Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-06 / 156. szám, szerda
www.ujszo.com | 2016. július 6. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A Rybanic-ügyirat Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége L assan egy hónapja folyik a vita arról, hogyan tekintsünk Filip Rybanič tettére. Ő az a banki alkalmazott (és egyébként egy SaS-es parlamenti képviselő asszisztense), aki fogta magát, és megnézte Ján Počiatek és Robert Kaliňák, valamint a vállalkozó Ladislav Baštemák és Marián Kočner bankszámláját. Merő kíváncsiságból - azt állítja. így szerzett a nyilvánosság tudomást arról, hogy a B. A. Haus cég, amelyben 2013 októberéig Bašter- náknak is érdekeltségei voltak, jókora összegeket küldözgetett Počiatek és Kaliňák számlájára. A Nemzeti Bűnüldözési Hivatal üzleti titok, banktitok és adózási titok megsértése miatt indított eljárást „Filip R.” ellen. A Rybanié-ügy, úgy, mint korábban jó néhány, azt bizonyítja, egyedi esetek kellenek hozzá, hogy lelepleződjön, mennyire beteg az egész rendszer, milyen tarthatatlan állapotok uralkodnak. A legfontosabb, hogy ezt a tényt ne homályosítsa el a Rybanič elleni eljárás. Szlovákiában évekkel ezelőtt életbe lépett az összeférhetetlenségről szóló alkotmánytörvény. Elfogadásának célja röviden az volt, hogy az állami tisztségviselők ne helyezhessék személyes érdekeiket a közérdek fölé. Hangsúlyozni kell, hogy az összeférhetetlenség nem akkor keletkezik, amikor ilyesmire ténylegesen sor kerül, hanem ha a köztisztviselőnek egyáltalán lehetősége van erre. Ezért az összes állami köztisztviselőnek nyilatkozatot kell tennie és igazolnia, hogy nem áll politikai, gazdasági, hivatali összeférhetetlenségben. Ez az alkotmánytörvényből eredő kötelessége. A gyakorlat teljesen mást mutat. A nyilvánosságra hozott adatok alapján Kaliňák 3,2 millió eurós nyereségre tett szert azóta, hogy belügyminiszter. Azt nem tudjuk, hogy mivel, hogyan keresett ennyi pénzt. Korábban azt szokta válaszolni az ezt firtató kérdésekre, hogy körülbelül tíz cégben többségi tulajdonos, úgy harmincban meg kisebbségi. Az utóbbi időben már így válaszol arra kérdésre, hogy milyen cégekben van részesedése: „azt hiszem, nem tudnám megmondani az összesét, így fejből nem tudom”. Tárgyalóteremben játszódó filmekben szoktunk hallani ilyen mondatokat. Jogállamban minden állami funkcionáriusnak kötelezően, azonnali hatállyal nyilvánosságra kell hoznia, hogy milyen cégekben mekkora a részesedése. Azért, hogy nyilvános és ellenőrizhető legyen, üzletelnek-e, és milyen üzletekben érdekeltek a befolyásos állami vezetők. Ha ez itt működne, a választók nem lennének arra kárhoztatva, vajon jön-e egy Rybanič, aki a saját bőrét kockáztatva előás valamit, és kiderül, mennyire nem működik a kiváltságosok ellenőrzése. Ahogy Bertold Brecht német drámaíró írta, szerencsétlen ország, melynek nincsenek hősei. De még szerencsétlenebb az, amelynek hősökre van szüksége. A szerző a Trend hetilap kommentátora (Lubomfr Kotrha karikatúrája) Gyarmati unalomból VERES ISTVÁN A angol társadalom prjw válsága, amely- / M m nek a nemrég JĽ. M m i megszavazott brexit csak a csúcsa, mintha egy másikjelenségben is látványosan leképeződne. Ez pedig az angol foci. Pontosabban az angolt fútballválo- gatott válsága. Belteijes, sajátos stílusú képződmény, amely mintha nem tudná integrálni az elmúlt két évtized változásait. Ez az angol társadalom és az angol labdarúgás. Érdekes paradox, hogy amíg angol csapatok nem szerződtettek nagyobb számban külföldi játékosokat (a 90es évek közepéig), a válogatottjuk egész elfogadhatóan játszott. A ’90- es világbajnokságon négy közé jutott, a ’96-os Eb-n szintén. Mondjuk a ’94-es vébére ki se jutott, de két olyan torna közt, mint a ’90-es és a ’96-os, ezt meg is tudtuk bocsátani nekik. Igazából még a ’ 98-as világ- bajnokság is adott okot reményekre, leginkább a 18 éves Michael Owen bombaformája miatt. Aztán ő sem mutatott azóta sok mindent. A Shearer-Sheringham- Gascoigne generáció kiöregedett, és azóta nincs, aki rúgja a gólokat. Nagy pénz van meg kis foci. A bajnokságban az idegenlégiósok parádéznak, a hazai nevelésű sztárokból hiányzik az ötlet és a kreativitás. Belterjesek és haloványak, mint az angol arisztokrácia, meg az egész társadalom. Alja munkát nem végeznek, inkább elvannak segélyen. De ha ugyanazt a segélyt már egy bevándorló kapja, akkor tiltakoznak. Az az övék, az ő gazdaságuk termelte ki, az ő elődeik által összelopkodott gyarmati importból. Ez persze adott, mindenki a saját hagyományaira büszke, és hát tessék utánuk csinálni. Meg hát azok más idők voltak, gyarmatbirodalom satöbbi. Csak most meg, 2016-ban mintha annyira ránőtte volna magát mindenkire a nagy koloniális nosztalgia, hogy unalmukban kiszavazták magukat az Európai Unióból. A politikusaik sorra mondanak le, senki sem kér a nagy függetlenségből. Még a végén a miniszterelnök helyére is külföldi szakembert fognak igazolni, mint a válogatottba, szövetségi kapitánynak. De minek menne oda egy külföldi? Az időjárás elviselhetetlen, a kaja szintén. Gazdaság meg pénz azért van. Még van. Brexit után: mi is lejjel a fainak? GÁLZSOLT M iközben a brexit legfőbb szószólói (Boris Johnson, Nigel Faragé) gyáván eliszkoltak a felelősség elől, jókora káoszt hagyva maguk után, mifelénk ahelyett, hogy tanultak volna a más hibájából, felbátorodtak a kilépéspárti politikusok. És komoly arccal jelentik be, hogy nekünk is ki kellene lépni. Értsd: a britekre is verjünk rá az önpusztító ostobaság dolgában. Szlovákiában vagy Magyarországon sokáig az ilyen hangok csak a (politikai) szélről való, eléggé komolytalan bekiabálások voltak. Azonban egy-két dolog megváltozott. Egyrészt a szélsőségesek megerősödtek és a politikai közép felé vették az irányt (a Jobbik Kotlebáéknál mindkét szempontból jóval előbbre tart). Másrészt a domináns, hatalmon levő pártok egyre gyakrabban nyúltak az egyre masszívabb EU-ellenes retorikához, és folyamatosan rombolták országaink beágyazottságát a Nyugat politikai és gazdasági struktúráiba. Vagy legalábbis ennek a beágyazottságnak a helyességébe vetett hitet ásták alá. Eközben rendszeresen kinyilvánították szimpátiájukat a putyini rendszer iránt (ezeken a területeken Orbán vezet utcahosszal Fico előtt). Már ott tartunk, hogy Lázár János, a magyar Miniszterelnökséget vezető miniszter (micsoda funkció!) múlt héten úgy nyilatkozott, ő bizony inkább a kilépésre szavazna egy ilyen népszavazáson, és már azt is eredménynek kell tekinteni, hogy a magyar kormányon (harmadik Orbán- kormányon) belül még enyhe fölényben vannak az unióban való bennmaradás hívei... Persze, nem eszik olyan forrón a kását. Orbán és Fico nem olyan hülye, hogy kivezesse országát az unióból, mert a bennmaradáshoz hatalmi érdekük fűződik, egyelőre. A veszélyt azonban nem lehet ilyen egyszerűen elhessegetni, mert mi lenne, ha a hatalmi érdek mást diktálna... Az uniós tagságunk sajnos főleg érdek, és nem értékalapú. Röviden és profánul: azért vagyunk benn, mert dől a zsé az uniós alapokból, és nem azért, mert az EU a demokratikus, az emberi szabadságot tisztelő és védő jogállamok közössége. Térségünk zseb-Napóleonjai az elmúlt években épp abból tartottak bemutatót, hogyan lehet aláásni a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerét és a jogállamot az unión belül maradva, miközben az uniós forrásokat saját rendszerük megerősítésére és klientúrájuk kitömésére használják. (Itt újra Orbán a modell megalkotója, de Kaczyňski rohamléptekkel zárkózik fel, Fico pedig, bár komótosan haladva és a nagy felhajtást mellőzve, de szépen követi őket). A fő rizikó az, hogy tagságunk megítélése (és ezzel összefüggésben maradék demokráciánk léte) túlságosan az EU-ból származó anyagi javaktól függ. A lakosság meg a politikai elit többsége ezért bennmaradáspárti. Ha elapadnak az anyagi előnyök, vagy a lakosság többsége azt fogja gondolni, hogy ezek már nem annyira jelentősek, egyből elszállhat a tagságot támogató többség. És a mi esetünkben a brexit következményeinél sokkal rosszabbra kellene számítani. Mert Szlovákia vagy Magyarország, de még Lengyelország sem fogható Nagy-Britanniához. Nincs 65 millió lakosa, nem az EU második gazdasága, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, nem atomhatalom az EU két legerősebb hadseregének egyikével, és nem a modem demokrácia és jogállam bölcsője. Nem nettó befizető az EU közös költségvetésébe, gazdasága sokkal jobban rá van utalva az uniós piacra (export, munkavállalás), mint a brit, nemzeti nyelve nem a legfontosabb világnyelv, fővárosa nem a világ egyik pénzügyi központja, saját valutája (ha van ilyen) nem komoly nemzetközi tartalékvaluta és a sor hosszan folytatható. Bár a britek többsége jókora ostobaságot követett el, amikor a brexitre szavazott, az unióból való távozás aligha fogja aláásni a brit demokráciát, jogállamot vagy piacgazdaságot. Térségünkben viszont ez valós rizikó lenne, ezért már most komolyan kell venni a kihívást, amit a kilépéspártiak jelentenek. FIGYELŐ menekült német óriáscégnél Vontatott a több mint egymillió németországi menedékkérő munkaerőpiaci integrációja. A Frankfurter Allgemeine Zeitung című lap összeállítása szerint a 30 legnagyobb piaci tőkeértékű német cégcsoportnál június elején 54 menekült jogállású munkavállaló dolgozott, és a menekülteknek meghirdetett 2700 gyakornoki helyből csak 500-at töltöttek be. A szövetségi munkaügyi ügynökség (B A) múlt heti adatai szerint mintegy 131 ezer menekült van a regisztrált munkanélküliek között. Kétharmaduk képzettség nélküli, és ugyan 60 százalékuk 35 év alatti, vagyis a legjobb korban van a munkaerőpiaci érvényesüléshez, a BA mégis azzal számol, hogy legalább öt évig eltart, mire egy fiatal menekült megszerzi az elhelyezkedéshez szükséges nyelvi és szakmai tudást. Munkahelyből egyelőre nincs hiány: júniusban 665 ezer állásra kerestek jelentkezőt a munkaadók Németországban. Tavaly több mint egymillió menekült érkezett Németországba, ám idén egyre kevesebb. Számuk júniusban ötezer alá süllyedt - írta a Rheinische Post. Év eleje óta 211 ezer menedékkérő lépett be Németországba. A menekülthullám csillapodását mutatja, hogy tavaly csak november hónapban több menedékkérő érkezett, mint idén eddig összesen. (MTI)
