Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

2016-08-13 / 189. szám, szombat

PRESSZÓ ■ 2016. AUGUSZTUS 13.

www.ujszo.com

RANDEVÚ 15

ď ívből nevet. Szív^ ___ bői sír. Szívből boŕ W hóckodik. Nincs

. 1 M nála nagyobb koI Ji mika Csehországban, de párját ritkítja Bohémia határain túl is. Határtalan derűjével, határtalan játékkedvével, határtalan emberismeretével Jirina Bohdalová játék- és tévéfilmek, zenés szórakoztatóműsorok, háztartási, főzési, kiskertészi, ezermesteri tudnivalók koronázadan királynője.

Drámában és habkönnyű vígjátékokban ugyanolyan jeles, mint e kettő finom elegyében, a tragikomédiában. Poénjait ezredszerre sem rest újra felépíteni. Könnyeit a legváradanabb pillanatokban szabadjára engedni. Mindent tud, amit egy jeles színésznőnek tudnia kell. Nincsenek hiányosságai. Életműve tetemes. Nyolcvanöt évéből nyolcvanegy a közönségé. Négyéves, amikor először áll kamera előtt. Azóta folyamatosan. Némafilmben kezdett. Alakításai láttán, őszinte csodálatukban, ma mellette némulnak el tehetséges pályatársak. Energiája kiapadhatadan. Munkatempója bámulatos. Szakmai alázata lenyűgöző. Karlovy Vary idei záró gáláján úgy lendítette magasba az életművéért kapón Kristályglóbuszt, hogy ha kicsúszott volna a kezéből, a fesztiválpalota nagymozijának tizenvalahányadik sorában landol.

„Édesanyám boldog volt, amikor megtudta, hogy lánya született, rám is ruházta rögtön minden álmát, vágyát - meséli vehemensen. - Csak apám volt csalódott az első percben. Asztalosként ugyanis úgy gondolta, ha fia születik, ráhagyja majd a műhelyét. S bár lányos apa lett, fenntartások nélkül szeretett. Állítólag sokáig úgy néztem ki, mint egy majomkölyök. Apám mindannyiszor kacagva idézte fel, hogy még egyéves koromban is a szőrömnél fogva, mint egy vasalót hordozott a konyhában. Szegényesen éltünk, de mindig jókedvűen. Anyámra is, apámra is a legnagyobb szeretettel emlékezem. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy egyikük sem érte meg a Karéi Kachyňával 1970-ben forgatott A fül című filmemet. Húsz évig volt elzárva a közönség elől, az elvtársak nem engedték bemutatni, amikor pedig már vetíthették, nem éltek a szüleim. De Jan Procházka, a film forgatókönyvírója sem élt, akinek annyira tetszettem a vásznon, hogy újabb szerepeket akart írni nekem. Ez az ötvenes években játszódó lélektani dráma, amelyben férjemmel, a történetbeli miniszter- helyettessel lehallgató készülékek között éljük meg mindennapjaink legintimebb mozzanatait is, minden filmem közül a legkedvesebb számomra. És nem pusztán azért, mert a férfi főszerepet az akkori férjem, Radoslav Brzobohatý alakította. A fül a cseh filmgyártás egyik igazgyöngye lett.”

Első filmszerepét, még gyerekként, komoly veszteséggel könyvelhette el. Forgatás közben kiütötte két tejfogát. Le is cserélhették volna, de protézist kapott, és boldogan játszott tovább. Ő lett a cseh Shirley Temple. A legbájosabb gyerekszínész. Húszévesen komoly döntés előtt áll. Jogi kar vagy színi pálya? Pechére sem ide, sem oda nem jut be. Titkárnőnek áll, bár gépírni nem tud. El is kerül gyorsan a barrandovi filmgyárba. Mindenesnek. Ma ezt az állást úgy hívják: best boy. O persze már akkor is best girl volt. Nem sokkal később színházi gyakornok. A színművészetire másodszorra sem veszik fel. Tanítónőnek áll.

Bohdalka

kristályöröme

„Az az időszak igazán szép fejezete az életemnek. Szerettem a gyerekeket és ők is kedveltek engem. Ott, Ostraván ismertem meg a későbbi férjemet, Šimona lányom édesapját, Bŕetislav Stašt. Okos fiú volt. Csillagász. Rengeteget tanultam tőle. Harmadik próbálkozásra felvettek végre a főiskolára, de a második évben meg kellett szakítanom a tanulmányaimat. Apámat hét évre bebörtönözték. Ötvenes évek, kirakatper, mit magyarázzak? Dolgoznom kellett, családfenntartó lettem. A főiskolát később fejeztem be. Folyton bohóckodtam. A tanáraim szerint Švejk voltam, női változatban. Első színházi szerződésemet a zseniális Jan Werichtől kaptam az ABC-ben. 1963-ban ott játszottam el Marcel Achard A bolond lány című fergeteges vígjátékának női főszerepét, évekre szóló sikerszériát teremtve a társulatnak. A Vinohrady Színháznak

1967-ben lettem a tagja. Az alatt a húsz év alatt, amikor A fül miatt engem is leállítottak, és nem forgathattam, esztrádműsorokkal jártam az országot, a legendás Vladimír Dvofák partnereként. Tőle is rengeteget tanultam. Tömegeket szórakoztatni pompás dolog, de óriási güri. A hetvenesnyolcvanas években, bár egyáltalán nem forgattam, a közönség többször is engem szavazott meg a legnépszerűbb filmszínésznőnek. Azóta sem értem, miért? Ötvenéves voltam, amikor tizenkét évi házasság után elváltam Radek Brzobohatýtól. Nem sokkal később a szüléimét is elveszítettem. Engem sem kímélt az élet. De örömben is részesített bőven, nem panaszkodom. Šimona lányom két fiát rajongva szeretem, és ők is ragaszkodnak hozzám. A soksok Televarieté után, a kilencvenes években újra forgathattam. Közben szakácskönyveket írtam, és utazgattam a világban. 2013-ban, nem éppen önszántamból, eljöttem a Vinohrady Színháztól. Fájt a lelkem nagyon, de nem volt más választásom. Azóta Jan Hrušínský színházában játszom, minden este telt ház előtt. Mit kívánjak még magamnak? Ö, Istenem, adj erőt még húsz évre!”

Bohdalka monológja itt véget is ér. Búcsúzna, nyújtja a kezét, köszöni, jól érezte magát. Nem, nem, nekem ez kevés, fékezem meg a lendületében. Most már kérdeznék, ha megengedné. Filmjeit (Amikor jön a macska, A fehér asszony, Hölgy a síneken, Négy gyilkosság elég lesz, kedvesem?, És zuhogott ránk a boldogság, Buldogok és cseresznyék, Fany) a magyar közönség is jól ismeri. Ezzel próbálom visszatartani, s ez annyira meglepi, hogy vissza is ül. Monológja után párbeszédbe vágunk, de annak is ő szabja meg a tempóját.

Az ilyen sziporkázó humort hozza magával az ember, örökli valakitől, vagy bizonyos fokig tanulható? - kérdezem.

Színészetet tanulhat az ember, a humor vagy mélyen benne gyökerezik, vagy megpróbál humorosnak látszani, s akkor az nem más, mint ripacskodás. A színészi tehetséghez a környezet is fontos, amelyben felnő az ember. Egyszer az édesanyám, aki egy vándortársulat szenvedélyes színésznője volt, a sminkes ládikó- jába fektetett, úgy vitt magával. Ez meghatározó momentum lehetett az életemben. Ha az energia is örökölhető, akkor azzal is megajándékozott. Néha olyan gyors vagyok, hogy az az érzésem, egyszer szembejövök magammal.

Azt mondta az előbb, pályája legfontosabb filmje A fül. Állítólag többen is megküzdőitek a szerepért.

Én is nagyon vágytam erre a filmre, de a beteges céltudatosság már akkor is hiányzott belőlem. Soha nem éreztem azt, hogy egy szerepért körömszakadtáig harcolnom kell. Ha elment mellettem egy lehetőség, azonnal megtaláltam rá a választ, hogy miért. Ha például a színházi próbatáblán észrevettem, hogy nem játszom a következő darabban, már másvalaki kapta az általam is vágyott szerepet, azt mondtam, nem baj, legalább két hónap szabadom lesz. De A fül forgatókönyve mélyen megérintett. Azonnal megéreztem benne a kivételes lehetőséget. Kachyňa nem egyedül bennem gondolkodott. Színházi kolléganőm, Jirina Jirásková öltözőbeli asztalán is ott volt a forgatókönyv. Téged is behívtak próbafelvételre?, kérdeztem. „Ezek szerint téged is? - nézett rám döbbenten. - Akkor én el sem megyek. Ez a te szereped!” És valóban meghagyta nekem. Ilyesmire nagyon kevés színész képes. Lemondani egy szerepről másvalaki javára. Lehet, hogy én sem tartozom közéjük. A cannes-i fesztiválra is A füllel jutottam el. Ez már a bársonyos forradalom után volt, abban az évben ez volt az egyetlen fekete-fehér film Cannes-ban. Büszkén vonultam végig a vörös szőnyegen. De nem a meghatottság könnye csillogott a szememben. Marta a szívem, hogy a szüleim már ezt sem élhették meg.

Kapott nagyobb pofont kamera előtt, mint itt, ebben a filmben?

Soha. Ráadásul a WC-ben! Kulcs- fontosságú drámai konfliktus zajlik köztünk a férjemmel. Nem is kíméltük egymást érzelmileg. A pofont megbeszéltük. Pontosan tudtam, mikor kapom. Csak azt nem, hogy aznap a fogásznál végzem. Radek, a párom ugyanis olyan erővel vágott arcon, hogy a szemfogam bánta. Letörött egy jó darab belőle. Remélem, nem kell megismételnünk, néztem bizakodóan az operatőrre. Mire Kachyňa: „De igen, felvesszük még egyszer!” Nem tiltakoztam. Hittem neki. És másodszorra is elég csattanósat kaptam. De legalább hiteles volt a jelenet.

Ma, túl a nyolcvanötödik évén, hol érzi magát igazán elemében? A színpadon vagy a kamerák előtt?

A színpadon. Ott úgy élek, hogy tudok is róla. Egyelőre nem fenyeget sem a szellemi, sem a fizikai összeomlás. Most jönne jókor egy kedves, elmebajos öregasszony, aki csak mondja, darálja a magáét. Még van hozzá agyam. Egészséges vagyok. Azokkal dolgozom, akikkel dolgozni akarok. Ha lustálkodni van kedvem, lustálkodom. Sokáig ugyan nem tudok tédenül ücsörögni, de már nem hajt senki. A húgommal, a lányommal, az unokáimmal csodás a kapcsolatom, nagyon összetartunk. Semmi nem hiányzik az életemből. Harmincöt éve, azóta, hogy elváltam Radektől, nagyot változott az életem. Ha társaságra vágyom, kiöltözöm és megyek. Ha nyugalomra, maradok a fenekemen. Házasodni már nem fogok, még ha térden állva könyörögne valaki, akkor sem. Ügy jó minden, ahogy van.

Kezében a Kristályglóbusszal nagyon boldognak láttam. Hogyan tekint erre a nagy elismerésre? Mint egy ország üveggömbbefújt szeretetére? Tetszik a megfogalmazása! Igen, igen! Sok öröm volt már eddig is az életemben, de tudja... örömből sosem elég! Remélem, kapok még, mert még én is adni szeretnék.

Szabó G. László