Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)

2016-09-22 / 220. szám, csütörtök

101 KULTÚRA 2016. szeptember 22.1 www.ujszo.com PENGE Marad a disznótest A disznó szervei átültethetök az emberbe, egyelőre a szívbillentyű- és a veseimplantátumok járnak élen. Bencsik Orsolya kötetében azonban egy egész ember is lehet disznó - igazából, nem átvitt vagy legalábbis nem olyan átvitt érte­lemben, ahogy azt elsőre gondol­nánk. A metafora Bencsiknél BEKE ZSOLT KRITIKAI ROVATA sokkal több és mélyebb tartalom­mal telítődik. Magántörténelem a szerbiai vágóhidakról a második világháború óta. A Több élet című regény onnan indít, hogy a második világháború végén a tata megellett, s aztán gyorsan el is menekült a katonaság elől. Aztán disznó lesz például az apa is, az egyik„kedvenc állatka­ként” emlegetett barát is, igaz, ő tengerimalac, és persze az elbe­szélőt sem kerülheti el a végzete. Mikor már annyira elég az emberi létből. Mikor már nincs hova visszavonulni. Marad a disznótest. És a vágóhíd. „ Hetek alatt szűntem meg. ” Ennek a motívumnak az elő- és hátterében pedig egy egyéni ecsetvonásokkal megfestett kép tárul elénk egyebek mellett az utóbbi öt-hat évtized élhetőségi szintjéről. Hogy miként lehet (át­menetileg) elviselhetővé (formá­lisan, például különböző jegyzé­keket, életleltárakat létrehozva), avagy éppen üressé tenni életeket, kapcsolatokat—akár családon be­lül, akár nagyobb kereteket nézve. S innen különösen fontos elem a határ problémája. Nem csak a tes­tek közötti, láttuk, átjárható határ, hanem az emberek, embercsopor­tok és országok közötti határ is. Béke és háború, Jugoszlávia és Szerbia, Szerbia és Magyarország, fitnesz és tespedés, írás és lustál­kodás, disznó és ember, magány és emberi kapcsolatok... Még so­rolhatnám. Bencsik rendszerében ezek a határok lehető leg­könnyebben járódnak át, hogy maradjon minden alján egy olyan létezés, amely fokozatosan el­veszti kapaszkodóit, majd disz­nólétbe menekül. Vagyis ponto­sabban innen, e mellől a súlyos üzenet mellől lesznek lebegővé a határok. S ami a komplexitás mellett ki­emelkedővé teszik a kötetet, azok az ilyen mondatok: „Apám regé­ny ének főszereplője nincs tisztá­ban afrusztrációival, nyomora ellenére is teljes életeiéi. Bőre alatt nincsenek véralvadt vénák, ólmos artériák, a vénség nem burkolja sóköpenybe. Ha többé nem ébredfel, halála csak formá­lis ügy lesz. És senki soha nem ró­jafel neki, hogyan, mennyit élt. ” Papíron ez egyszerűbb... Bencsik Orsolya: Több élet. Magvető, Budapest, 2016. Értékelés: 8/10 Bencsik Orsolya Több élet // m RÖVIDEN Elhunyt Curtis Hanson rendező Los Angeles. 71 éves korában el­hunyt Curtis Hanson filmrendező és forgatókönyvíró, akinek egye­bek mellett a Veszélyes vizeken (The River Wild) című thrillert, Eminem életrajzi filmjét, a 8 mér­földet (8 Miles) és a (Szigorúan bi­zalmas (L. A. Confidential) című noir-krimit köszönhetjük. Utóbbi­ért forgókönyvírói Oscar-dajat ka­pott. Hanson holttestére holly­woodi házában találtak rá, a rend­őrség szerint halálának természetes oka volt. A rendező pár éve a szer­vezetén elhatalmasodó Alzheimer- kór miatt vonult vissza. (MTI, juk) Kathy Bates csillagot kapott Los Angelss. Kathy Bates Oscar- díjas amerikai színésznő is csilla­got kapott a hollywoodi Hírességek sétányán. A 68 éves színésznőé lett a 25 89. csillag a Hollywood Boulevard-on. A ceremónián Bates felidézte, amikor hatvan évvel ez­előtt ellátogatott testvérével és nagynénjével a legendás Grau- man's Chinese Theatre moziba. „Az Anna és a királyt néztük meg, aztán 34 évvel később vissza­jöttem ide egy Stephen nevű ki­rállyal (Stephen King) és egy mo­zival, amelynek Tortúra volt a cí­me, és amely örökre megváltoztatta az életemet” - mondta a színésznő, aki a Stephen King könyvéből ké­szült 1990-es filmben nyújtott ala­kításáért elnyerte a legjobb női fő­szereplőnek járó Oscar-díjat. A nemzet színe-java (1998) és a Schmidt története (2002) című mozikért is Oscarra jelölték a leg­jobb női mellékszereplők mező­nyében. (MTI) Kathy Bates (Képarchívum) Életek porió kenyéren Szőke Erika képzőművész szeret kísérletezni, új technikákkal alkotni TALLÓSI BÉLA Pozsony. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában Szőke Erika munkáiból, sorozataiból látható válogatás Az órát iga­zítsátok el című kiállításon. A Nyitra melletti Nagykéren ólő és alkotó, egyéni hangú, eredeti ötletekkel dolgozó fiatal képzőművésszel a tárlat anyagáról beszélgettünk. Mit rejt Az órát igazítsátok el cím? Hogy munkáim zöme valamilyen formában az idővel, a múló idővel kapcsolatos. A családi viszonyokat, a családon belüli kapcsolatokat vizsgálom az idő viszonylatában. Különösen érdekelnek a testi fejlő­dés szakaszai, főleg az öregedés, va­lamint az elmúlást körüllengő sejtel- messég. Keresem a legmegfelelőbb vizuális formákat, hogy megjelenít­sem, amit valaki elvesztése vált ki belőlünk, és azt is szeretném vala­miféleképpen megfogni, hogy fizi­kai távozása után miként folytató­dik, létezik bennünk tovább. Ebből természetszerűen következik, hogy az emlékezés is foglalkoztat. Az em­lékezés megfoghatatlan valami, de nagyon erős kapocs. Az emlékek erőt adnak, táplálkozunk belőlük. A Brämer-kúriában látható anyag két nagyobb részre bontha­tó. A családban marad egység té­mája a családi kapcsolatok. Ezt hogy jellemeznéd? Ahogy a látogató belép a kiállítási térbe, egy triptichonnal, három nagyméretű fotóval találja magát szemben. Realitást tükröző, nem be­állított felvételekkel. Egy nappal a nagymamám halála után fotóztam a szobájában. Egyfajta terápiafotózás volt ez számomra, így próbáltam felfogni és feldolgozni a távozásá­val ért veszteséget. És egyszeriben megkönnyebbültem. Ha az ember szembenéz a fájdalommal, a szen­vedéssel, könnyebben tudja fel­dolgozni. Fontos megbékélni a múlttal, a veszteségekkel, a hi­ánnyal. Készítettem fotókat a teme­tése napján is. Megörökítettem a ké­szülődést a halotti torra, ahogy édes­anyám megtérítette az asztalt, ahogy kikészítette a nagyi retikülj ét az utolsó útjára. Belegyüjtve a szemé­lyes tárgyait, a műfogsorát, a szem­üvegét, egyebeket. Az elszakadás retikülje a személyes holmival egy­ben reményt is jelent. Hitet abban, hogy nincs vége a létének. Tovább él bennünk, az emlékeinkben... ezért folytatódik is valami. Semminek sincs vége. Nagyon elmélyült lehetett a kapcsolatod a nagyival. Igen. Bölcsességgel és elnéző szeretettel viszonyult hozzám. Gon­doskodott rólam, oltalmazott, taná­csokat adott az életre. Kislánykorom óta figyeltem, ahogy változott. Rajta észleltem és fedeztem fel a nő vál­tozásait, amikor például hirtelen erősebben ráncos lett. Fotókat készí­tettem a testrészeiről, és a saját tes­temre próbáltam rávetíteni azokat, olyan látszatot keltve, hogy egybe­forrunk. Ezekből a vizuális kísérle­tekből valami olyasmi olvasható ki, és ez talán így is lehet, mintha az ősök vezetnének bennünket, mintha az ő gesztusaikat vinnénk tovább. Ezt egy három fotóból álló másik kompozíción is hangsúlyozod. Én vagyok felül a legkisebb mére­tű képen, alul a nagymama, középen pedig az édesanyám. A képméretek is kifejezik az életkort, az idő munkáját, de valójában a testekre tapasztott, a bőrünkről dagadó kovásszal érzékel­tetem a női test változásait, az időbe­ni transzformálódását. Ezt mutatja a folyamat, ahogy a nagymamám ölé­ben kel a kovász és egyre duzzadva bevonja a testét. A massza felveszi az elöregedő test vonalait, kiemeli az iz­mok sorvadását, a lógó melleket, a keblek megereszkedését. A három generációhoz tartozó női alak keble­inek formája - a kovásszal kiemelve - azt a felismerést eredményezi, hogy ugyanolyanná „érnek”, mint a nagy­mamáé. Mindenkire ez vár. A kovász fontos eleme a mun­káidnak. Igen, mert élő anyag. A régiek úgy készítették a kenyeret, hogy az előző kenyérsütésből meghagyták az öreg­tésztát, amit a spanyolok úgy nevez­nek, hogy masa madre, vagyis anya­kovász, s ezt használták a következő sütésnél. Ennek köszönhető az a folytonosság, hogy miden előző ke­nyér ott van a következőben, majd az azt követőben. Akárcsak a nagyi ben­nünk... A kovászt akkor kezdtem el használni, miután nagyanyám elme­sélte, hogy nagyapám hadifogoly volt a bergen-belseni koncentrációs tá­borban. Pékként dolgoztatták. Pa­rancsba kapták, hogy a kovászba, az összetevőkön kívül keveijenek egy anyagot, amiről nem tudták, mi az, és megkóstolni, enni sem volt szabad belőle. Kiderült, hogy arzén. Nagy­apám története egy konkrét alkotásra is inspirált, amellyel a táborok áldo­zatainak állítok emléket. Felszeletel­tem egy kenyeret, majd a szeleteket sebtapasszal összeragasztottam. Arra utalok ezzel, hogy a vágásokat talán sikerül összeforrasztani, a sebek ta­lán behegednek, de nyomuk marad, elfelejteni nem lehet a sérelmeket. Az idegenségek és rokonságok a másik egység a kiállításon. Ebbe mi tartozik? Az ismeretlenekkel kapcsolatot kereső, idegen arcokkal dolgozó al­kotások. Mint a kenyérportrék, vagyis a Talált testek című sorozat. Sírkövekről fotóztam elhunytak portréit, amelyeket aztán cipókon helyeztem el. É fotók nyolc ország­ból származnak. A kenyér a testet szimbolizálja, és mivel a tésztáját élesztővel kelesztik, ez a mű a port­rékon látható személyek, illetve az emlékük újraélesztése. Az elmúlást szimbolizálja, ahogy a kenyér idő­vel megrepedezik, és a repedések mentén lassan elmorzsolódik. Kö­zel áll hozzám a processzuális művészet, amikor egy folyamat, ná­lam a kovász duzzadása, a dagadás erejének prezentálása a művészet tárgya. A folyamat, változó inten­zitással előttünk zajlik, s miután le­zajlik, talán nem marad belőle sem­mi, csak egy emlékfolt. Ebből az egyetlen kiállításból is kiderül, hogy termékeny, nagyon találékony és eredeti ötletekkel te­li alkotó vagy. Imádok experimentálni, felfedezni új dolgokat, olyan technikákat, ami­lyeneket más nem ismer, és amelyek láttán elcsodálkozva kérdezik meg, hogyan csináltam. Ahogy meg kellett találni annak a módját, technikáját is, hogy a fotók a cipókra kerüljenek, a kenyértest részévé váljanak a Talált testek sorozatban. Teljesen véletle­nül jöttem rá, és amikor felfedeztem az eljárást, nagyon boldog voltam. Ceruza és ecset helyett rögtön fényképezőgéppel kezdted meg­örökíteni az emlékeket? Először, alapiskolás koromtól fog­va jó ideig rajzolgattam, festeget- tem. Az érettségi után rajz szakra je­lentkeztem. Ott jöttem rá, hogy a rajz és a festészet végképp nem érdekel. A fotográfia lépett a helyükbe. Ami­kor először jártam a sötétkamrában, és a üres fotópapíron a szemem lát­tára megjelent a kép, azt mondtam, hú, ez nagy boszorkányság. Onnan­tól kezdve vonz a fotográfia és min­den, ami a fényképpel kapcsolatos, az új technikák és a régi eljárások egy­aránt. És izgat a kísérletezés, ahogy a kortárs technikákkal, különféle élő anyagokkal vagy tárgyakkal ötvöz­hetem, kilépve a képsíkból objektté tehetem. De ugyanúgy gondolko­dom működő, élő képinstallációk- ban, mint amilyen a kovász­könnyekkel síró Élő emlékek című munkám. Szőke Erika: „Az emlékezés nagyon erős kapocs" (Somogyi Tibor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents