Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-16 / 165. szám, szombat
101 SZOMBATI VENDÉG 2016. július 16. | www.ujszo.com Karlovy Vary meghaj olt előtte Hajdú Szabolcs: „Azok a konfliktusok, amelyeket itt, a filmünkben kibeszélünk, általában mélyen el vannak ásva..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Fehér tenyér című, a tornászok világát megidéző filmjével évekkel ezelőtt már bemutatkozott Karlovy Varyban. Friss alkotása, az Ernelláék Farkaséknál az idei mustra versenykategériájának fődiját, a Kristályglóbuszt nyerte el, ő maga pedig a legjobb férfi alakítás díját. Hajdú Szabolcs abszolút győztese lett Közép-Európa legrangosabb fesztiváljának. Igazi filmes ékszer ez az alkotás, a cseh kritikusok szerint a cannes-i fesztiválon is megállná a helyét. Ma- cerás ügyek, Off Hollywood, Tamara, Bibliothéque Pascal, Délibáb - ezek is az ő rendezései. Személyes indíttatású mind. Legújabb munkája a magyar családok hétköznapjaira fókuszál mindenféle ideológia nélkül, ezért érvényes másutt, idegenben is. Ernelláék és Farkasék történetét először a Maladype Színházban mesélte el, a filmhez saját lakásukat adta. Egyszerű emberi történet, mondhatnánk, hiszen nem látunk benne semmi rendkívülit. Rokoncsaládok, a két feleség testvéri viszonyban áll, házasságukban különböző problémákkal küzdenek. Univerzális történet könnyen beazonosítható helyzetekkel, karakterekkel. A Fehér tenyért az East of the West szekcióban mutatták be annak idején. Azóta sok díjat nyert külföldön, és nem kevés országban forgalmazták. Milyen emlékeket őriz a csehországi bemutatóról? Jól éreztem magam akkor is Karlovy Varyban. Engem ehhez a fesztiválhoz laza állapot fríz. A Fehér tenyérrel úgy voltunk itt, hogy a cannes- i bemutató már mögöttünk volt. Az a súly, ami a premierrel nehezedik az ember vállára, Cannes után lekerült rólam. Ott nagy siker volt, a cseheknek már úgy mutattuk be, hogy semmi stresszt nem éreztünk. Az Emel- láék Farkaséknál a világpremierjét élte meg Karlovy Varyban, Budapesten csak szűk baráti körben láthatta néhány ember. Másfél éve játsszuk az előadást, tudom, hogyan reagálnak rá a nézők. Az viszont nagyon meglepett, hogy a legapróbb részletekig, a legkisebb poénig együtt lélegzett a közönség a filmmel. Ezek szerint valami nagyon univerzálist sikerült megfogalmazni vele. Pár nappal korábban Ivan Passer, az Amerikában élő, jeles cseh rendező 1965-ös remekművét, a rekonstruált Intim megvilágítás- bant vetítették a fesztiválon. Arra gondoltam, új filmjének két családja is meglehetősen intim megvilágításban tárulkozik ki a kamerák előtt. A hatvanas évek cseh új hullámának alkotói mentek ilyen mélyre a hétköznapi emberek leikébe. Járomit Jireš, Evald Schorm, Véra Chytilová, Jirí Menzel, Milos Formán, és ahogy már említettem, Ivan Passer. Melyikük munkáit érzi igazán közel magához? Lehet, hogy csalódást fogok okozni. Nem vagyok nagy filmfogyasztó, megszállott moziba járó. Nem azért, mert nem szeretem a filmeket, hiszen nagyon szeretem, csak nincsenek jó hatással az aktivitásomra. Ha nagyon jó filmet látok, hosszú időre lebénít. Ha meg rosszat, akkor meg sokáig azon gondolkozom. Ennek pedig semmi értelme nincsen. Éppen ezért úgy gondolom, filmet nagyon tanulni nem kell. Úgy tanulja az ember, ha folyamatosan csinálja. A saját stílusát csak gyakorlással tudjakicsiszolni. Én is ezt teszem. Mostanában már csak azokat a filmeket nézem meg, amelyeket kötelező megnézni. Régen, a főiskolán néztem egy csomót. A cseh és a francia új hullám alkotásait, meg német filmeket. Volt, hogy rá is voltam kattanva erre. Bejegyzéseim voltak egy füzetben arról, hogy mit láttam. Később, amikor én is elkezdtem filmeket készíteni, leálltam ezzel. Debreceni gimnazistaként, amikor már csak pár év választotta el a rendezői szaktól, mivel teltek a napjai? Azt tudom, hogy ötéves korától nyolc éven át tornázott, akárcsak az öccse, akire a Fehér tenyér főszerepét osztotta. Tizenhárom évesen már a Főnix diákszínpad tagja voltam. Nigel Williams Osztályellenség című darabjában a főszerepet játszottam. A színház és a zene töltötte ki az életemet, és sokat olvastam. Ez így együtt olyan szinten lekötött, és még különböző zenekarokban is játszottam, sőt zenét kerestem és csináltam, hogy mozira nem is volt időm. A gimnáziumi négy év alatt több mint ezer fellépésünk volt. A tapasztalataimat onnan szereztem. Ezek szublimá- lódtak. Egyébként ma is ugyanazokkal az emberekkel dolgozom, mint akkor. A legintenzívebb élményeim abban az időszakban gyökereznek. De később, rendezőszakos hallgatóként volt valaki, aki mélyebben megérintette? Formán korai filmjei mindig lenyűgöztek. Menzel alkotásai is. Chytilová is. De olyan nagyon nem mélyültünk el bennük. Mostani filmje, az Ernelláék Farkaséknál más címet kapott a cseheknél, és egészen más lett az angol címe is. Ez azért van, mert a magyar cím nagyon furcsán hangzana más nyelven. Magyarul van benne valami hétköznapi, általános, egyik család a másiknál, bár a két név nem annyira átlagos. Ettől van egy érdekesség benne. Az angol cím, It’s not the Time of My Life egyáltalán nem visszafordítható magyarra, a mi nyelvünkön nem is hangzana olyan jól, mint angolul. A csehek megtalálták hozzá, hogy Rodinné štéstí, Családi boldogság, ami nem is olyan rossz! Beleéreztek. Ha engem most arra kéme egy producer, készítsek filmet az ideális családról, akkor az valószínűleg ilyen film lenne, mint ez. Akármilyen konfliktusok, kemény helyzetek vannak ugyanis ebben a filmben, azt gondolom, ideális családi viszony nem létezik. Az az ideális, ha a felmerülő konfliktusokat ki tudjuk beszélni. Ha ezek nincsenek szőnyeg alá söpörve. Az úgynevezett ideális családokról az a véleményem, hogy fenntartanak egy látszatot még egymás között is. Azok a konfliktusok, amelyeket itt kibeszélünk, általában mélyen el vannak ásva, és csak gyűlnek és gyűlnek, míg ki nem robbannak. Az ideális család tehát—s ezzel szeretnék is mindenkit megnyugtatni - ilyesmi, mint a filmben. Ennél nem tud ideálisabb lenni. Ugyanis nincs tökéletes. Viták mindig vannak és lesznek is, de ha ezt el tudja fogadni az ember, és kezelni is képes, hosszú időre meg tud tartani egy közösséget. Családot, partner- kapcsolatot. Vágyak és hétköznapok között óriási szakadék van. A vágyak ugyanis sosem fognak úgy beteljesülni, ahogy szeretnénk. Ha az ember ezt nem fogadja el egy adott ponton az életében, árkor fel is adhatja rögtön. A tragédia elkerülhetetlenné válik. Nem érezte egy percig sem tehernek, hogy nemcsak rendezője, hanem szereplője is a filmnek? Hogy hol instruált, hol játszott? Nem, nem, nem! Az, hogy én most játszom is, technikailag nem feszélyezett, semmiféle nehézséget nem okozott. Hajdú Szabolcsnak könnyű rendeznie Hajdú Szabolcsot? Nem magamat rendeztem, hanem a helyzetet, amelynek én csak az egyik alkotórésze vagyok. Figyelek a többiekre. Az én dolgom az, hogy őket lássam, a szituációt, az egész kontextust értékeljem, a kamera pozícióját is. Azt általában mindig belülről csinálom meg, nem kívülről. Akkor sem, amikor nem látszom, nem vagyok szereplő. Előbb létrehozom a helyzetet, az atmoszférát; és ahhoz képest helyezem el a kamerát. Ebben a filmben Török-Illyés Orsolya, a feleségem is, én is több minőségben voltunk jelen. Rendező voltam, színész, apa, férj, barát és tanár. Minden egyszerre. Szerencsére minden szerep olyan volt, amit szívesen vállalok. Meg kell tudni osztani a figyelmet. Orsolya egyszerre volt anya, feleség, színésznő, cateringes. A gyerekeink pedig nem úgy dolgoztak, mint a rabszolgák, erre tekintettel kellett lennünk. Én sem úgy viszonyultam hozzájuk, mint egy szigorú rendező, hanem mint az apjuk. Szóval sokkal szívesebben csinálom ezt így, több feladatot magamra vállalva, mint mondjuk, csak egy olyan szerepet, amelyet ném szeretek, és nem bírok el. A nagyobb filmeknél sokszor hárulnak rám kellemetlen feladatok. Hülye tárgyalásokon például, nem szívesen veszek részt. Itt szerencsére olyan társaság gyűlt össze, akik mind, egytől egyig, az utolsó emberig lelkesedésből és nagyon nagy hittel dolgoztak. így pedig nem nehéz ezt csinálni. Nagyon sokat segítettek. Színdarab alapján fűmet forgatni sok veszéllyel jár. Az alacsony költségvetés is satuba szoríthatja az alkotót. Ráadásul az előadás is minimális erőforrásból készült, mint a független színházi produkciók általában. Itt most mégis teljes értékű filmet, igazi mozit kap a néző. Nem éreztem a falak szorítását, hogy egyetlen lakásban zajlanak az események. Ezt én mind végiggondoltam. A Tamara is kísérleti film volt, ahhoz is színházi előadás szolgált alapul. A Délibábot követően, vagyis a teljes szabadság, a nyitott tér, az Alföld után választotta saját lakásukat. Ez így jött ki. A forgatás előtt alaposan átgondoltam, hogy ez ne egy végigfényképezett színházi előadás legyen. Hogy ne játsszanak teátráli- san a színészek. Hogy nem merülhet ki mozgóképileg a lakás. Ha forgatás közben arra figyelek, ezek a dolgok nehogy bekövetkezzenek, akkor mindennek a folyamatos elkerülését valósítottam volna meg. Tele lett volna a film olyan ötletekkel, ami már nem a történetről szól, hanem arról, hogy képileg újabb és újabb megoldásokat kerestem. Tehát én csak arra figyeltem, amiről a történet szól. Két családról, két párkapcsolatról, szülők és gyerekek viszonyáról. Ezeket a viszonyokat kellett kamerán keresztül is megfogalmazni. Nem jeleneteket kellett felvenni, dolgokat közvetíteni, hanem ember és ember közötti viszonyokat megfogalmazni - kamerával. Azért nem érzem, hogy kimerül a lakás, mert mindig a viszonyokra koncentrál a film, két ember viszonyára, ami kimeríthetetlen. Nem a lakás topográfiáját kezdtük el variálni, hanem a benne jövő-menő figurák kapcsolatrendszerét, és a térhez való viszonyukat. Mert azt is folyamatosan megfogalmaztuk. Úgy gondolom, ezt még nagyon sokáig lehetne folytatni, variálni, új helyzethez új szöveget találni. Híres házba költöztek a Pozsonyi út legelején. Abban lakott egykor Radnóti Miklós, jóval később, a szomszédban pedig Faludy György. Cél volt, hogy ne lássuk a Dunát, a budai hegyeket, a Margit- hidat? Pontosan! Hogy ne lehessen annyira konkrétan beazonosítani, és hogy folyamatosan befelé koncentráljunk. Ügy éreztem, ha elkezdünk kilátni, kisurran az energia. Nem akartuk megnyitni az ablakot abba az irányba. Egyetlenegyszer éreztem dramaturgiailag fontosnak, amikor Brúnó, a filmbeli fiunk eltűnik. Az adhatott egyfajta perspektívát. Lemegyek az utcára, a kamera bent marad a lakásban, és az ablakon keresztül hallani, hogy kiabálok, keresem őt. Amikor megtudtam, hogy forgat, azt hittem, a Dosztojevszkij- novella szabad átiratát, A játékost folytatja. Sőt van egy másik terve is, a Securitate sorsokat romboló tevékenységéről. Ez mind folyamatban van. Mindig ahhoz az anyaghoz nyúlunk, amelyiket a leggyorsabban tudjuk megvalósítani. Egyszer csak azt mondja a film: most akkor megszületek! Előbb-utóbb az említett két témára is sor kerül. De hogy milyen sorrendben, azt nem tudom megmondani. „Nem magamat rendeztem..." (Zuzana Mmáčová felvétele)
