Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-17 / 216. szám, szombat
A jövő megírva? 2016. szeptember 17., szombat, 10. évfolyam, 38. szám Férfimunka volt? A riói nyári olimpia nemcsak a sportsikerek, az eredmények kapcsán ragad meg az emlékezetünkben, hanem néhány olyan, a médiában elhangzott kijelentés miatt is, amelyek továbbgondolásra késztetnek. Ki/mi fogalmaz furcsán: a riporter vagy a magyar nyelv? c r W ép volt lányok, . j M ez férfimunka A,, volt - hangzott el élő adásban ifjabb Knézy Jenőtől az olimpiai kajak-kenu közvetítése alatt. Knézy kétszer titulálta férfimunkának a női kajakosok teljesítményét, első alkalommal Szabó Gabriella és Kozák Danuta célba érésekor, majd pár nappal később, amikor Kozák Danuta 500 méteren nyerte meg negyedik olimpiai aranyérmét. A szófordulatra felfigyelt a 444.hu hírportál szemfüles szerkesztője, de igazán nagy feneket a sztorinak a HVG kerekített. Szerinte Knézy elszólása nem illem kérdése, hanem politikailag megfontolt, precíz üzenet a néző felé. „Ugyan már, nem szőrszálhasogatás ezen csámcsogni?” - legyint egy ismerősöm. Fáradt volt a Knézy, hát kicsúszott a száján. Másrészt, a kifejezés szállóigének is beillik, hiszen Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban záró sorában hangzik el, hogy „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”. S ha Vörösmarty mondja, akkor ott a helye édes anyanyelvűnkben - állítja szenteskedő képpel másik ismerősöm. Megint mások, ellenkezőleg, ízléstelennek és szexistának kiáltják ki a riportert. Gyaníthatóan pusztán a pocskon- diázás öröméért erősödik fel a szimpátia a nyelvi illemmel. Az ausztrál-szerb kosárlabda elődöntőt végig lehetett volna szundítani, annyira kevés érdekes megmozdulás történt az első két negyedben. Hacsak nem a magyar közvetítést néztük, melyben az MTVA egy másik riporterét az alacsony pontarány egy „gyengébb női meccsre” emlékeztette. Talán a mérkőzés késői időpontja, a magyar érdekeltség hiánya vagy az olimpia fárasztóan sokadik napja volt az oka, hogy ezt a megjegyzést nem szedte ízekre olyan lelkesen a média. Persze, érdekes azt boncolgatni, politikailag motivált-e, hogy a magyar köztévében ilyen szófordulatok hangzanak el. Vajon az MTVA szándékosan sugallja a nézőnek, hogy a női sportteljesítmény nem egyenrangú a férfiéval? Ha igen, akkor a szándék mindenképpen bárgyú, márcsak annak tükrében is, bogy Rióban a nyolcból hét aranyérmet női sportolók zsebeltek be Magyarországnak. Érdemes azonban górcső alá venni a probléma szélesebb értelemben vett társadalmi és nyelvi hátterét azzal a feltevéssel, hogy a fent kiragadott példák egy általános köznyelvi gondolkodást tükröznek. Miért van tehát az, hogy a nőket és a férfiakat megkülönböztető sémák ilyen élénken élnek a magyar köznyelvben? Az, hogy a nyelv mindig az adott társadalmi erőviszonyokat tükrözi, nemcsak a szófordulatok és szólások esetében igaz, hanem a nyelv struktúrájának elemi szintjein is. Az Európában beszélt nyelvek az évszázadok során a társadalmi kapcsolatrendszerek mintájára formálódtak úgy, hogy a férfi vonatkozású szavakat ruházzák fel domináns szereppel. A magyarban egyértelmű férfiuralomra mutat rá a tulajdonnevek használata, például amikor a -né képzővel ellátott férfinevet veszi fel házasságkötéskor a nő. Szintén kirívó eset az archaikus, de a tájnyelvben ma is használatos „ember”, ami alatt nagy- és dédszü- leink a férfit értették, míg a nőket „asszonyként” különböztették meg, vagy a „gyerek”, ami csak a fiúgyermekre vonatkozott. Ezeken a szembeszökő példákon túl azonban rengeteg olyan kifejezés gazdagítja az aktív szókészletünket, amely látszólag ártadanul tesz különbséget a ne» Úgy különbözteti meg a női alakot, hogy közben alárendeli afétfialaknak. mek között, viszont úgy különbözteti meg a női alakot, hogy közben alárendeli a férfialaknak. Az ilyen szópároknál mindig a férfi szerepet jelölő szó jelentésbeli tartalma a nagyobb, míg a női szerepet jelölő kifejezés a férfialak megkülönböztetett formája. így a „pincér” férfi WeCanDolt!-.mm i n • « ár ■ V 4 v.,\w -, . . lUiOcBonnuerinu ('ft noniiiáTiue ’t pincért és női pincért is jelölhet, azonban a „pincérnő” kizárólag az utóbbira utal. Hasonlóképpen, a „tanár” és a „szakács” férfialakok utalhatnak férfi és női hivatásra egyaránt, viszont a „tanárnő” és a „szakácsnő” pusztán női szerepeket jelölnek, és azt közvetítik, hogy a női tanár és a női szakács az eredetileg férfiszerepnek minősülő hivatás derivált, alárendelt formája. Miért kezeljük alárendeltként a női szerepeket? - tették fel a kérdést feminista nyelvészek a hetvenes években. A francia Luce Irigaray és Héléne Cixous odáig ment, hogy kijelentette: a nyelv, mely a patriarchális társadalom kapcsolat- rendszerét közvetíti, nem képes női valóságok torzítás nélküli leírására. Míg egy radikális vonal egy új nyelv megalkotásával kezdett foglalkozni, az a tény, hogy a nyelvi férfidominancia kérdése terítékre került, a tőlünk nyugatabbra beszélt nyelvekben a köznyelv szintjén is változásokat hozott. A hetvenes és nyolcvanas években a feminizmus képes volt olyan társadalmi vitákat generálni Nyugat-Európában, amelyek arra ösztökélték a köznyelvet, hogy az kivesse magából - vagy legalábbis elfogadhatatlannak minősítse - a leginkább szembeszökő férfi privilégiumokat az angolban, a franciában vagy a spanyolban. Az angol például egyes szám harmadik személyben tesz különbséget a férfi és női személyes névmás között. A nyelvi hagyomány szerint abban az esetben, amikor a személy neme nem ismert vagy nem fontos a jelölése, kizárólag a férfi személyes névmás, a „he” alak volt használatos. A hetvenes évektől a nyelvészek több alakkal kísérleteztek, hogy helyettesítsék ezt a maszkulin struktúrát, végül a többes szám harmadik személye, a „they” lett a bevált forma, amely nem tesz különbséget hímnem és nőnem között. Ma egy műveltnek számító személy szájából nem hangozhat el a férfialakot preferáló struktúra, de jobban teszi, ha a főneveknél is ódzkodik attól, hogy az alárendelt női formát válassza a neutrális férfialak helyett. Hasonlóan bunkóságnak számít olyan elavult struktúrát használni, amely a „man”, azaz „férfi” kifejezést „ember” értelemben használja, mondjuk olyan típusú mondatokban, mint a „Minden ember egyforma.” A nyelv kiváló alkalmazkodóképességére utal, hogy ez a forma pár évtizede valóban nagyon gyakori volt, mára viszont nemcsak a médiában használt standard angol, hanem az egyes dialektusok is egyre inkább mellőzik. Ideje lenne hát, hogy pár évtizednyi késéssel hozzánk is betörjön a nyelvi feminizmus. A nyelv szempontjából lényegében mindegy, hogy volt-e vagy sem politikai indíttatása a sportriporterek férfiorientált kijelentéseinek. Ha a köznyelvben már előzőleg érvényesültek volna azok a tendenciák, amelyek egy nők és férfiak számára egyenrangú nyelvet szorgalmaznának, nem hangozhatott volna el az olimpiai közvetítéseken az, ami elhangzott. A nyelvi köztudat azonban még nem ért el olyan fokú érzékenységet, amely kiszorítaná magából a férfi privilégiumokat. Az a hullám, amely a kilencvenes években ért el hozzánk, csupán szürke árnyéka volt a hetvenes évek nyugati feminizmusának — képtelen arra, hogy számottevő társadalmi vitákat generáljon, még kevésbé arra, hogy változásokat indítson el a nyelvben. Remek, ha az elfogadhatatlannak tűnő szóalakok vitát váltanak ki. Még jobb, ha nem csak pocskondiázunk, hanem azt is értjük, mi a vitánk célja, és tudjuk, hogy nagyon hosszú az az út, amelynek végén egy mindenki számára egyenrangú nyelvet beszélhetünk. Havran Kati Tér test nélkül, test tér nélkül A budapesti ACB galéria két kiváló kiállítást is tartogat a kortárs művészetre fogékony látogató száínára. Hopp-Halász Károly (1946) Magasles című sorozatának reprezentatív darabjai a magyar geometrikus és konceptuális művészet klasszikus alkotásai. A kiállításon látható munkák 1972 és 1981 között keletkeztek. A magasles Halász művészetének emblematikus motívuma, de azt is mondhatnánk, emblematikus műfaja. A magasles a vadász rejte- ke, ahonnan gyanútlan áldozatát várja: lehalkított és rejtett tér, a csönd és az észrevétlenség helye, takarékos-geometrikus tagolású kulissza, melynek kulcsszerepe lesz az egzisztenciális dráma kibontakozásában. Ezek az „üres” megfigyelőállások funkcionálissá a nézés pillanatában válnak, a szemlélő pedig hol a megfigyelő, hol a megfigyelt pozíciójába helyezkedhet bele. A magasles egyszerre leplezheti le a kiszolgáltatottságot, és egyszerre a hatalmi viszonyoknak (netán a transzcendens erőknek) Hopp-Halász Károly: Magasles (Reprodukciós felvétel) kiszolgáltatott létezés totális bizonytalanságát. Ahány magasles, annyiféle kitáruló látvány, annyi potenciális szerep: a leskelődő és a meglesett élet annyi lecsupaszított tere. Ezért sejthető e konstrukciók és vetületek mögött a biológiai egzisztencia, a hús, a test jelenléte. A színek esetenkénti szerepe nem pusztán a mechanikus-tagoló visz- szafogottság nyomasztó tökéletességén enyhít, hanem megteremti az alkotás lélektani mélységeit is. A vetületek, az átsejlések, a különféle síkokra bontott téralakzatok, távlatok rendre elmossák a biztosnak tetsző, stabil tértartó szerkezet geometriáját, s ez az optikai játék különleges dinamikát ad a képeknek. Három acélplasztika is szerepel a kiállított anyagban: itt tanulmányozható lényegében a térré lett konstrukció tökélye. Hasonlóan fontos egy installációszerű magasles-rekonstrukció is, melynek tértagolása világossá teszi Hopp-Halász sík transzformációk iránti szenvedélyét: a variáns dicsérete elválaszthatatlan a téranalízis szenvedélyétől. Téved, aki bármilyen geometriai redukciót mechanikus gesztusként képzel el: Hopp-Halásznál világossá válik, hogy elsősorban a létezésről beszél, holott csak potenciális térkonstrukciókat sejtet, mutat. A test hiányával figyelmeztet a racionalizált-analitikus tér létet kiszolgáló és azt veszélyeztető csapdájára. Rész és egész viszonya két kompozíció címében is testet ölt: a rész és egész viszony sem pusztán mechanikus-geometriai játéktér, hanem a Hopp-Halász féle metonimikus látásmód központi kategóriája. A magasles képmezői, azok osztódása, látvány- és szemfényvesztő mechanizmusai nyilvánvalóan egy eredetileg nagyon is népes, emberi, egzisztenciális tájjal együtt érvényesek. Vagyis: az elvont, az absztrakt olyan mértékben intimizálódik, hogy a hiányon keresztül kényszeríti bele a szemlélőt bizonyos szerepek felvállalásába. Mindannyian megfigyelők és megfigyeltek vagyunk: az égi, a földi, a lelki, a testi magaslesekről bámulunk alá vagy bámulnak minket. Vető János (1953) Virrasztás című kiállítása, installációja Csömöri István Underground „szürrealista” festő és szobrász karakterének, maszkjainak, szerepeinek, enig- matikus lényének állít emléket. Vető keresztlécekre felhalmozott fotói, fotósorozatai nem pusztán egy létesztétika észrevétlen szorításában megképződött dokumentumok, hanem pszichogrammák, valóságos személyiséganalízis-tö- redékek, szinte átláthatatlan és mélységesen személyes narratívák lenyomatai. A mozaikszerűség is létrehoz egy narratívát a be- avatatlanok számára: ez azonban már egy modifikált, személyesre olvasható élet, egy minden néző által kisajátítható látványbiográfia lesz. A cím Hajas Tibor Virrasztás című performanszát idézi meg, mely a test radikális kiszolgáltatottságát mutatta fel: a műtősruhába öltözött Vető és Csömöri Hajas altatóval „élettelenített” testével mossa fel a padlót. Az eszméletlen test mozgása a ronggyá alázott lét metaforája: a test megörökítése, a fotózás legalább eny- nyire agresszív akció, a mindenkori kiszolgáltatottságot örökíti tovább. „Én lettem az útjelző, akár akartad, akár nem: hozzám csak viszonyítani lehet, csak visszatérni” - hangzott el a Hajas-performanszban. A jó fotográfia is útjelző, viszonypont, mely örökre ott virraszt saját tárgya fölött. Hopp-Halász Károly kiállítása október 20-ig, Vető Jánosé október 27-ig tekinthető meg a budapesti ACB galériában. Csehy Zoltán
