Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-23 / 171. szám, szombat
ÍÍ6 SZALON 2016. JULIUS 23. www.ujszo.com Acélélek hálóiban A Príma Junior díjas Majoros Áron Zsolt a fiatal magyarországi szobrásznemzedék egyik legerőteljesebb alakja. Szobraiban az emberi lélek megnyilvánulásait, a férfi-nő viszony milyenségeit és magatartásformáink fonákságait fogalmazza meg. Több rangos külföldi intézmény gyűjteményében van műve. Részt vett a somorjai DUNART.COM nemzetközi művésztelepen. Idén tavasszal Lélek-keret címmel nagy önálló kiállítása volt a dunaszérdahelyi Kortárs Magyar Galériában. oha nem volt kétséges, hogy a szobrászat lesz az életed? Kergettem ilyen ideálokat. Gyerekkoromban volt bennem valamifajta tárgykészítési kényszer. Szerettem tárgyakat létrehozni, amelyek kifejeztek valamit. Koncepció és tudatos tervezés még nem volt mögöttük. Tizennyolc évesen pedig, amikor első nekifutásra bekerültem az képzőművészeti egyetemre, teljesen idealista voltam még a pályát és az alkotást illetően. Az idealizmusom, amivel elkezdtem a tanulmányaimat, szép lassan kezdett elszállni. Rádöbbentem, hogy az életben, miután végzek és kikerülök, nem vár senki. A művésznek nincs munkahelye. Nincs szobrászállás. Tisztáznom kellett magamban, merre induljak, hogy szeretnék-e ezzel komolyan foglalkozni. Döntésemben azok a jó jelek vezéreltek, amelyek az egyetemi éveim alatt kísértek. Elismeréseket, díjakat kaptam, beválogattak a Best of Diploma kiállításra, alig lediplomáztam, 2008- ban Prima Junior díjat kaptam. A diploma után öt-hat évig különféle munkákból éltem, hungarocellből faragtam díszletet filmekhez, lakatosmunkákat készítettem... hasonlók. A szobrászattal akkor még megélhetési szinten nem tudtam foglalkozni. Az említett munkákból befolyt pénzből költöttem a szobrászatomra. Emberi alakokat formázol. Hogy alakult ki a figura? Alapvetően mindig figurális volt a szobrászat, a willendorfi Vénusztól egészen a huszadik század elejéig. Az alkotáskor saját magamból, a megéléseimből indulok ki. Amit megéltem, azt tudom elmondani, és figurával a legjobban. így született meg egyetemi tanulmányaim lezárásaként az Ember című diplomamunka-szobrom is, ami epís kiindulópontként kulcsfontosságú és meghatározó volt a pályámra nézve. Szétvágtam, félbe hasítottam egy nagy farönköt, és az egymásnak szembe néző két tönkrészbe belefaragtam, belevájtam a saját testemet naturálisán, teljesen reálisan. Egy külső, szabdalt burokkal zárt tömegbe belerejtettem azt, amit informálisan el akartam mondani» magamról. Az volt a szándékom, hogy intim szobrot alkossak, mégis titokszobrot hoztam létre, mert visszazártam a tüsköt. Ezért mások számára nem volt látható a benne elrejtett intimitás. Hiába fektettem bele félévnyi munkát, mivel visszazártam, nem jött át, amit akartam - az intimitás. De kinyimi se akartam, mert az meg egyenesen kitárulkozás lett volna. Ekkor fordultam az acélhoz. Az acéllal létre tudok hozni olyan áttörtséget, amivel elérhetem, hogy a, felszín mögé, az intimitásba is eljusson a néző tekintete, mégse legyen a szobor teljes kitárulkozás. A fától tehát eljutottál az acélig, a tömött szerkezettől az áttört- ségigA tömött szoborformával ellentétben a héjszerű, áttört felszínekkel erőteljesebben megfogható az alakkal-figurával közölhető szellemiség. Nem egy karaktert akarok szoborba formálni. Testünk valós értékeit keresem. A héjszerű áttört felszínek kísérletek arra, hogy ráleljek ezekre az értékekre, egyben hogy megragadjam a valós ember valós állapotait. A folytonos változásokat: ahogy erősödik, hízik, fogy, vékonyodik, öregszik. Arra törekszem, hogy a technikai megoldások közvetítsék azt a többlet- információt, amit el akarok mondani a nő-férfi szerepekről vagy a magatartásformákról. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a figurát egy viszonylagosan antropomorf, egyszerű formatömeggé kell redukálni. A fát elhagyva, a héjszerűségig eljutva az áttörtséget különféle módokon és változatos eszközökkel éred el. Folyamatos fejlődés ez, amelynek során az egyik szobor formarendszere valamilyen szinten épül a másikéra. A héjszerű konstrukciószobraimat előbb különféle acélmelléktermékekből építettem fel, majd eljutottam a szeleteléshez... az acélszeletekből komponált szobrokig. Majoros Áron Zsolt (Majoros Árpád felvételei) Acéltermékekből, mint a láncszemek, a pöttyök, a korongok. Ezekhez hogyan jutottál el? A Héj című, 2008-as szobromat tekintem kiindulásnak. A diplomamunkámhoz köthető ez is. Hogy a farönkbe bele tudjam faragni magamat, gipsznegatívot öntöttek rólam, elölről és hátulról. Ezeket vetítettem át aztán a fába. A negatívok adták az ödetet, hogy a szoborburkot apróbb fémelemekből, láncszemekből rakjam össze, komponáljam meg. Egy pécsi lánckészítőtől rendeltem láncszemeket, a negatív szerint ezekből építettem fel a Héjat. Ez a szobrom már nem volt tömör, és nem is csak résekkel nyílt meg, hanem a láncszemek egymásba kapcsolódásának köszönhetően áttört, ádátható volt. Bár a személyiség elveszett, hiszen az azonosító jegyek, az arcvonásaim nem felismerhetők, viszont izgalmas téri értékeivel sokkal több információt ad, mint a tömör szobor. A lánc kifejezi a test zártságát, kötöttségét, visszaadja a test rögzüléseit. Feszültséget hordoz a szerkesztésmód, ahogy a láncszemek építkezéséből kialakul, létrejön a testtartás. Más szobroknál pöttyöket, stancolási melléktermékeket használok. Az acélgerendák furathelyeinek kilövésekor a nagy nyomás hatására kilőtt pöttyök meghajolnak, és stancolt ívelt, kagylós termékek keletkeznek. Belőlük komponáltam meg a figura testét. Könnyedebb, légiesebb jelentéssel párosítható az így kialakított felület és alak. Az építőelemek szerint változik a téma is? A technika változik, vagyis az információhordozó technikai kivitelezés lesz más, de a téma marad. A földhöz ragadtság és az elrugaszkodás, valamint annak hangsúlyozása, hogy figyeljünk a szellemiségre. Hogy ráeszméljünk, nem csak azért vagyunk, amit fizikailag itt megélünk, hanem vannak mélyebb rétegeink is. Fontos, hogy ne csak a mindennapi fogyasztásban merüljön ki az életünk, hanem hogy tápláljuk a szellemünket meg a lelkünket, mert csak azt visszük tovább. A szeletelés technikájához, a szeletekből való építkezéshez mi vezetett el? A kagylószerű pöttyök. A fémszeletek, amelyekből a szobrokat építem, két organikus elem, a kagylóforma és a fa évgyűrűinek a találkozásaként, vegyítéseként értelmezhetők. Első ilyen munkáim zártak voltak még, lemez lemezt ért, lépcsőzetesen. Ettől a formától azonban túl nehéz, súlyos lett a szobor, ráadásul a belső üreg nem is mindig látszódik. A következő lépés az volt, hogy ritkítottam, kiszedtem a köztes, összetartó lemezeket, a párhuzamosan futó többit pedig hegesztéssel fogtam össze. A szobor így könnyedebb lett, persze csak kinézetre, a hegesztési pontok pedig kiadnak egy rendszert. Izgalmasabb a hatás, és auraszerű pluszt kap így a szobor. Ezek a technikai megoldások az anyaggal való egyfajta dialógusként születnek meg. Vannak szobraid, amelyek elölről maszkszernek, hátul kivájtak. A női alakoknál van ez. Ilyen szobrom a Vénusz. A kivájt, üregszerű hátsó rész a kiüresedést fejezi ki. Azt, hogy az ember a kapcsolataiban, az ismerkedésnél mindig a legelőnyösebb formáját, küllemét igyekszik mutatni. A Vénusz szemből nagyon megnyerő alak, szép a teste, formás a keble, csillog-villog, de e mögött, hátul egy kiüresedett, kivájt üresség tátong. A szemből látható tökéletes forma az a mintasablon, amit a társadalom vár el tőlünk. A tökéletes mérce, aminek meg kell felelnünk. De az is leolvasható a szuperszép felületről, hogy sokszor csak kirakat az, amit megélünk. A kivitelezésben a minél erősebb ellentétre törekedtem. Elölnézetből a felület sima, fényezett, de mögötte a kivájt réteg durván faragott hársfa. Néhány munkád színes - sárga, piros de a legtöbb szobrodnál az anyag saját színét hagyod meg. Csak akkor használok színt, ha erősíti azt az információt, amit meg akarok fogalmazni a szoborral. Mint a Vénusznál. Ennél direkt választottam a Ferrari-pirosat. A Levitáció című szobrom egy lábujjhegyen álló alak. Légiesen könnyed állapotot mutat, az el- röppenést fejezi ki. Úgy éreztem, ennél használhatom a nagyon finom testszínt. Könnyít, enyhít a fém nehézségén, súlyosságán. De alapvetően meghagyom az acélt. Nem akarom megerőszakolni az anyagot, hagyom, hogy önmagában működjön. Azaz: inkább a felületek kidolgozottsága a közlő elem? Igen, a plazmavágott acél felülete. Teljes egészében manuálisan, kézi plazmavágóval, kompresszor segítségével vágom ki a szeleteket, és meghagyom durva, plazmavágott felületeknek Ebben a technikában számomra az a szép és izgalmas, hogy a plazmavágó olyan organikus felületet tud képezni, mint amilyet a palánál látok, hogy csak egy példát mondjak. Vagy amilyeneket természeti jelenségek hoznak létre, a suvadás például. Lézervágóval szép egyenes felületeket vághatnék Csakhogy a fémszeletek élei elveszítenék azt az erőt, amit a plazmavágott felszín magában hordoz. Páros figurális kompozíciókat nem tervezel? Nem, mert figurális szobraim any- nyi mindent kifejeznek önmagukban is. A tartásuk - hogy stabilan állnak vagy labilisak és majdnem eldőlnek - belső értékeket is kifejez. Hordoznak valamilyen gesztust. Ügy érzem, az én szobraim az erős nyelv miatt nem viselnének el egy plusz intenzív tartalmi elemet. Amilyen a kontaktus is. Szobraid különféle nézőszögből mást és mást mutatnak, mert a szeletek párhuzamosan futó élei újabb és újabb mintákat hoznak létre. A moiréhatás következtében állandóan puháinak. Ezért is látok nagy fantáziát ebben az építkezésben. Nem egy kőbe rögzített pózzal szembesül a néző, hanem egy olyan folyvást változó művel, amelyet tovább tud építeni. A befogadás során is alakul, mindenekelőtt a pozíciótól, de egyéb körülményektől függően is. Oldalról tömegként érzékelhető, tömegszoborként mutatja magát, szemből eltűnik a tömeg. A szeletkapcsolódások, vagyis a hegesztések nyomai, a pöttyök ugranak ki. így nézve mintegy grafikaként működik a figurális kompozíció. A szeletek élei, ezek párhuzamos hálója, a grafika szinte megöli a plasztikát. Ezzel a markáns figurális ábrázolással erős pozíciót szereztél magadnak. így érzed te is? Sikereim vannak vele. Megtaláltam a helyemet, abszolút jól érzem magam. Örömmel és kiegyensúlyozottan alkotok. Hál’ istennek, most már nem szorongatnak anyagi gondok, és ez jó, mert nem hiszek az éhező művész mítoszában. Abban, hogy akkor születnek jó művek, ha a művész éhezik, gyötrődik... ez egy szobrásznál kifejezetten nehéz lenne. Az acélhoz kell a jó erőnlét. Félelmek néha kísértenek, hogy tudok-e továbblépni. Egy művésznek ugyanis nagyon rossz, ha rááll valamire, sikere van vele, s azt görgeti egy életen keresztül. Nem a kezünknek, az ügyességünknek és a rátalálásnak kell vinnie a pályánkat, hanem az agyunknak. Ragozhatom ugyanazt akár kétezer variációban is, ha nem tud kiemelkedni, nem lesz eredményes. Saját utat építettem magamnak. Kitaláltam és kifejlesztettem a technikát, a komponálási formarendszeremet, amely mostanra erősen kiforrott, magabiztos és kiérlelt. Tallósi Béla
