Új Szó, 2016. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)
2016-08-13 / 189. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. augusztus 13. SZOMBATI VENDÉG I 9 Spanyol filmben lett francia nő Vörös Eszter: "Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy annyi sok év után sem múlt el bennem a színészet..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem egészen tíz évig volt a Nemzeti Színház tagja, majd 1983-ban Párizsba költözött. Vörös Eszter ma már La Röchelte mellett, St. Vincent sur Jard-ban él francia férjével, de nemrég, csaknem három és fél évtized után ismét Budapesten állt kamera elé. Spanyol filmben francia nőként. Kazimír Károly növendékeként Borbás Gabival, Sáfár Anikóval, Gálvölgyi Jánossal végzett a főiskolán, a Nemzeti Színház élvonalbeli csapatában játszott. Melindát a Bánk bánban, Ilmát a Csongor és Tündében, Sárit, a széki cselédlányt Nagy István Özönvíz előtt című drámájában. Cordélia szerepét a Básti Lajos nevéhez kötődő Lear királyban bravúros beugrással oldotta meg. Sin- kovits Imre akkor súgta a fülébe a tapsrend alatt, hogy: „Nagy színésznőt avat ma a Nemzeti Színház.” Básti Lajos szakmai atyja lett ezután, gyengéd, szerető tanácsokat kapott tőle. Egyszer megkérdezte a legendás színészt: Lajos, hová tűnt innen a zene? „Milyen zene?” - ál- mélkodott Básti. A bevonulásunk alatti, fanfárokkal teli, fantasztikus zene, felelte a színésznő. Mire Básti: „Itt soha nem volt zene! A lelked muzsikált, kisfiam!” Filmekben is jó szerepeket kapott Vörös Eszter. Felvidéki Judit televíziós rendezéseiben (Két jegygyűrű, Szent színpad, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Lomtalanítás) és játékfilmekben (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Hét tonna dollár, Ka- kuk Marci) egyaránt. Aztán elhagyta az országot. Itthoni sikerei után elölről kezdte a pályát. Párizsban elvégezte a színművészeti főiskolát, majd bekerült a híres Odeon Színházba - súgónak. Andrej Mihalkov Koncsa- lovszkij, a nagy orosz filmrendező A sirályt vitte színre Juliette Binoche címszereplésével, ő meg a súgólyukból leste, figyelte őket. A következő évben már neki is volt szerepe a darabban: Koncsalovszkij annyira megkedvelte, hogy írt neki. Nehezet. Szavak nélkül kellett eljátszania, hogy szolgálólányként minden férfi kapcája. Megalázzák, megbántják, kihasználják. Az apáca című Dide- rot-mű leszbikus apácafőnöknőjét franciául játszotta. Szerepelt francia filmekben is. Magyar színpadon legutóbb Kecskeméten állt, Kurázsi mamaként. Játékfilmben (katalán nyelven) legutóbb húsz évvel ezelőtt, Barcelonában dolgozott, itthon még régebben. Dupla öröm, ami most érte: annyi sok év után spanyol filmbe hívták, amelyet Budapesten forgattak. Honnan kapta a hívást, hogy volna ez a szerep? Franciául beszélő színésznőt kerestek egy budapesti castingirodá- ban, ahol Peremartoni Krisztina kolléganőm tett említést rólam. Kaptam egy szöveget, a férjemnek mondtam fel mobiltelefonra. Nem volt könnyű így megfelelni. Először is az ember félje nem operatőr, másodszor pedig, partner nélkül, telefonnak játszani fura helyzet. Egyáltalán nem bíztam a pozitív visszajelzésben, de mindketten jól dolgoztunk, a féljem is, én is, mert megkaptam a szerepet. Elmondtam az életrajzomat, s kellett egy színdarabrészlet is. Lorca Vérnászából az anya-fia jelenetet választottam. Negyvenéves, jól konzervált asszonyt kellett mutatni. Azt, aki már nem vagyok. Be kellett mondania az életkorát? Nem lehet hazudni, és én nem is akarok. Minek? Megcsináltam, amit kértek tőlem, majd felhívtak, hogy enyém a szerep. Majdnem elájultam. Mondták, hogy nagyon tetszettem a rendezőnek, nem érdekli őt a korom, semmi, csak a tehetség számít neki. És hogy velem akar dolgozni. Épp Budapesten voltam a féijemmel, mert minden évben hazajárunk pár hónapra. Elmentem ruhapróbára, megnézett a rendező, azt mondta, kitűnő, csak az éjszakai forgatás volt nehéz. Rettentő lassan mentek a dolgok, a sok eső miatt csúsztak a külső jelenetek, minden felborult. Reggel nyolctól éjjel kettőig vártam, hogy kamera elé állhassak. A rendezőről azt hittem, beszél franciául, de nem tudott, csak pár szót. Marc Colte, a spanyol főszereplő tolmácsolt kettőnknek. Sakkjátékos a film címe, a háborús években, Párizsban játszódik a cselekmény. Spanyol a félj, francia a feleség, a Gestapo elfogja a férfit, mindenki azt hiszi, meghalt. Amikor visszatér, én, aki a szomszédban lakom, nagy belső vívódás után elárulom neki, hogy a felesége elköltözött egy másik férfihoz. Nagyon izgalmas volt a helyzet, mert először nem merem, aztán nem akarom elárulni neki az igazat, aztán bár sajnálom őt, közlöm vele a tényt. Több verzióban vettük fel a jelenetet, ezer dolognak kellett a szemünkben lennie. Nagyon precízen dolgozott a rendező. Nem az volt, hogy kétszer-háromszor megcsinálják, és kész, végeztünk. Hosszan, órákon át vettük. Életemben nem tartott ilyen sokáig egyetlen jelenet sem. Még akkor sem, ha főszerepet játszottam. De ez nem azért volt, hogy valamelyikünk rontott volna! A fények miatt. Mindkettőnktől ezer színt akart a rendező. Egy régi ház gangján forgattunk. Odajött hozzám a jelenet után az első asszisztens, egy spanyol lány. Azt mondta: amikor messziről felismerem a hazaérkező férfit, az arcom láttán elkezdett sírni, s akárhányszor ismételtük meg, az ő szeme mindig könnyes lett. Be kell hogy valljam: izgulós színész vagyok. Az elején mindig reszketek, de miután elkezdem a munkát, végtelen nyugalom száll meg. Más ember leszek, máshol vagyok, mintha teljesen kicserélnének. Ekkora kihagyás után egy ilyen jóízű munka mennyit lendít az önbizalmán? Sokat, nagyon sokat. Mondták is a stábban, hogy amint elkezdem a jelenetet, sugárzik belőlem valami, függetlenül attól, hogy milyen előjellel játszom. A ragyogás állítólag egyetlen pillanatig sem huny ki a szememben. Végig ott van. A spanyol partnerem is jól érezte magát velem. Nehéz szívvel vettünk búcsút egymástól, hiszen mindketten arra gondoltunk, nagyon pici a valószínűsége, hogy mi ketten még játszunk egyszer együtt. Minden jelenetünk végén puszikat dobált felénk a rendező, és azt kiabálta, hogy tökéletes, tökéletes! Izgalmas nőalakot játszhattam. Megölték a férjét, részt vett az ellenállásban. Van egy idevágó mondata, erre építettem fel az egészet. Ott áll egymagában ő is, mint a szomszéd férfi, aki váratlanul megérkezett. Sok mindent végiggondoltam, a nő egész életét, mielőtt elkezdtem tanulni a szerepet. Otthon, La Rochelle mellett mivel telnek a napjai mostanában? Elég korán kelünk a féijemmel. Én általában locsolással kezdem a napot. Nagyon sok virág, fű, fa van körülöttünk. Nem is kert, hanem egy óriási terület halastóval. Egészen a faluig, a templomig el lehet látni, de van egy nagy mezőgazdasági terület is a közelben, ahol tehenek legelésznek, mögötte pedig a tengervízből ott maradt tavacskák, ahová gémek, sirályok járnak. Olyan, mintha a világ végén élnénk. Szóval reggelente locsolgatok, a férjemmel együtt teszünk-veszünk a vetemé- nyek között. Beosztjuk a munkát, mert gerincileg egyikünk sincs kitűnő állapotban. Magyarországon, gyerekként minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, a legtöbb időt a kertben. Főzni is a nagymamától tanultam meg. Négy unokája négyfélét evett, és még a nagypapa is mást. Megkérdezte, ki mit akar enni, és mindannyiunk kívánsága teljesült. Reggel hat előtt a nagymama már kint volt a piacon, vitte eladni a gyümölcsöt, amit termelt. Hazajött, főzött, mi meg vittük a határba az ebédet a nagynénémnek. Hazafelé énekelgetve néztük a madarakat. Nagyon szerettem a csendet, a természetet. Egészen kicsi voltam, amikor a szüleim Pestre költöztek, én már a fővárosban nőttem fel. De a nyári szünidőben mindig a nagymamámnál voltam. Nagyon érdekes volt aztán, már a főiskolán, amikor parasztlány szerepeket osztottak rám. Szinte felébredt bennem a vidék hangja, a tájszólás ma is a véremben van. Pontosan tudtam, hogyan beszélnek a helybeliek, amikor a nagymamától szilvát vagy meggyet vettek. Hétfőtől péntekig másképpen telnek a napjai, mint a szombat és a vasárnap? Csak ha programunk van. A délután az olvasásé, a természetfigyelésé. Az esték is gyönyörűek, amikor jönnek a sirályok, és óriási zajt csapnak a fejünk fölött. Vagy a fecskék, amikor szúnyogokra vadásznak. Sokat kirándulunk a férjemmel, rengeteg a látnivaló arrafelé. Kilométereket teszünk meg gyalog, barátokhoz járunk, minden csütörtökön vízi túrára megyünk. Nem unatkozunk. Itthonról, gondolom, kilószámra cipeli a könyveket. Erről már leszoktam. Itthon magyarul olvasok, otthon franciául. Megtanultam egészen kicsi bőrönddel utazni. Egy cipő, egy nadrág, egy szoknya. Cziffra György, a jeles zongoraművész életrajzát vettem meg nemrég magyarul, ami eredetiben franciául íródott. Jeleztem is azonnal a férjemnek, hogy vegye meg nekem otthon, mert francia nyelven is szeretném elolvasni. Gyönyörű, megható könyv. Ki örült jobban a családban, hogy újra filmezhetett? A férje vagy a fia, aki orvos Budapesten? Mindketten büszkék rám. A fiam most nősült, rettenetesen el van foglalva az életével. A férjem mindig örül, ha játszom. Olyankor ugyanazt a fiatal nőt látja, akibe régen beleszeretett. A legeslegboldogabb az új filmszerep révén mégiscsak ön lehet. Boldog vagyok, hogy sikerült, hogy nem múlt el bennem a színészet. Igaza volt Vámos László tanár úrnak, amikor hívott vissza, Budapestre játszani, és én azzal védekeztem, hogy már olyan régen nem játszottam magyarul! „O, a színészet nem múlik ki az emberből!” - mondta. Én ezt megtartottam magamban, bár Kazimír Károlytól mást hallottam. O azt mondta a főiskolán: „A színésznek mindig formában kell lennie. Meg kell tanulnia különböző szerepeket, és állandóan éreznie kell, hogy tehetséges. Aki nem játszik, nem is színész.” Engem ezzel annyira megijesztett, hogy hosszú éveken át, amikor nem dolgoztam, akkor is eljártam egy kisebb stúdióba, gyakorolni a többiekkel. Sosem álltam meg. Nem ment ki a fejemből ez az egész. Ha valami nagyon nehéz volt az életemben, kezembe vettem egy könyvet, hangosan elkezdtem olvasni, és beleéltem magam a szövegbe. Volt, hogy visszatértem régi szerepekhez. Párizsban, a főiskola első évében nem tudtam megoldani Racine Antigonéját. Olyan gyönyörűen mondták a franciák! Az alexandrinok lejtése, hogy ne énekelj, hanem átélj, ne kiabálj, de hallja mindenki, rettentően nehéz. Az év végére valahogy elsajátítottam, mégsem voltam elégedett magammal. Egyszer, jóval később, amikor már el is felejtettem, hogy én ezzel foglalkoztam, előjött a konyhában, miközben valamit ke- vergettem. És elkezdtem mondani. Megállt a fakanál a kezemben, lekapcsoltam a tűzhelyet, és meglett. Elmondtam úgy, ahogy kellett. Vámosnak és Kazimímak is igazat adtam magamban. Az, hogy színész vagyok, akkor is ott motoszkál a fejemben, ha éppen nem vagyok színpadon. Amióta vidékre költöztünk Párizsból, nem játszom színházban. Nem akarok amatőr, vidéki társulatban dolgozni. De ha a féljem nem hallja, mert a kertben van, hangképző gyakorlatokat végzek. Ahhoz ugyanis teljes egyedüllétre van szükségem. Vagyis nincs megállás. Az én esetemben ez a készenléti állapot. Lelkileg is szükségem van rá, mert átsegít bizonyos problémákon. Abban a pillanatban ez az én házi terápiám. „Amióta vidékre költöztünk, nem játszom színházban..." (Taiabér Tamás felvétele)
