Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-16 / 165. szám, szombat
S I EP élete Esterházy Péter Kossuth-díjas író, a mai magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja a történelmi szerepet betöltő Esterházy család fraknói grófi alágának leszármazottjaként Budapesten született 1950-ben. Az író születése után nem sokkal a családot Hortra telepitették ki. Az 1956-os forradalom után nagyapja elhagyta Magyarországot, ám az író szülei maradtak. A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE matematika szakos hallgatója lett, a diploma megszerzése után a Kohó- és Gépipari Minisztérium Számítás- technikai Intézetében dolgozott. 1978-tól az írást tekintette fő- foglalkozásának. Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével aratta. A szocreál termelési regény paródiája az önmegértést-önértelmezést boncolgató elbeszélésmód egyik alapszövegévé vált az újabb magyar prózairodalomban. A nyolcvanas évek elejétől évente jelentek meg kisregényei -Függő, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Fuharosok, Kis Magyar Pornográfia, Daisy, A szív segédigéi -, amelyek más szövegekkel kiegészítve, Bevezetés a szépirodalomba címmel egy könyvvé rendeződtek. 1987- ben nagy feltűnést keltett Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse ékes 17. századi nyelven adta elő napjainkbanjátszódó szerelmi történetét (a mü alapján film is készült Érzékek iskolája címmel, Gryllus Dorkával és Kaszás Attilával a főszerepben). Nagy siker volt Harmonia ca- elestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás, amelyben saját ironikusindulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek egyes részleteit. 2010-benjelentmeg Esti című kötete, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Komél-novelláit írta tovább „esterházyul”. 2013-ban publikálta Egyszerű történet vessző száz oldal című regényét, amely a 17. századba kalauzolja olvasóját. A müvet 2014-ben Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat címmel folytatta, az 1950-es évekMa- gyarországánjátszódó családregényt tragikusabb, komolyabb hangvétel jellemzi, mint az előzményét. 2015-ben jelent meg Szüts Miklós festőművésszel közös kötete, A bűnös. Ebben már megjelenik betegsége, a hasnyálmirigyrák. Az idei könyvhétre jött ki Hasnyálmirigynapló című új kötete, a rendezvényt a nagybeteg író nyitotta meg június 9-én. (MTI, k) KULTÚRA 2016. július 16. | www.ujszo.com Esterházy Péter (1950-2016) A prímszámok világossága Nem találunk szavakat arra a veszteségre, mely a magyar irodalmat érte CSEHYZOLTÁN „Nem találunk szavakat" - azzal a mondattal kezdődik az az Esterházy-mű, a legendás Termelési-regény, melyet elsőként olvastam. A mondat fészkelődése a (politikai, alkotésmódszertani stb.) sokértelműségben mér akkor tudatos és világos volt: ez a sokértelmű tér azonban most még érzékenyebbé vélt. Most sem találunk szavakat arra a veszteségre, mely a magyar irodalmat érte. Amely a magyar mondatot érte. „Nekem a magyar nyelvvel vannak elintéznivalóim” - nyilatkozta Esterházy Péter egy inteijúban, amikor a riporter megkérdezte tőle, hogy frissen végzett matematikusként miért nem hagyta el jobb fizetés reményében Magyarországot. Nagyon kevés olyan írót ismer a magyar irodalom, aki ennyire személyes viszonyt ápolt a szavakkal, a nyelvvel. Ő nem csak a szó fold feletti látványos részét ismerte, hanem a gyökérzetét is, s mondatai nem egyszer nőttek vissza letűnt századokba, kincstári és rejtett jelentésekbe. Senki se volt nagyobb időutazó nála: írásaiban a pesti utcanyelvből átjárás nyílt Pázmányba, a politikailag fertőzött diskurzus közhelyei pedig olyan kényelmetlenül szorongtak egy-egy mondatában, mint az a szerencsétlen, aki abban a percben ébred rá, hogy palira veszik. Mondatai egy-egy természeti képződmény magától értetődőségével nőtték be a teret, miközben a köztük lévő viszonyok a nyitottság és a jelentésszóródás elviselhető maximumát gerjesztették. „Jesszusom, csak nem akarja tükrözni a valóságot?” - kérdezte egyszer az ÉS-ben, s ebben nemcsak az ún. szocialista realizmussal szembeni averzió öltött testet, hanem a nyelvi ábrázolás ottliki-mészölyi tapasztalata is. Esterházy amúgy különösen szemérmes író volt: saját életéről, sorsáról alig-alig vallott, az általa ismert életek szintézisei érdekelték, a sorsok matematikája, mely háttérmintázatként és használati bázisként ott van az irodalom mögött. A Harmonia caelestis apaprofilja a nyelvi megsokszorozódás tükörjátéka, az apaképpel való szembesülések.tárháza: és az apa mellett ott az Atya örök jelenléte is, egy barokkos istené, akivel a veszteség szépségéről vagy a teremtés arroganciájáról is érdemes vitatkozni. Ez a bámulatosan plasztikus transzcendencia még a legbrutálisabb tagadásban is autentikus marad (különösen szép példája ennek az Egyszerű történet vessző száz oldal - a Márk-változat című regény): erre sem voltak sokan képesek a magyar irodalomban. Esterházy felszabadító is volt: hagyta működni, burjánzani a nyelvet, de csak úgy, ahogy egy jó kertész hagyj a formálódni a lugast. Ki ne emlékezne az Egy nő felszabadító erejére, a magyar irodalom nagyko- rúsításának korszakára? És ki ne emlékezne például arra a radikális fordulatra, amikor már-már bedőlve az elmélet mámorának, elhittük, hogy a nyelvi varázslatnak nincs antropológiai tétje? Hiszen az író a mondat mögött van. Ugyan hol lenne máshol? Esterházy teljes erejével a mondatban volt, van, még akkor is, ha más mondatával játszik, hiszen mondat mondatnak farkasa, a mondatot felfalja a kontextus. A történelem mintázatai is nyelvi mintázatok lesznek: a nagy elbeszélések is intarziás szerkezetek, csak a homokszemek érdekesek a szövegdaráló szerkezetében. A műalkotás szempontjából mindig az az igaz, ami úgy telítődik meg léttel, hogy közben a nyelv valósága a lét fölébe kerekedik. Amikor a szövegben akarunk, vágyunk, vagyunk kénytelenek élni. A Javított kiadás ügynökodüszszeiája ragyogóan működtette azt a „megtagadott” önéletrajziságot, mely formaként alapjaiban határozta meg a művet. Ennek a formaként elgondolt önéletrajziságnak a legdöbbenetesebb dokumentuma lesz a Hasnyálmirigynapló, mely perverz szerelmi történetként meséli el agresszív kiszolgáltatottság és megzabolázhatat- lan fantázia viszonyát, a pusztuló barokk testbe zárt gyémántragyogású lélek ficánkolását, mely pontosan tudja, mi vár rá az ontológiaiból „onkológiaivá” alakult „derű” démoni nevetéskényszerében. És ennek ellenére a szerző boldog, szerelmes, kalandvágyó, mert legfőbb eszköze, a nyelv a test árulásával szemben mindvégig az otthonosság érzetével áltatja. Esterházy ízig-vérig, reggeltől estig, testtől lélekig író volt. A szavak csodálatos életéből című előadásában matematikai pontossággal, a prímszámok természete szerint definiálta magát a funkciót: „írónak azt nevezzük... hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a min- denséggel mérd magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író.” Egyen és önmagán kívül neki sem volt, neki sincs több osztója. Et lux perpetua luceat ei! A prímszámok örök világossága fényeskedjék neki! Tavaly augusztusban tudtam meg, hogy Esterházy Péter beteg. Hogy súlyosan beteg, ezt is tudtam. A nyolcvanas évek elején kötöttünk barátságot, ki-kijártam a Római-parti lakásukba. Egyszer, az 1986-os labdarúgó-világbajnokság idején - a 0:6-os magyar-szovjet már mögöttünk volt - arra kért, hogy a magyar-francia meccs után érkezzem, mert iszonyú vereség lesz, és az öccse is a magyar válogatott tagja. Később, a rendszerváltozás után ritkábban találkoztunk. De a barátság megmaradt. 2008-ban, a 60. születésnapi ünnepségemre feleségével. Gittivei lejött Dunaszerdahelyre. Jót beszélgettünk, éjfél előtt ment haza. Második kötetem, az Éleslövészet félig-meddig az ő hatására született. És mostantól fogva nincs. Illetve, dehogy is nincs. Jó alaposan beírta magát a magyar irodalom történetébe. Tehát nagyon is van. Csak éppen már nem találkozhatom vele. Isten nyugosztalja. Grendel Lajos író Esterházy Péter. Mindig kihívást jelentett számomra. Szakmailag is, emberileg is. Meg kellett próbálnom felérni a zsenijéhez, a gondolatai nagyvonalságához, a stílusa könnyedségéhez és nem utolsósorban mély értelmű humorához. Megkísé- j relni a lehetetlent. Ez a fordító sorsa. Ültünk a dolgozószobájában, halomba rakott könyvek között, Gitta, a felesége teát főzött nekünk, mi pedig a szövegeit érintő kérdésekről beszélgettünk. Mindenre válaszolt. Olykor elcsodálkozott: „Ez így is olvasható? Ezt én írtam így? Egész jó, nem? ” Tudtam, hogy a zsigereimig belém lát. (Kellemetlen érzés.) De csak annyiban nyilvánult meg, hogy segítse a munkám folytatását. Támogatott. Bízott. így nekem is hinnem kellett magamban. Hihetet- j lenül fegyelmezetten dolgozott. Napi rendszerességgel, szünet nélkül. Mindvégig. ; Nem találunk utolsó szavakat. Mert nincs is utolsó szó. Deák Renáta műfordító
