Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-04 / 130. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. június 4. SZOMBATI VENDÉG I 9 Bolygónk legerősebb ügyvédje Jane Goodall: „Találtam egy könyvet Tarzanról. Féltékeny voltam rá. Sajnáltam, hogy nem lehetek a felesége..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Világszerte az egyik legnépszerűbb angol etológus és antropológus. Magyarul: az állatok viselkedését tanulmányozó tudós és embertani kutató. Jane Goodallt mégis a csimpánzok szociális és családi áletének beható ismertjeként tartják számon. Amellett, hogy világhírű főemlőskutató, környezetvédő aktivista és ENSZ békenagykövet is, vagy ahogy több kontinensen is nevezik: a remény hírnöke. II. Erzsébet angol királynő 2003-ban a Brit Birodalom Hölgyévé (Dame) nevezte ki, ami egyenértékű a lovagi címmel. Mindemellett a világ számos egyetemének díszdoktora, több tudományos kiadvány szerzője, a Discovery Channel és az Animal Planet műsorainak állandó szereplője, a National Geographie által forgatott dokumentumfilmek szaktanácsadója, a Rügyek és Gyökerek (Roots & Shoots) nevű mozgalom elindítója, s nem utolsósorban a Jane Goodall Intézet és a tanzániai Gombé Nemzeti Park igazgatója. Hány élet kell vajon mindehhez? Jane Goodall - a pozsonyi Eko- topfilm / Envirofilm fesztivál vendégeként - szemlesütve fogadja a kérdést. Szavakkal meg sem válaszolja. A lényével viszont egyértelműen azt sugallja: teljes valójával ennek él, a természetnél, az állatvilágnál, azon belül pedig kedvenc csimpánzainál jobban semmi sem érdekli. Nyolcvankét évét többször is hangsúlyozza. Sztoikus nyugalma, a mozdulataiból áradó tökéletes harmónia, derűs tekintete, vagy ahogy a mondatait formálja, a tartása egy fiatalos lélek esszenciája. Teste olyan, mint egy élő Buddha-szobor. Másfél órán át szinte meg sem mozdul. Hangjában finom az erő, leplezetlen a szenvedély. Még a legnagyobb visszafogottság közepette is. Keresem a plUsscsimpánzát, amelyet mindenhová magával visz. Hol van? Most nem hoztam magammal. Utazott már eleget. Féltem, nehogy szétessen. Meg anélkül is felismerik már, hiszen keresztUI-kasul utazik a világban. Az év 365 napjából állítólag 300-at az otthonától távol tölt. Hol van egyáltalán az otthona? Jó kérdés. Londonban vagy valamelyik őserdőben? Az őserdőt harminc éve elhagytam, Londonban alig látnak. Szállodákban, előadótermekben élem az életemet. Szabad egy speciális kéréssel folytatnom? Üdvözölne engem csimpánz nyelven? Semmi akadálya. (Nagy lélegzet- vétel után hosszas hangáradat. Elképedve hallgatom.) Mennyi idő kellett hozzá, hogy megtanulja? Sokkal kevesebb, mint gondolná. Tudja, én tényleg mély lelki rokonságot érzek a csimpánzokkal. Mikor léptek be az életébe? Kétéves koromban. Édesapámtól, születésnapi ajándékként, plüss- csimpánzt kaptam, amit azóta is őrzök. Nagy volt az örömöm, hiszen a londoni állatkertben a majomházban töltöttem a legtöbb időt. Apám ötletén csak a család barátai álmél- kodtak. Vehettél volna egy kedvesebb állatfigurát is neki, hallgatta minden oldalról, a csimpánztól majd rosszakat fog álmodni. Egyszer sem álmodtam rosszat. Szüleim válása után, nyolcéves koromtól, még inkább ragaszkodtam az apámtól kapott majomhoz. Ugye, ért engem? Mi volt az első, kézzel fogható állat az életében? Másfél évesen élő földigilisztákat vittem az ágyamba. Játszottam velük. Huzigáltam őket ide-oda. Anyám csak annyit mondott: „Ha itt maradnak veled, elpusztulnak.” Később, amikor Londonból vidékre költöztünk, kecskék, lovak, tehenek vettek körül. Négy és fél évesen meg akartam fejteni egy titkot. Hogy kerül a tojás a tyúk alá? Elbújtam egy ólban, és figyeltem. Négy órán keresztül ott gubbasztottam egyetlen hang nélkül. Miközben a család többi tagja halálra rémülve keresett. Kihívták a rendőrséget, de ők sem találtak meg. Olyan kicsi volt a tyúkól, hogy senki sem gondolta, hogy ott vagyok. Miután előkerültem, anyám türelmesen végighallgatta, hogy mit láttam, hogyan jött ki a tojás a tyúkból. Még csak meg sem dorgált. Kivételes asszony lehetett. Soha nem nyomta el bennem a kíváncsiságot. Nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Könyveket hozott az állatok életéről, tudta, hogy engem ez érdekel. Sokat olvastam. Tízévesen már egyedül mentem az antikváriumba. Találtam egy könyvet Tarzanról. Pont annyi pénzem volt, hogy megvehettem. Beleszerelmesedtem Tar- zanba. Féltékeny voltam rá. Sajnáltam, hogy én már nem lehetek a felesége. Éldöntöttem viszont, hogy egy afrikai erdőben fogok élni. Tízévesen? Látja, maga is mosolyog! Mindenki kinevetett. Igaz, azt is kijelentettem, hogy könyveket fogok írni az állatokról. Ez már tényleg sok volt a hozzám hasonló korú gyerekek körében. Nincs is pénzed elutazni, mondták. Afrika egyébként is messze van. Anyám volt az egyetlen, aki komolyan vett. Ha valamit nagyon akarsz, azért erősen kell küzdened, figyelmeztetett. Ne add fel az álmaidat! Pénzünk nem volt. Érettségi után nem folytathattam a tanulást. Elvégeztem hát egy titkárnői tanfolyamot. Az első munkahelyem egy do- kumentumfilm-stúdióban volt. Kenyába mikor jutott el? Huszonhárom évesen. Ott élt egy osztálytársnőm, ő hívott meg. Annyi pénzt tudtam összespórolni, hogy csak odafelé vettem meg a repülőjegyet. Minden olyan kalandszerű volt. Egy évig a barátaimnál laktam, és felszolgálónőként dolgoztam egy szállodában, hogy legyen pénzem a visszaútra. Ha ennyire izgatnak az állatok, mondták a kinti barátaim, találkoznod kell valakivel. így lettem később Louis Leakey asszisztense a kenyai Természettudományi Múzeumban. Dr. Leakey az ember- szabású majmok egyéni és szociális viselkedését tanulmányozta természetes környezetükben. Nekem az lett a paradicsom. A Gombé Nemzeti Park. Sokat dolgoztam, de elmondhatatlanul boldog voltam. Orrszarvúk, vízilovak, zsiráfok, s természetesen a csimpánzok életét tanulmányoztam. Idilli volt minden egyes napom. A valóság még a legszebb gyerekkori álmaimat is túlszárnyalta. Fent ültem egy domb tetején távcsővel a kezemben, s figyeltem a különböző csordákat, merre vonulnak, hogyan etetik a borjaikat. Anyám, aki később kiutazott hozzám, egyfolytában biztatott, mert nemegyszer elkeseredtem. Ha nagy nehezen a csimpánzok közelébe kerültem, elszaladtak előlem. Mi volt az első pozitív élménye? David. Nem ki! Mi? Mondom, David, a szürke szakáiba csimpánz. Nem ijedt meg tőlem. Fura mód én sem tőle, pedig elég nagy termetű volt. Termeszekre vadászott, vagyis inkább „halászott”. Bedugott a bejáratukba egy hosszú, erős fűszálat, kivárta, hogy a hangyák rákapaszkodjanak, s miután kihúzta a fűszálat, a szájába vette, és a nyelvével lehúzta róla a termeszeket. És én ezt egészen közelről nézhettem. El tudja képzelni, milyen állapotban? Lenyűgöző volt a látvány, de volt egy friss értéke is: egészen addig azt hitték a tudósok, hogy csak az ember képes eszközhasználatra. Egészen új felismerés volt ez. A National Geographie egy egész stábot küldött utánam, és támogatott a kutatásaimban. Elnyertem egy csimpánz bizalmát, ami szavakban kifejezhetetlen öröm volt számomra. Égy nap a nyomába szegődtem Szürke Szakállnak. Halkan követtem. Gyorsabb volt, mint én. Szem elől veszítettem. Aztán újra ráakadtam, egy fa alatt. Megvárt, hogy utolérjem. Odamerészkedtem a közvetlen közelébe. Találtam egy gyümölcsöt a fűben. A kezemből kínáltam neki. Elfordította a fejét. Nem kérte. Kisvártatva még közelebb nyújtottam felé. Elvette tőlem, és letette a földre. Aztán finoman megfogta az ujjamat, kicsit megszorította, és egyértelműen a tudtomra adta, hogy elfogadott. Ez volt az a pillanat, amikor két különböző világ, a kettőnk világa között elindult a kommunikáció. Barátságot kötöttünk. Akkor határoztam el, hogy egyedül a csimpánzok magatartását fogom tanulmányozni. Akkor még én sem sejtettem, hogy biológiailag milyen közel állunk egymáshoz. A csimpánzok agya majdnem ugyanolyan, mint az emberé, csak a miénk nagyobb valamivel. Doktori címét a Cambridge-i Egyetemen szerezte meg. Nem fájt a szíve, amikor haza kellett utaznia, s ahelyett, hogy kedvenc csimpánzai közelében élt volna, messze tőlük a doktori dolgozatát írta? De igen, minden alkalommal nehéz volt az elválás, a vadonból vissza a nagyvárosba. Dr. Louis Lenkey levélben értesített, hogy már nem tud újabb szponzorokat szerezni a szakmai tevékenységemhez, ezért azt tanácsolja, iratkozzam be valamelyik angliai egyetemre, és ha meglesz a doktori címem, könnyebben jutok támogatáshoz. Nagyon meg voltam ijedve, hiszen azt sem tudtam, mi az, hogy etológia, nem volt internet, soha nem jártam főiskolára. A többiek, a társaim, már Cambridge-ben, nagyon furcsán néztek rám, elég lekezelően. „Mit képzel ez magáról, semmi végzettsége, és már doktori címet akar?” Igen, azt akartam, és meg is szereztem. Első férje a National Geographie fotósa volt, fiuk Afrikában töltötte első éveit. Második férjét is a munkájának köszönheti: ő Tanzánia nemzeti parkjainak az igazgatója volt. Haláláig Tanzániában éltek. Hadd említsek meg még egy fontos eseményt az életemből. 1986- ban részt vettem egy chicagói tudományos konferencián, amelyen a fogságban tartott csimpánzok viselkedése volt a központi téma. Az nagyon megviselt. Tulajdonképpen akkor váltam igazi aktivistává. Rejtett kamerás felvételeket láttam cirkuszi előadásokra kiképzett csimpánzokról, akiket elképesztő körülmények között, szűk ketrecekben tartottak húsz-harminc éven át. Négy nap után otthagytam a konferenciát, annyira kikészültem. Visszamentem Afrikába, és folytattam a munkámat. A csimpánz a legintelligensebb lény az ember után. Az olyan világsztárok, mint Angelina Jolié vagy a nagy környezetvédő Leonardo DiCaprio mennyiben segítik munkájában? Angelinával a Jane útja című filmben dolgoztam együtt, amelyet rólam forgattak. Nagy természetvédő ő is, de a szíve a gyerekeié. Leonardo DiCaprióval New Yorkban, egy klímameneten találkoztam, amelyen 400 ezer ember jött össze. S az én nagy örömömre: rengeteg fiatal. Bennük van minden reményem, hogy ők majd megállítják azt a szörnyű pusztítást, amit mások végeznek. Mobillal a kezükben meneteltek, közben hívták a barátaikat, hogy gyertek ti is, itt van DiCaprio... és a csimpánznagyi is! „Finoman megfogta az ujjamat, kicsit megszorította, és a tudtomra adta, hogy elfogadott..." (Képarchívum)
