Új Szó, 2016. július (69. évfolyam, 153-177. szám)
2016-07-11 / 160. szám, hétfő
VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR www.ujszo.com I 2016. július 11. A primitivizmus zsákutcájában Minden, ami a parlamentben történik, társadalmunk tükörképe K atasztrofális a szlovák politika színvonala. Pont olyan, amilyet a társadalom igényel és parlamentbejuttat. Mielőtt elkezdenénk a politikusok fejét szétverni az igazság és az erkölcs betonfalán, nem árt tudatosítani, hogy minden, ami a parlamentben és a környékén történik, társadalmunk tükörképe. Mutyizik a miniszter? Mutyizik a párt? Majdnem mindenki mutyizik. Utáljuk a korrupciót? Akkor ne tartsuk fenn! Ne adjunk az orvosnak kenőpénzt azért, hogy elvégezte a munkáját, ne adjunk a rendőrnek kenőpénzt, mert az kevesebb, mint a büntetés lenne. Ne adjunk a hivatalnoknak ajándékot, hogy előnyben részesítsen bennünket, ne adjunk a futballbírónak pénzt, hogy a mi csapatunk nyerjen, ne próbáljuk meg lefizetni a jogászt, a nővért, az ellenőrt, a jegykezelőt, a tanítót, ne használjuk fel az ismerősöket előnyszerzésre, legyen tiszta a társadalom. És tiszta lesz a politika is. Leegyszerűsítettem? Le. De akkor is igaz. Amíg a környezetünkben tolerálunk olyasmiket, amiket egy emelettel feljebb nem, addig semmi nem változik. A miniszter ne mutyizzon, ne lopjon, ne hazudjon. A parlament alelnöke se hamisítson. A parlament elnöke ne fedezze mindezt. Ne, ne, ne! Egy országot vezetnek egy nagyon nehéz időszakban. Szlovákiának az elmúlt pár évben jól jöhetett volna az uniós elnökség, na, ez a mostani időszak nem az. Van egy belügyminiszterünk, akivel szemben olyan súlyos vádak hangzottak el, hogy nem maradt szikrányi erkölcsi joga sem tisztségében maradni. Minden másodperc, amelyet a bársonyszékben tölt, pártját és koalíciós partnereit hozza egyre kínosabb és kínosabb helyzetekbe. Bizonyos szempontból érthető az az érvelés a koalíció részéről, hogy az uniós elnökség idején nem lehet belügyminisztert váltani, főleg nem egy ilyen tapasztalt, dörzsölt, vén kujont, de nekem azt senki nem tudja bemagyarázni, hogy ebben az országban nincs más ember, aki ne tudná levezényelni ezt a fél évet belügyminiszterként. Minél tovább marad Kaliňák, annál inkább fellángol az ellenzék primitivizmusa. Vagy ez lenne a konstruktív kritika, amit az ellenzéktől elvárhatunk? Nem, ez a pokol, amit Sulik ígért. „Pokollá fogjuk tenni az életeteket” - mondta, miután nem őt választották a partnerek, így nem lehetett miniszterelnök, Matovič pedig nem lett házelnök. Na, még egyszer: a pokol és az ellenzéki kritika, nem ugyanaz. Nagyon nem ugyanaz. Az ellenzék ma nem politizál, hanem valóság- show-ban szerepel. Döbbenetes primitivizmussal Muppet show-vá alakítja a közügyeket. A kormánypártok pedig döbbenetes cinizmussal állnak rá erre a szerencsejátékra. Ezzel a három és negyed kormánypárt felerősíti a Matovié-Sulík duó vulgarizálódását, amivel ismét csak egy zsákutca felé röpítik az országot és a népet: Kollár és Kotleba karjaiba. Persze, az is tény, hogy Matovič is ott áll már a zsákutca végén. Valójában hárman vannak. Bulvártársadalom. Nem hiszem el, hogy ez megfelel a választók nagy részének. Úgyhogy változtassunk. Kezdjük alulról. MINŐ AZT OBEGATJA, HOGY SOKKAL TÖBB A ÖISZNÓSÁG MEG A MARHASÁG AKKOR LEGALÁBB VIGYEK LE A HÚS ÁFÁJÁT! (Ľubomír Kotrha karikatúrája) I 5 Mináriktalanítás KOCURLÁSZLÓ K özös megegyezéssel távozott a Legfelsőbb Bíróságról Štefan Minárik bíró. Szlovákiában kevés bírót ismerünk név szerint, az igazságszolgáltatás ostoba kommunikációs mechanizmusai miatt. A szlovákiai bíróságok (és ügyészségek), ha kiadnak egy közleményt, abba sosem azt írják, hogy Kovács Imre bíró, hanem, hogy a (Településnév) Járásbíróság bírója. Mintha a bíró, akinek a személye is nagyon fontos, hiszen a törvények mellett lelkiismerete és belátása szerint is ítélkezik, ilyenkor valami arctalan végrehajtó lenne. Nem akarunk bezzeggel mondatot kezdeni, mert a puszta szembeállítás a gyökeresen eltérő jogi környezet miatt önmagában semmit nem jelent, de például az Egyesült Államokban minden katonai és polgári bírósági döntésről szóló tájékoztatásban ott szerepel a bíró neve. Sőt, a rendőrségi hírekben még az intézkedő járőrök nevét is közük, ami Szlovákiában egyenesen elképzelhetetlen. Ha lehet ezt még fokozni, az ottani helyi lapok hétfői legnépszerűbb rovata az, amelyben a hétvégi szabály- sértések és bűncselekmények elkövetőinek listáját közük, teljes névvel és rabosítási arcképpel. (Természetesen nem mindegyik tagállamban, hiszen a személyiségi jogi szabályozások eltérőek.) Az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés nyitottsága és számonkérhetősége terén tehát még bőven van hova fejlődni fiatal demokráciánknak. Štefan Minárik az utolsó, hivatalban levő bírók egyike volt, aki politikai perekben is ítélkezett a kommunista Csehszlovákiában. Sajnos, azt nem jelenthetjük ki maradéktalanul, hogy Szlovákiában már nincsenek politikai perek, egy közelmúltban közreadott felmérés szerint az állampolgárok túlnyomó többsége gondolja azt, talán nem alaptalanul, hogy az állam még mindig befolyásolja az igazságszolgáltatást. Azonban, ha vannak is, a törésvonal nem kizárólag a kommunista/nem kommunista dichotómia mentén húzódik. Minárik ilyen szempontból még az „oldschool” politikai perekben ítélte el az akkor egy igaznak gondolt rendszer ellenségeit. Természetesen nem volt egyedül, csak az ő ügye került reflektorfénybe, erre szakosodott, állami fenntartású apparátus híján. Ennek ellenére a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem tudta őt azonnal meneszteni, mivel beperelhette volna a munkaadóját. így, egykori áldozatait arcul csapva, közös megegyezéssel bontották fel munkaviszonyát. Az általa elítélt vádlottaknak nem volt ilyen tág egyezkedési lehetőségük. Ez a legrosszabb, ami történt vele, további számonkérésről természetesen szó sincs. Posztkommunista világunk még 27 évvel a rendszerváltás után is terheket, anomáliákat hordoz a múltból. Hogy ne maradjunk az általánosságok szintjén, egy konkrét példával is szemléltetnénk ezt. Egy ismert szlovákiai magyar író, aki nemrégiben ünnepelte jelentős életjubileumát, a múlt rendszerben a titkosszolgálati zaklatások céltábláj a volt. Telefon- ját lehallgatták, postáját visszatartották, és olykor el is vitte a fekete Volga a Februárkára. Munkahelyéről eltávolították, képzettségének nem megfelelő, rosszul fizetett munkákat végzett. Emiatt ma szégyenletesen alacsony nyugdíjából alig tud megélni. Az az ember pedig, aki a szlovákiai magyar értelmiség „felügyeletét” irányította, a Széplak utca elején, egy polgári lakásban élvezte az őrnagyi nyugdíjat. Vajh’ mennyi hasonló történet van? Tetszettek volna forradalmat csinálni - felelte Antall József miniszter- elnök azoknak, akik azt kérték számon, hogy az előző rendszer képviselőivel túlontúl kesztyűs kézzel, „szabályszerűen” bánnak. A helyzet, megváltoztatva a megváltoztatandókat, Csehszlovákiában, majd Szlovákiában is hasonló volt. A CSKP KB még élő tagjai, az ŠtB hivatásos és önkéntes munkatársai, vagy éppen az igazságszolgáltatást vörösen látó bírák és ügyészek háborítatlanul, számonkérés nélkül élnek közöttünk. És nem valószínű, hogy 27 évvel a rendszerváltás után, varázsütésre, hirtelen megindulna bármilyen számonkérési vagy szembenézési folyamat. így Andrej Kiska szerintem olykor a fürdővízzel a gyereket is kiöntő, bár érthető, 65 év feletti bírákat futószalagon felmentő határozottsága csak magányos, bár nem jelentéktelen partizánharc. Ennél jóval több kellene. Ha, Adyval szólva, akarnánk, s mernénk. De úgy látszik, egyik se megy. Egy képzavar és egyéb zavarok, avagy a Főnix-egyenlet T öbbször megjelent már e hasábokon, de nem győzzük ismételni: jó dolog, ha Magyarország anyagilag támogatja a határon túli közösségeket. Tekintettel a hazai kisebbségi támogatások siralmas keretére, ez ennél kicsit több, mondjuk úgy: létkérdés. Jó dolog, hogy civilszervezetek is kaphatnak támogatásokat különféle kulturális és identitáserősítő tevékenységre, hiszen tudjuk, hogy a legtöbb és legjobb munkát ezen a téren éppen a civil szféra képes elvégezni. Következésképp, valójában örülnünk kellene annak, hogy a galántai Főnix polgári társulás négy év alatt 290 milíió forintot kapott a magyar államtól. Örülnénk mi, a gond csak az, hogy sajnos nem tudjuk, minek is kellene konkrétan örülnünk. A 290 millió forint értékű identitásmentő tevékenységnek ugyanis semmi nyoma: hiába nyomoztunk, nem találtunk egy rendezvényt vagy egyebet, ami a Főnix PT kézjegyét viselné. Igyekezetünkben nem volt segítségünkre a szervezet vezetője sem, aki egyébként a Főnix egyetlen ismert képviselője. Érdeklődésünkre, vajon milyen tevékenységgel segítette a Főnix PT a felvidéki magyarság identitásának megőrzését, nemhogy egyetlen konkrétumot nem tudtunk meg, hanem kérdésünk felháborodást váltott ki. így az egyetlen rendelkezésünkre álló dokumentum, ahol a Főnix PT támogatóként szerepel, az Berényi József volt MKP-elnök nyilvános vagyonnyilatkozata. Hogy pontosan mennyit kapott és miért is, mondanom sem kell, nem tudtuk meg. A félreértések elkerülése végett: nem, nem arra célzunk, hogy az egész Főnix-támogatás Berényi zsebébe folyt volna. Inkább úgy fest a dolog, hogy ő az egyetlen, aki ezt a bevételi forrást bevallotta. Ám a Főnixpénzek MKP felé mutató iránya olyan erős, hogy bizonyára nem csak az Agatha Christie-n szocializálódott olvasóban merül fel az összefüggés. Érdemes ezt egyáltalán folytami? Vagy bármilyen következtetést levonni? Van egy civilszervezet, amely négy év alatt 290 millió forintot kap magyarországi közpénzekből, s amelynek nem találni se irodáját, se alkalmazottját, nincs nyoma a tevékenységének. Márpedig 290 millió forint nem kis pénz, biztosan egy csomó hasznos dolgot lehet belőle csinálni. Naivan azt hinné az ember, hogy egy civilszervezetnek, amely ilyen sok pénzből gazdálkodhat, az a nyilvánvaló érdeke, hogy tevékenysége a lehető legnagyobb nyilvánosságot kapja, hogy a sok érdekes és hasznos rendezvényről a lehető legtöbben tudomást szerezzenek. S úgy gondolnánk, hogy ez lenne a logikus érdeke annak is, aki a pénzt adja: a magyar államnak. Hm. Nyilvánvaló, hogy az egyenlet valamelyik része nem ül. Vajon melyik? Ä legszomorúbb az egészben az, hogy közben egy csomó hazai magyar kulturális szervezet az éhhalál küszöbén vegetál, fillérekért kuncsorogva a túlélésért. Szerencsére még vannak olyan megszállottak, akik ezt minden nehézség ellenére önkéntesen és meggyőződésből csinálják, de nem szabad csodálkozni azon, ha látva az említett praktikákat, egyre kevesebben lesznek, mígnem egyszer csak végleg elfogynak. Ha ez megtörténik, némi képzavarral élve, nincs az a Főnix, amely minket feltámasztana.
