Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)

2016-09-03 / 205. szám, szombat

I www.ujszo.com SZALON ■ 2016. SZEPTEMBER 3. TŤI R engetegen deklarál­ták már az irodalom elkötelezett hívei közül, hogy ők bi­zony boldogulnak a tudomány nélkül, elég pusztán a saját képzeletükre hagyatkozni. Manapság viszont egyre ritkábban hallani ilyen - elhamarkodottnak tűnő - kijelentéseket. Mintha vál­tozóban lenne a téma megközelíté­se, enyhülne a merev szembenállás. Először néhány kézenfekvő idézet­tel körbehatároljuk a terepet, majd három olyan könyvre vetünk egy gyors pillantást, mely igen érdeke­sen tárja elénk tudomány és fikció kapcsolatát. Richard Dawkins Gyertyaláng a sötétben című önéletrajzi munkája elején (és aztán beljebb is egyszer- kétszer) arról értekezik úgy mellé­kesen, hogy valószínűleg létrejön az úgynevezett harmadik kultúra. (Egyébként ha létrejön, akkor az részben éppen neki köszönhető a tudomány költőiségének újrafel­fedezése miatt, de ez itt mellékes.) „Megváltozott volna a Zeitgeist [korszellem], mióta C. P. Snow a tudomány és a művészet közötti kulturális szakadékon kesergett? Mi történt az azóta eltelt időszak­ban? Felödik bennem a hatalmas szellemi óriás, Douglas Adams képe, aki sajnos már nem lehet köztünk.” C. E Snow A két kultúra című, 1959-es elhíresült előadá­sára utal itt Dawkins, amely arról szólt, hogy a természettudósok és „az irodalmi entellektüelek” elkü­lönültek egymástól, nincs köztük párbeszéd. És hogy jön ide a néhai kiváló Douglas Adams? Ezért: „Azt hiszem - fogalmazta meg Adams a Törd át a tudomány gátját című dokumentumfilmben -, a regény szerepe kissé megváltozott. A XIX. században még a regények voltak a világ komoly kérdéseit boncolgató eszközök — ott volt például Tolsz­toj és Dosztojevszkij. Napjaink­ban már mindenki tisztában van azzal, hogy ezekről a témákról egy tudóstól jóval többet lehet meg­tudni, mint egy regényírótól. Azt hiszem, hogy amikor valódi, szilárd fogódzókra van szükségünk, akkor a tudományos könyveket vesszük elő, a regényektől pedig inkább a könnyed megnyugvást várjuk.” A paradox helyzet világos: az iroda­lom szerepe megváltozott a médiu­mok viszonylatában, de talán mégis fordulhatunk hozzá bizalommal, ha nem ragadunk le mellette. Azaz médiumközi térben értelmezzük. Később Dawkins leszögezi: „Talán éppen mostanában vagyunk tanúi a tudományos és irodalmi szfé­ra konstruktív összeolvadásának. Lehet, hogy ezekből nő majd ki [...] a »harmadik kultúra« [...].” Érdemes komolyan venni ezt a jóslatot, hiszen valóban egyre több jel utal arra, hogy van benne va­lami. Olykor ott is tetten érhető ez a tendencia, ahol végképp nem számítunk rá. Először egy evidens, majd egy kézenfekvő, végül egy szokadan példával támasztanám alá ezt a hipotézist. Tudomány és mágia A párhuzamos univerzumok teóriá­ja egyre nagyobb karriert fut be regé­nyek és filmek narratív sémájaként. Neil Gaiman és Michael Reaves Köztesvilág című regénye (amely egy ciklus nyitódarabja, magyar for­dításban egyelőre csak az első kötet férhető hozzá az Agave kiadásában) kolosszális megoldással gazdagítja e N. K. jEMISIN KEMÉNY KÖTÉS A „harmadik kultúra” irodalma Három kötet H. Nagy Péter könyvespolcáról közkedvelt spektrumot. A történet főhőse egy ádagosnak tűnő napon eltéved, és felfedezi, megtapasztal­ja, hogy otthona pusztán csak az egyik a sok-sok alternatív Föld kö­zül. Ugyanakkor olyan mintázat, multiverzum része, melynek egyik pólusán a racionális elveken nyugvó tudomány, míg a másikon a mágia az uralkodó világszervező erő. Az ún. Köztesvilág (amely Joey-t és másola­tait alkalmazza) funkciója, célja pe­dig nem más, mint az ezek közötti egyensúly fenntartása, érvényesítése. (Szép olvasásallegória!) A fikción belül a harcban álló tu­domány és mágia tehát egyazon, átjárható struktúra része. Ez a kap­csolatrendszer egy olyan irodalmi (Ül. a popkultúrában igen gyakori) tendencia felé mutat (visszamenő- legesen is), melyben eltűnik a kü­lönbség sci-fi és fantasy között. Am ez az „eltűnés” azt is jelenti, hogy a szóban forgó regény mindkettő egyszerre. Komplementer játéktér, mely innen nézve sci-fi, onnan néz­ve fantasy (a hibrid helyett inkább a kiméra a megfelelőbb szó rá), és éppen ezért hasonlóan viselkedik, mint a párhuzamos univerzumokat lehetővé tevő kvantummechanika (vö. részecske/hullám dualitás). Mi­vel a mű arra fut ki, hogy az egyen­súlyt meg kell őrizni, ez a szerzők válaszaként is olvasható a sci-fit és a fantasyt szembenálló diskurzu­sokként elgondoló kritikai hagyo­mányra. Pláne akkor, ha mindkét zsáner ráépülhet egy megfelelő, a képzeletet nemhogy nélkülöző, de nagyon is megmozgató tudomá­nyos alapra, a sokvilág-elméletre. Neil Gaiman, Michael Reaves: Köztesvilág Agave Könyvek, 2016 208 oldal A jövő problémahorizontja Korunk legégetőbb problémái többféle értelemben is összefüggnek a tudománnyal. Ennek a komple­xumnak sokfajta - megbízható és megbízhatatlan - közvetítő közege van, elég csak a tudományos újság­írás mellett a különféle médiaspe­kulációk jelenségére utalni. Izgal­mas fejlemény ugyanakkor, hogy ebbe a közvetítésbe bekapcsolódott a zsánerirodalom is. Például Paolo Bacigalupi mind ez ideig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy regé­nyei (gondoljunk A felhúzhatós lányra) olyan jövőbeli extrapolá­ciókon alapulnak, melyek problé­mahorizontjában saját jelenünkre ismerhetünk. Nincs ez másként a szerző legújabb könyvében sem. A vízvadász című sf-thriller kiindu­lópontja ugyanis az ivóvízkészlet észszerűden felhasználása és egye­netlen elosztása; a dilemma a napi sajtó szintjén is az egyik legtöbbet emlegetett veszélyforrásnak számít. Norman Myers környezettudós már régen igen szemléletesen meg­fogalmazta, mi az alapvető problé­ma: „Számos fejlődő országban az egy főre jutó átlagos napi háztartási vízfogyasztás mindössze fele an­nak, amennyi vizet egy amerikai a WC egyszeri öblítésére használ.” Bacigalupi regényének cselekménye egy olyan jövőben játszódik, mely­ben ez a tendencia nemcsak elérte, de politikai téren rendesen meg is változtatta az Egyesült Államokat: Nevada, Arizona és Kalifornia a Colorado folyó vízkészletéért har­col. Egy olyan világba csöppenünk tehát, melyben a víz az aranynál is többet ér, az új vízforrás lehetőségé­nek felbukkanása pedig elég ahhoz, hogy az emberélet a nullával váljon egyenlővé. Bár a történet nagy része pörgős akció, Bacigalupi mindvégig képes a vízhiányból fakadó következmé­nyeket úgy adagolni, hogy azok ne puszta háttéranyagként, hanem a cselekmény hajtómotorjaként mű­ködjenek. Alighanem igaza volt John Scalzi sci-fi-írónak, aki szerint „a jö­vőről írni bárki tud. Paolo Bacigalupi azonban arról a jövőről ír, amelyet ezekben a napokban alapozunk meg, ha nem teszünk valamilyen radikális lépést. Ez az írói hozzáállás teszi a könyveit olyan gyönyörűvé... és ijesztővé.” Nos, ennek a „radikális lépésnek” a kiszámításához - remé­lem, mondanom sem kell -, először is a tudományhoz kell fordulnunk. És akkor elkerülhető lesz az a jövő, amelyről A vízvadász szól. Paolo Bacigalupi: A vízvadász Gabo Kiadó, 2016 398 oldal Egy geológiai fantasy N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regénye a közmegegyezés szerint a kortárs fantasy egyik legfontosabb darabjának számít. Egyedi hang, melyet nemcsak a történetszövés és a világépítés remek megvalósítása jellemez, hanem a nyelvi és a retorikai mű­veletek komplex kidolgozása is. Mindez olyan stílust és hangulat­szabályzó rendszert eredményez, amely nem pusztán a fantasy kli­séit újítja meg, hanem különféle kulturális kódok reflektált közve­títésére is alkalmas. Itt és most csak az alapötlet egyet­len komponensét emelném ki. A történetben fontos szerepet játszik az ún. orogénia, melyről a mű paratextusában a következő olvas­ható: ,A hő- és a kinetikus ener­gia, valamint az ehhez kapcsolódó energiaformák irányítására való képesség szeizmikus események befolyásolása céljából.” (Itt jegy­zem meg, hogy a Föld manipu­lációjára épülő alkotások egyike, Moskát Anita Horgonyhely című regénye Jemisin művének rele­váns kontextusát alkotja.) Szóval, a világépítés szempontjából Az ötödik évszak - feminista vagy gender fantasy mellett - egyfajta „geológiai fantasyként” definiál­ható, melyben a földmozgások, a vulkanikus tevékenység stb. képezi az apokaliptikus térszerkezet kiin­dulópontját. Mindez sajátos megvilágításba ke­rül a szerző önkommentárjának fényében. Jemisin így nyilatkozik a mű keletkezési körülményeiről: „Ez a fantasy részben az űrben született. [...] Az ötlet csíráját a Launch Pad elnevezésű workshop adta, amelyen 2009 júliusában vettem részt. Akkoriban a NASA is támogatta ezt a programot, melynek célja az volt, hogy össze­hozza azokat, akik hatással vannak a médiára - meghökkentő módon idetartoznak a sci-fi- és fantasyírók is -, és megértesse velük a nagybe­tűs Tudományt, ha már felhasz­nálják a munkájuk során.” Jemisin könyve is remek példa arra, hogy egy olyan, olykor a tények vilá­gától a végletekig elrugaszkodott „műfajban” is, mint a fantasy, ott lehet a tudomány. Csak nem ön­magában van ott, hanem sok-sok mindennel ötvöződik, mint Az ötödik évszakban is, amely szintén jó példa a radikális fikció tudomá­nyos alapra helyezésére. N K Jemisin: Az ötödik évszak Agave Könyvek, 2016 360 oldal Bevezetésnek talán ennyi is elég, hogy érzékelhetővé váljon a „har­madik kultúra” kibontakozása. Sok más tendencia mellett a jövőben erre is érdemes lesz odafigyelni, mert sok múlhat azon, hogy ko­runk lényeges tudományos kérdései a megfelelő formában eljutnak-e a megfelelő helyekre, képesek lesz­nek-e betagozódni a zártnak tűnő kulturális modellekbe. Érdekes módon, olykor az irodalom - sa­játos szimulációs képességének köszönhetően - áthidalhatja a mes­terségesen kialakított és fenntartott szakadékokat. Míg régebben úgy fogalmaztak, hogy „irodalom és filozófia egy tőről fakad”, ma már inkább azt mondhatnánk, hogy „irodalom és tudományos gondol­kodás közelebb lehet egymáshoz, mint gondolnánk”. A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Thumbnails
Contents