Új Szó, 2016. szeptember (69. évfolyam, 204-227. szám)
2016-09-16 / 215. szám, péntek
www.ujszo.com | 2016. szeptember 16. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 5 Az uniós pénz szórása Tájainkon a nemzeti kliensrendszert az uniós pénzekből építik ki MOLNÁR IVÁN A Európai Unió milliárdokat / M M veszkiazadófi- JL JL.JĽJ zetők zsebéből a szegényebb tagállamok felzárkóztatására. A végeredmény? Míg a leggazdagabb régiókban az egy főre jutó össztermék az uniós átlag több mint 300 százaléka, a legszegényebb régiókban 30 százalék körüli. A kiugróan nagy regionális különbségeket a tagországokon belül sem sikerült enyhíteni. „Az Európai Unió belső piaca nem olyan hely, ahol ki lehet zsákmányolni a kelet-európai munka- vállalókat, és ahol rájuk alacsonyabb szintű szociális normák vonatkoznak. Európa nem a vadnyugat, hanem szociális piacgazdaság” - mondta az Európai Unióról szóló helyzetértékelésében szerdán Strasbourgban Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke. Épp a keleti tagországok szegényebb régióinak a felzárkóztatását szolgálják a régiófejlesztési támogatások, amelyek lényege, hogy a gazdagabb régiók támogatják a szegényebbeket. Az Európai Unió a jelenlegi, vagyis a 2014 és 2020 közötti programozási időszakban 1082 milliárd eurós költségvetéssel dolgozik, aminek nagyjából az egyharmadát, 351,8 milliárd eurót a regionális politikára fordít. Magyarul: az uniós adófizetők által befizetett adóból ekkora összeget osztanak szét a tagállamoknak régiófejlesztésre. Az elköltött milliárdok ellenére sem az egyes országok közötti különbségek, sem az országokon belüli különbségek nem csökkennek látványosan. Példáért nem kell messzire mennünk. Pozsony megyében jelenleg a fizetések középértéke bruttó 1200 euró, ami azt jelenti, hogy ennél az értéknél az emberek fele keres többet, fele pedig kevesebbet. Eperjes megyében ez csupán 800 euró. A legfrissebb felmérések szerint 2010 óta alig változott valami. Míg akkor az Eperjes megyében élők átlagfizetése a pozsonyinak csupán a 62 százalékát tette ki, manapság a 64 százalékát, vagyis a különbség a hibahatáron belül mozog. Szlovákiában nem sikerült enyhíteni a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenségeket sem. A csúcsmenedzserek 2010-ben 4,7- szer annyit kerestek, mint az egyszerű alkalmazottak, ma pedig a különbség 4,5-szörös. Finnországban a különbség csupán 2,5-szörös. Szlovákia persze nem egyedi eset, hasonló a helyzet a többi keleti tagországban is. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a hatalmon levő politikai vezetők az uniós támogatásokat többnyire a hozzájuk hű vállalkozók és régiók között osztották szét. Tájainkon a kliensrendszereket gyakorlatilag az uniós támogatásokból építik ki, ami soha nem látott korrupcióhoz vezet. Amig ezen nem változtatunk, addig gigászi régiófejlesztési uniós támogatások sem eredményezhetnek felzárkózást. (Ľubomír Kotrha karikatúrája) A pozsonyi csúcsmenü FELEDY BOTOND E seménydús hetet él az Európai Unió: szerdán a Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker mondta el évértékelő beszédét a strasbourgi Európai Parlamentben (EP), ma Pozsonyban találkozik a huszonhét állam-, illetve kormányfő, hogy a brexit után döntéseket hozzanak az integráció jövőjéről. Alapvetően helytelen azt várni, hogy az ilyen csúcstalálkozók hozzák a nagy megoldásokat. Az európai együttműködés számtalanszor megfeneklett már. Korábban az olajválság évei alatt, a belső piac kialakítása előtt voltak kritikus pillanatok, vagy 1999-ben, amikor az egész Bizottság egyszerre állt fel pénzügyi gondok és korrupciógyanú miatt. Sosem voltak varázsütésre javuló helyzetek, látványos és mindenki számára érthető megoldások.’A nyolcvanas években az úgynevezett Európai Egységes Akta, majd a kilencvenes években a Delors I. és Delors D. csomag hozott tartós reformokat, új lendületet. Pozsonyban már az nagy fegyvertény lesz, ha az európai fegyverkezés ügyében létrejön közös álláspont. Legalább találnak egy témát a huszonhetek és velük együtt Juncker, és Tusk, amely mögé mindannyian jó szívvel felsorakoznak. Ez nem jelenti azt, hogy a szlovák és magyar zászlók holnapután lekerülnének a katonai létesítményekről, és helyükre az uniós lobogó kerül, erről szó nincs. De legalább elkezdjük logisztikai szinten, képzések és gyakorlatok szintjén a közös projekteket. Talán a fegyveripar egyes ágaiban is lesz bátorság közösködésre középtávon. Az uniós tagállamok egyben NATO-tagok is. Azonban szinte mind - épp az Egyesült Királyság a kivétel - kevesebbet költ a megkövetelt két százaléknál a nemzeti büdzséjéből a hadügyekre. Ezért először mindenkinek otthon kell rendet raknia, és akkor lehet komoly előrelépés a tagországok közt. De addig is legalább lesz egy sikersztori, egy téma, amiben mindenki egyetérthet, függetlenül attól, hogy a migrációval kapcsolatban mit mond. De mi lesz még a menü? Az észak-déli ellentét régi történet. A legújabb csata 2008 óta tart, különböző intenzitással. Amikor a görögök voltak fókuszban, Berlin nyert, és végül jöhettek a megszorítások. Azóta próbálnak a déli, mediterrán országok a franciákkal együtt lazítani a német présen. Most ennek az a brüsszeli nyelvezete, hogy a növekedést kell segíteni - tehát költeni kell, pénzt kell nyomtatni, segíteni kell a beruházásokat, közösen kellene adósságot vállalni, hogy a délieknek olcsóbb legyen. Ez az, amibe a németek nem nagyon mernek belemenni. Nyilván a jövő évi németországi választások előtt ebben nem lesz áttörés, de várhatóan lesznek engedmények, talán éppen azért, hogy bárki is kerül Berlinben hatalomra, Párizsban is olyan partnere lehessen, akivel párbeszédbe elegyedhet, ne pedig a szélsőséges Nemzeti Front. A menekülteket illetően militarizálódott a diskurzus. A védelemről van szó és a vízumrendszerünk amerikai mintákkal való bővítéséről. Az ESTA példáj a tetszik sokaknak, amely szerint minden beutazónak - még a vízummenteseknek is - részletes regisztráción kell átesnie. A közös védelem egyelőre nem uniós katonákat jelent a schengeni határokon, hanem elsősorban adatbázis-megosztást, ebben is le vagyunk maradva. A kötelező kvóta ügye politikailag továbbra is halott, a szolidaritásról lehet csevegni. Az tény, hogy a szegényebb régiók támogatásának csökkentésével igyekeznének a 2017-es uniós büdzsében megnövelni a menekültkérdésre szánt kiadásokat. Azok így is alig haladják majd meg a 7 milliárd eurót, ami sokkal több a korábbihoz képest, de csepp a tengerben, ha az egész földközi-tengeri térségben keressük a megoldást. Elvárásainkat realisztikussá kell tenni. Éz az egyetlen megoldás arra, hogy a politikusok ne teljesíthetetlen célokat tűzzenek ki a külső kényszer miatt. Akkor tudnak uniós szinten értelmes eredményre jutni, ha minél kevésbé átpolitizált egy téma. Ha nem tesszük támadhatóvá őket egy-egy jelentéktelenebb döntés miatt, hogy a jelentős dolgokhoz se merjenek hónapokig hozzányúlni. Mégis, most úgy tűnik, egyre több az olyan tagállami választás, szavazás, ahol kifejezetten az Európa-politika került célkeresztbe - ez most nem segít. Az unióban továbbra is csak a bruttó nemzeti jövedelmek körülbelül egyetlen százalékát osztjuk újra szét. A maradék 99 százalékról otthon döntenek a tagállamok. Fortélyos félelmek, csalóka remények ortélyos félelem igazgat - írta József Attila Hazám című versében. A szállóigévé vált sort azóta rengetegen idézték, és rengetegszer bizonyította be aktualitását: az össztársadalmi félelmek és paranoiák ereje elsöprő tud lenni, hatékonyan lehet riogatni a társadalmon belüli és kívüli ellenségekkel, könnyen lehet rájuk politikát építeni. József Attilát főleg a társadalmi osztályok közti gyűlöletek és paranoiák foglalkoztatták: „Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény”. De végül a húszas- harmincas évek Európája nem valamiféle osztályharcos polgárháborúban robbant fel, hanem etnikai vérengzésekben. A második világháború azt mutatta, hogy a „fortélyos félelmek” igazán a másik enti- kum, nemzet és vallás ellenében szökkennek szárba. A migrációs válság újra rettentő erősen hozta felszínre a fortélyos félelmeket. Retteg a fehértől az arab, és arabtól fél a fehér - írhatná talán ma József Attila. Egyébként a híressé vált idézet így teljes: „Fortélyos félelem igazgat, és nem csalóka remény”. A félelemmel valami csalóka remény állna szemben? Az egész migrációs válságban ez az egyik legerősebb mentális válságjelenség, hogy igen, a félelemmel főleg csak a reményt sikerül szembeállítani. Jó példa erre Ausztria, ahol ketten állnak majd rajtvonalhoz az elnök- választáson. Az egyik a Szabadságpártjelöltje, aki harciasán bevándorlás-ellenes nézeteket képvisel: aki osztrák Ausztriát akar, drindlis bálokat, muskátlis házakat, háttérben mecset nélkül, az rá fog szavazni. A Szabadságpárttal szemben pedig a Zöldek jelöltje indul, bevándorlás-, integráció- és Európa-párti remény-elveivel. A többi jelölt kiesett. A probléma az, hogy nagyon konkrét kihívásokkal néz szembe Ausztria, amire kézzelfogható és reális válaszokat mintha ez az oldal sem kínálna. A gazdaságilag zakatoló Európa nem tudott teljesen integrálni békés helyről érkező, nyelveket beszélő bevándorlókat. Megtalálja-e a helyét egy csökkenő gazdasági erejű Európában olyan emberek tömege, akik háborús övezetből jönnek, fanatikus szónokok hatásainak vannak kitéve, nem beszélik a helyiek nyelvét? Remélhetjük, hogy igen, de a remény önmagában, valljuk be, veszélyes és kockázatos dolog. Mindenki megtanulja és tudja például a nagy felfedező-hajósok nevét: Vas- co da Gama, Magellán, Kolumbusz. De nincs listánk azokról, akik ismeretlen gazdag földek felfedezésében reménykedtek, és a Jóreménység- fok helyett rossz irányba hajóztak, majd örökre eltűntek a semmiben. Vagy az európai partok látóhatárán túl ráfutottak az első zátonyra. A szavannái állatok is a remény rabjaiként követik a délibábot a sivatagba; ahogy a sámán is orvosság helyett valami sáros reményt ken a betegre. (És az is érdekes, hogy a remény kapcsán Afrika, az elveszett kontinens került elő...) Szóval a remény veszélyes ellenfél: a remény hal meg utoljára, az ember eszerint valamivel előtte. Úgyhogy remény helyett a migráció kezelésében jó lenne inkább sok meggyőző adat, működő helyi gyakorlatok vagy legalább valami mesterterv, ütős koncepció...
