Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-30 / 177. szám, szombat
Szuronnyal a tanknak, lapáttal az atomnak test, csak éppen megfelelő védőfelszerelést, sugátzásmérőt nem, aki pedig a háttérsugárzás mértékéről kérdezősködött, azt provokátornak, pánikkeltőnek titulálták és hadbírósággal fenyegették. A kommunista abszurdum számos egyéb, tragikomédiába illő pillanatképéből áll össze a végnapjait élő rendszer valódi arca. A „műanyag kezeslábasban, sisakban, gumiból készült combcsizmákban, kesztyűben” forgató külföldi stáb, melyet „egy szovjet kislány” kísér „nyári ruhában és szandálban”. A radioaktív törmeléket mindenféle védőfelszerelés nélkül lapátoló likvidátorok. A sugárfertőzött földeken folytatott gazdálkodás, mert a tervet minden körülmények között teljesíteni kell, még akkor is, ha az így nyert gabona, hús és tej nem más, mint radioaktív hulladék. A fóliába burkolt parasztasz- szony, aki a sugárfertőzött mezőn legelteti fóliába csomagolt tehenét. A Minszk mellett tenyésztett különleges, „tiszta” tehéncsorda, kizárólag a pártvezetők részére, akik természetesen csak védőruhában léptek fertőzött területre, és beszedték a lakosságtól megvont jódot is. „Ok nem az embereket, a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatalanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla” - vonja le a keserű következtetést az óvintézkedéseket sürgető, de végül „pánikkeltőként” félreállított atomfizikus. A csernobili robbanás nemcsak a kommunizmusba, hanem a tudományba vetett hitet és a természetet leigázó ember kultuszát is megrendítette. A 19. századi, utópikus elképzelésekben bővelkedő optimizmusnak éppen Csernobil adta meg a kegyelemdöfést. „Mi már nem hihetünk abban, amiben Csehov hősei hittek: száz év múlva az ember szép lesz! Az élet gyönyörűséges lesz! Ezt a jövőt elvesztettük. E száz év alatt volt sztálini Gulag, Auschwitz... Csernobil... És szeptember 11. New Yorkban...” A század borzalmai közül Csernobilnak kiemelt szerep jut (Alekszijevics egyenesen a 20. század legfontosabb eseményének nevezi), mert a háborúkkal, forradalmakkal, népirtásokkal szemben az atomkatasztrófa hatása még évezredek múltán is érezhető lesz, tehát a végtelenbe mutat, „a semmibe fúródik”. Egyedül Csernobil jelent térben is globális katasztrófát, amellyel az ember nemcsak saját magára, hanem „Isten egész világára”, a természetre, a bolygó egész élővilágára kezet emelt. Kacsinecz Krisztián Szvetlána Alekszijevics: Nők a tűzvonalban. Helikon Kiadó, 2016. 477oldal. Szvetlána Alekszijevics: Csernobili ima. Európa Könyvkiadó, 2016. 357oldal T udja, mi a közös Sztálinban és Gor- bacsovban, a nagy honvédő háborúban és a csernobili atomkatasztrófában? A Nők a tűzvonalban és a Csernobili ima szerzője szerint a szovjet hőskultusz oltárán feláldozott ártadanok tömegei. „Ki fog egy ilyen könyv után harcolni?” Először jelent meg magyarul teljes terjedelmében a Nobel-díjas belorusz írónő, Szvedana Alekszijevics „vörös ciklusának” első kötete, a Nők a tűzvonalban. A korábbi, A háború nem asszonyi dolog címmel kiadott 1988-as változatból mintegy 350 oldal kimaradt, ami nem annyira meglepő annak fényében, hogy a Szovjetunióban egészen a Gorbacsov nevével fémjelzett enyhülésig tiltólistán volt Alekszijevics első műve. Talán mert nem a hivatalos, a hatalom által legitimizált „igazságot” visszhangozta a nagy honvédő háborúról, hanem a valóságot igyekezett megragadni, annak minden rettenetével és abszurd szépségével együtt. „Ki fog egy ilyen könyv után harSZVETLANA ALEKSZIJEVICS NŐK A TŰZVONALBAN colni?” - teszi fel a kérdést a könyv bevezető részében maga a cenzor. Nők elsőként a II. világháborúban, a Vörös Hadsereg kötelékében kezdtek el tömegesen szolgálatot teljesíteni és nemcsak a hadikórházakban, hanem a frontvonalban is. Megvalósult tehát Babits Mihály rémálma, melyet az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című disztópiájában vázolt fel: az „Örök Harc” világában, egy totális háborúra berendezkedett társadalomban az egyetemi előadótermekből rángatják ki a fiatal lányokat a frontra, azokat a „Vesta-szüzeket”, akik még őrizték a „régi, dekadens kultúra” utolsó maradványait. A különbség a fikció és a valóság közön csupán annyi, hogy a nagy honvédő háborúban a lányok és asszonyok önként és dalolva vonultak be, sőt követelték magukat az első vonalba, hátrahagyva tanulmányaikat, családjukat, gyakran gyermekeiket is. „Azt mondják, az anyai ösztön mindennél erősebb. Nem, az eszme az! És a hit!” - állítja egy visszaemlékező, s ezt számtalan történet igazolja is, például azé az anyáé, aki inkább a mocsárba fojtotta éhező gyermekét, semhogy sírásával elárulja a partizánok búvóhelyét. Alekszijevics célja nem csupán az, hogy részletes képet fessen a nők helyzetéről egy zömében férfiak által vívott háborúban, ő a háború „női történetét” akarja megragadni. Személyes vallomások, visszaemlékezések, monológok láncolatából, „polifóniájából” sejlik fel a hivatalos, „férfiszagú” történet- írástól merőben eltérő másik történelem, melyben „nincsenek hősök és hiheteden hőstettek, csupán emberek vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le”. Ez a másik történelem nem más, mint az „érzések krónikája”, annak megragadása, hogyan csapódott le ez a kitörölheteden, kollektív élmény az egyes emberek lelkében. Olyan, az addigi háborús narratí- vától merőben idegen kérdéseket boncolgat a könyv, hogy miként lehet megtalálni a legnagyobb borzalmak közepette is a szépséget, mit érez az, akinek életében először kell gyilkolnia (vagy akire lőnek), miként lehet minden pillanatban együtt élni és megbékélni a halállal, és persze hogyan lehet mindezt túlélni. Alekszijevics tapasztalata szerint a nők könnyebben nyílnak meg, és szívesebben emlékeznek vissza a személyes élményekre, „a lét apró részleteire”. Míg a férfiak zöme a hadi eseményekre fókuszál, és ezek is maradnak meg leginkább az emlékezetükben, a nők inkább arról mesélnek, hogyan visítoztak egy kisegér láttán a vasúti kocsiban már hazafelé tartva Németországból, miként csavarták be fenyőtobozokkal a hajukat, hogyan szagolgatták körbe a pár nap eltávozás után visszatérő társukat, akinek „otthonillata” volt... Jellemző példa a férfi-női kettős emlékezetre annak az asszonynak az esete, akit a férje jó előre kiokított a front alakulásáról és a hadi eseményekről, hogy ne az olyan női csacskaságokról fecsegjen, mint a szerelem, hanem az igazán fontos dolgokról, vagyis a háborúról. Amikor az írónő megérkezett, a szó mégis szinte azonnal a gézből varrt menyasszonyi ruhára terelődött, meg a fronton tartott esküvőre... Ha valaki a háború hétköznapi valóságáról kezd mesélni, előbb- utóbb az átélt borzalmak is a felszínre kerülnek Kirajzolódik a rettenet, amely sehogy sem egyeztethető össze a háborút glorifikál- ni igyekvő heroikus pátosszal, s amelynek kendőzeden, naturalisz- tikus ábrázolása miatt Alekszijevics műve sokáig kiadadan maradt. A Nők a tűzvonalban talán elsőként mert eltérni a „gipszbe és vasbetonba” öntött kánontól, ledöntve a nagy honvédő háború köré felhúzott tabukat. így eshet szó a Vörös Hadsereg katasztrofális felszereltségéről és állapotáról a háború kezdeti szakaszában, amikor fából készült gyakorlógépeket vetettek be a német Messerek elSzvetlana Alekszijevics, 2015 irodalmi Nobel-díjasa. Idén két könyve jelent meg magyarul a „vörös ciklusából". (Képarchívum) len, egy katona pedig végső kétségbeesésében szuronnyal támadt a német tankoknak. Sztálin hírhedt 227. parancsa is terítékre kerül - „Egyeden lépést sem hátrálni! Főbe lőni, aki megfutamodik!” -, az egyik visszaemlékezőben pedig annak a hívő újoncnak a könyörtelen kivégzése hagy mély nyomot, aki lelkiismereti okból tagadta meg a gyilkolást. Napvilágra kerülnek a szovjet katonák kegyedenkedései Németországban: a nők tömeges megerőszakolása, a gyerekgyilkosságok Azok a nők és férfiak is megszólalnak, akik idegroncsként vagy nyomorékként érték meg a Győzelmet, majd a háború után koldusként, elfeledve tengették mindennapjaikat. És azokról sem hallgat a könyv, akiket a frontról egyenesen a Gulágra szállítottak, pusztán azért, mert hadifogságba kerültek, és nem végeztek magukkal, ahogy egy „jó hazafihoz” és hithű kommunistához illett volna. A nagy honvédő háború. „női” története személyesebb, közvede- nebb és erőteljesebb, ugyanakkor elrettentőbb is a hagyományos, „férfi” narratívánál, mert a valóságot a maga pőreségében mutatja meg, levetkőzve magáról a ráerőszakolt ideológiát, a hamis pátoszt. Alekszijevics könyve így lesz elsöprő és megkerülheteden ellenérv a reneszánszát élő Sztálin-kultusszal, a nagy honvédő háborút a mai napig körbelengő álságos heroizmus- sal, a birodalmi nosztalgiával és az Oroszországra oly jellemző milita- rizmussal szemben. Ami felülmúlta Kolimát és Auschwitzot nológgyűjteménye, a Csernobili ima magyar kiadása is. Az alapelgondolás ebben az esetben is ugyanaz, mint a Nők a tűzvonalban és a ciklus többi darabja esetében: egyéni sorsokon, elhallgatott történeteken keresztül bepillantást nyújtani a „nagy történet” színfalai mögé. Bár maga a szerző is átélője a borzalmaknak - az atomkatasztrófa a legnagyobb mértékben éppen hazáját, Fehéroroszországot sújtotta -, ő maga egy „öninterjútól” eltekintve teljesen „kivonul” a könyvből, és átadja a szót sorstársainak: tudósoknak, katonáknak, újságíróknak, tanítóknak, párt- fúnkcionáriusoknak és egyszerű parasztasszonyoknak. Csernobil mihdannyiuknak mást jelent, és az okát is máshol keresik. Egyesek a kommunista vezetést hibáztatják (a homlokán az „ördög jelét” viselő Gorbacsovot), mások a tudósokat, megint mások a CIA-t és a nyugati diverzánsokat. Egy falusi tanárnő számára az atomkatasztrófa felülmúlja Kolimát, Auschwitzot és a holokausztot is, hiszen „az ember A csernobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulója alkalmából megjelent Alekszijevics másik mobaltával és íjjal, aknavetővel és gázkamrákkal nem tudott mindenkit megölni. De az ember az atommal... Itt... Az egész Föld veszélyben van...”. A zónában maradt faluközösségnek ezzel szemben Csernobil a szabadságot jelenti, hiszen itt semmilyen hatalom, semmüyen „főnökség” nem zar- gatja őket többé, ráadásul mindent maguknak termelnek meg és testvériesen el is osztanak, valódi kommunában élnek tehát. Egyikük odáig megy, hogy ki is mondja: „Itt nálunk van kommunizmus”, nem pedig ott, a szögesdróton túl. Mások a kommunizmus és a szovjet birodalom temetőjét látják Csernobilban, sokak számára viszont ugyanaz a heroikus kultusz lengi körbe, ami a Győzelmet és a nagy honvédő háborút. Erre erősít rá a háborús szókészletet aktivizáló állami propaganda is: ,A kommunista párt vezetése alatt a tudósaink... hősies tűzoltóink és kutatóink... ismét legyőzték az elemeket. Példátlan győzelmet arattak Visz- szaparancsolták a kozmosz tüzét a kémcsőbe...” A Csernobili ima egy olyan kor hiteles dokumentuma, amely éppen a valósághű tájékoztatást tekintette az egyik legfőbb ellenségének A katasztrófa valódi méreteit, a sugárfertőzés hatását és kiterjedését, az áldozatok számáról szóló adatokat eltitkolták még a reaktornál szolgálatot teljesítő katonák és likvidátorok előtt is, helyette a párt- funkcionáriusok a nyugati különleges szolgálatok aknamunkájáról, na meg az atomot is legyőző homo sovieticus emberfeletti hősiességéről szónokoltak A katonák, akiket állig felfegyverezve küldtek a zónába „arra az eshetőségre, ha ránk támadnának az amerikaiak”, hetente kaptak dicsérő oklevelet, kitünte2016. július 30., szombat, 10. évfolyam, 31. szám Juhász R. József kínai útinaplója (5.)
