon túl, hogy a közösségek nyelvén értelmezi a világ történéseit, számos egyéb funkciót is betölt. Ezek között kiemelt helyet érdemel azon szerepe, hogy kontrollálja a közélet tisztaságát, s tükröt állít a közösségnek, rámutatva a kóros jelenségekre. Ez azonban nem mindig arat osztatlan sikert az egyes szereplőknél. Miért van ez így, s miért van mégis szükség a kritikai szemléletre? Az alábbi cikk ezekre a kérdésekre keresi a választ. A kisebbségi sajtó specifikus alaphelyzete a kisebbségi lét sajátosságaiból ered. Ez pedig egy nagyobb - többségi - társadalmon belüli létezést jelent. Hogy mi minden következik ebből? Elsősorban a számbeli arány: az, hogy kevesebben vagyunk. A célközönség is kisebb tehát, mint a többségi médiáké. Ráadásul ennek a célközönségnek specifikus - a többségi társadalométól adott esetben eltérő - érdekei vannak. Örök vita a konzervatív és liberális kisebbségi körök között, vajon a kisebbségi érdek önmagában véve ellentétben áll-e a többség érdekével. A nemzeti-konzervatív oldal olvasatában igen, hiszen értelmezésük szerint a kisebbségnek a többséggel szemben kell meghatároznia önmagát és harcolni jogaiért, miközben a többség természetes „vágya”, hogy asszimilálja a kisebbségeket. Ezzel szemben a liberális szemlélet a kisebbségi jogokat egyetemes emberi jogokként értelmezi, s áz emberi jogok kiszélesítését - akár a kisebbségi jogok kibővítése által — a demokrácia bővítéseként interpretálja, ami az egész társadalom számára hozadék. Kisebbségben nehezebb a kritika Bármely oldalon foglaljunk is állást, azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a kisebbségi társadalmaknak specifikus érdekeik és problémáik vannak, amire a'médi- ának is reflektálnia kell. Igen ám, de a többségi társadalmon belül, sőt, ha úgy tetszik, még szélesebb: összeurópai, vagy globális közegben létezünk. Kínálkozik tehát az újabb kérdés: vajon kizárólag a saját ügyeinkre koncentráljunk, vagy nyissunk kifelé, s próbáljuk meg szélesebb kontextusban értelmezni azokat? Meggyőződésem, hogy az utóbbi megközelítés a helyes. Ez azonban további „problémákat” vet fel. Elsősorban azt, hogy ez a szemlélet- mód egyfajta távolságtartást igényel, azt, hogy képesek legyünk felülemelkedni a dolgainkon, s kritikus szemmel látni önmagunkat. Ez kisebbségi pozícióban mindig nehezebb, mint többségi helyzetben, hiszen a kisebbségnek eleve „ébernek” kell lennie a többséggel szemben, hogy megőrizze identitását. Külön energiát igényel, hogy a közösség önkritikára is képes legyen. Ezt sokan tévesen „a saját fészkünkbe való piszkítás- nak”, sőt árulásnak értelmezik, mondván: annyian támadnak minket, miért kell önmagunkat is ostoroznunk? Pedig egészséges kritika és önkritika nélkül nincs fejlődés. Csak akkor tudunk előrelépni, ha képesek vagyunk szembenézni saját hiányosságainkkal. Ez érvényes mind egyéni, mind kollektív szinten, tehát egy közösségre is. Az üzleti világban szokványos, hogy a nagy cégek tízezreket adnak külső konzultánsoknak azért, hogy kívülről szemlélve rámutassanak a rendszer hibáira. Fizetnek a kritikáért, mert tudják, ez a befektetés bőven megtérül. Csak akkor tudunk javítani teljesítményünkön, ha tisztában vagyunk a gyenge pontokkal. Ezért bárkinek, akinek szívügye a közösség fejlődése, nem csupán üdvözölnie, egyenesen serkentenie kellene a kritikai diskurzust. Magunkról csak a jót Ezzel szemben a kisebbségi sajtó gyakori jellemzője a túlzott „pozitivizmus” vagy a kritikai szemlélet hiánya. Csak a jót akarjuk lámi, olvasni saját magunkról, mintegy megerősítést nyerve ezáltal. Ez a megközelítés azonban több okból is problematikus. Például azért, mert hiteltelenné teszi a sajtótermékeket. Az olvasó/néző ugyan örülhet a sok jó hírnek, de valahol érzi, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Arról nem is beszélve, hogy mivel maga is a közeg része, jól ismeri a problémákat, még ha nem tudja is pontosan megnevezni őket. Ez lenne a feladata a médiának, mely azonban gyakran nem teszi meg, így aztán űr keletkezik a sajtó által lefestett kép és a valóság között. Ennek eredményeként a média hitelét veszítheti, s ezzel párhuzamosan elveszítheti a közönségét is. Lehet, hogy egy ideig né- hányan - főleg az idősebbek - még megveszik, mintegy kötelességből, hiszen a „miénk”, de hosszú távon ez az út biztosan az olvasók elvesztéséhez vezet. A kritikai megközelítés hiányának azonban vannak egyéb, a kisebbségi közösségek „természetrajzából” eredő okai. Ahhoz ugyanis, hogy kritikusak lehessünk, bizonyos értelemben ki kell emelkednünk a közegből. Egy ideális világban a médiáknak, s az ott dolgozó újságíróknak teljesen függetlennek kellene lenniük a közegtől, amelyről írnak, hiszen ez garantálhatná teljes pártadanságukat. Tudjuk azonban, hogy ez még a többségi társadalmakban is lehetetlen, hát még kisebbségiben, ahol objektív okokból - a méretekből eredően - sokkal több a kapcsolódás a közösség tagjai között. Sokkal nehezebb ugyanis kritikát megfogalmazni olyan személyekkel szemben, akiket személyesen ismerünk, vagy a hozzátartozóikkal vagyunk kapcsolatban, mint vadidegenekkel szemben. Márpedig egy kisebbségi közegben, ha komolyan vesszük a kritikai megközelítést, ez elkerül- heteden. Nem könnyű feladat ez: komoly önfegyelmet igényel és nem ritkán személyes konfliktusok felvállalását jelenti. Kicsi a piac A személyes kapcsolódások mellett azonban vannak „súlyosabbak” is. Ezek pedig érdekbeli, vagy még inkább anyagi kapcsolódások. A jelenség nem ismeretien a többségi társadalmakban sem, ám ismét érvényes, hogy kisebbségi közegben sokkal gyakrabban találkozhatunk vele. Elsősorban ismét a „méretekben” kell keresnünk az okokat. A kisebbségi közösségek ugyanis ritkán alkotnak akkora piacot, hogy tisztán kereskedelmi úton eltartsák a sajtótermékeiket. így azoknak, ha létezni akarnak, egyéb források után kell nézniük. Ez a leggyakrabban állami támogatást jelent az adott államtól, vagy az anyaországtól. Tom Moring, a helsinki egyetem zsurnalisztikaprofesszora, aki maga is kisebbségi - saját elmondása szerint svédül beszélő finn —, úgy véli, ez önmagában még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a médiák kritikátlanul kiszolgálják a mindenkori hatalmat. Példaként a finnországi svéd és svédországi finn médiát hozza fel. „Nem. hagyhatjuk ki a norvég állami rádió- és tv-társaság számi nyelvű csatornáját sem, amely deklaráltan a demokrácia őrző kutyája kíván lenni saját közössége számára. Ugyancsak említést érdemel a walesi S4C közszolgálati tv-csa- torna, amely szintén függetlennek nevezhető”. Az állami finanszírozás Moring szerint ebben az esetben jelentős autonómiát szavatok a médiáknak. Barátok előnyben Talán nem véletlen, hogy az említett példák mindegyike Európa legfejlettebb demokratikus hagyományaival rendelkező országaiból származik. Mi a helyzet azonban a posztkommunista térség államaival? A kisebbségi sajtó itt is kap állami támogatást, akár a közszolgálati műsorszolgáltatók kisebbségi csatornáinak működtetése által, akár magánkézben lévő médiák támogatásával. Államon itt kormányzatot kell érteni, amely pártokból áll. Ez nyilván Nyugat-Európában is így van, ám a skandináv gyakorlattól eltérően térségünkben gyakran látjuk azt, hogy a kormányon lévő pártok a hozzájuk közel álló médiáknak juttatnak bőkezűen, s a „nem barátiakat” vagy teljesen hanyagolják,- vagy sokkal kevesebbet adnak nekik. Ennek fejében azonban elvárják, hogy a privilegizált médiumok a végletekig lojálisak legyenek hozzájuk, így standard kritikáról itt szó sem lehet. Hogy ez a rendszer meddig tud elmenni, azt az erdélyi magyar sajtó helyzete mutatja. Itt a politikai pártok a teljes médiateret „leosztották” egymás közt, s döntően állami pénzből finanszírozzák. Míg a nemzeti oldal, a Fidesz-közeli Erdélyi Magyar Néppárt magyar- országi kormányzati pénzekből tartja fenn médiatrösztjét, addig az RMDSZ, amely a román köz- szolgálati műsorszolgáltató magyar nyelvű adását is „kézben tartja”, nagyrészt a román állami költség- vetés kisebbségekre szánt támogatásával gazdálkodik. „Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába ez működött” - mondta el lapunknak Sipos Zoltán kolozsvári újságíró, az Átlátszó Erdély megalapítója. Interjúnkat lásd a következő oldalon. Vajdasági példa Arról, hogy a helyi magyar politikusok hogyan próbálják a szolgálatukba állítani a magyar nyelvű médiákat, a Vajdaságban is tudnának mesélni. Néhány hete lapunk is írt arról, hogyan próbálja a Magyar Nemzeti Tanács (MNT), amelyet gyakorlatilag a Vajdasági Magyar Szövetség, a szerbiai magyarok legnagyobb pártja irányít, növelni a befolyását az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó vezetésében. Folytatás a 17. oldalon. A kritikát sokan tévesen „a saját fészkünkbe való piszkításnak” értelmezik, mondván: annyian támadnak minket, miért kell önmagunkat is ostoroznunk?
