Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-18 / 142. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON 2016. JUNIUS 18. 191 A szlovákiai magyar kultúra tényleg meghal, ha így beszélünk róla A szlovákiai magyar közművelődés halott - elég merész és hatásvadász kijelentés, különösen egy kulturális újrapozícioná- lásról szóló előadásban. Részben erről volt szó június 10-én Zselízen, az Országos Népművészeti Fesztiválon megrendezett konferencián. Az előadások jórészt mégis a népA kortárs néprajz és kulturális antropológia már rég túl van azon, hogy népi kultúrán csak a csizmacsapkodást értse (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele) M ielőtt ízekre szednénk az előadásokat, érdemes megnézni, miről is szólt a konferencia. Vagy helyesebben, miről szeretett volna szólni. És még inkább: mit jelent mindez a társadalmi valóságban? A felhívás így szólt: ,A kulturális alapellátás és közösségfejlesztés, valamint a kulturális intézményrendszer kiépítése céljából hívtuk össze a kerekasztal- megbeszélést. Elsődleges célunk a közszférában való szerepvállalás, valamint a kultúra újrapozícionálá- sa és egy olyan jövőkép felvázolása, amelyben a kultúra napi szintű tevékenységként kap helyet.” A konferencia címe - A kultúra újrapozícionálása - és a fenti leírás elég általános ahhoz, hogy joggal hihessük, a cél nem csak a folklórmozgalom kibeszélése volt. Ez még úgy is teljesen elképzelhető lett volna, hogy az egészet Zselízen, az ötvenedik Országos Népművészeti Fesztivállal együtt szervezték meg. tánc, a népművészet helyzetéről szóltak. Az ellentmondás azonban nagy igazságot takar, ugyanis tényleg ez a valóság: ha szlovákiai magyar viszonylatban kultúráról van szó, legtöbbször valóban néptáncos körökre, citerákra és hímzett ruhákra gondolunk. A Csemadok a szlováldai magyar kultúra legfontosabb intézménye, érdeklődési tere szintén ritkán nyúlik túl a népművészeten. Ez nagyon régóta így van, mivel a kezdetekben is így volt. Egy adott történelmi-politikai helyzetben a népművészet volt az, amivel közösséget próbáltak kovácsolni az egyébként nem közösségként működő csehszlovákiai magyarságból. Ezek az idők azonban elmúltak, egy kicsit talán fel lehetne engedni, ugyanis miközben a folklórmozgalom narciszti- kusan saját szerepét hangsúlyozza és némiképpen önmagát sajnál- tatja, valódi kulturális terek nélkül tényleg nem lesz túl klassz dolog Szlovákiában magyarnak lenni. Ugyanis ezek voltak a konferencián felmerülő legfontosabb problémák: egyre kevesebb a néptáncos, az emberek nem érdeklődnek a továbbképzések iránt, nem jönnek el a fellépésekre, a népművészet a politikai rendezvények kellékévé degradálódott, továbbá - vajon mit csinálnak a gyerekek szabadidejükben? Kissé kiábrándító 2016-ban egy konferencián komoly érvként hallani, hogy a gyerekek inkább számító- gépeznek, mint néptáncolnak, és köztudott, hogy a játékok függőséget okozhatnak. Szerencsére valószínűleg nem így van. Attól még, hogy a gyerek nem néptáncol, csinálhat értelmes dolgokat, sőt, csinálhat hülyeséget akkor is, ha néptáncok Nem akkor fogunk asszimilálódni, ha nem lesz elég hagyományőrző csoportunk, hanem akkor, ha nem fogadjuk el a valóságot, elzárkózunk tőle, és a régi paradigmákat ismételgetjük a végtelenségig. Nem a folklórmozgalom ellen akarok szólni, mert fontos és jó dolognak tartom. De ha ez a valóság, és tényleg csökken iránta az érdeklődés, akkor talán be lehetne látni, hogy ez egy történelmi-társadalmi folyamat következménye. (És persze, ha megnézzük az idei népművészeti fesztivál programját, az sem azt sugallja, hogy a folklórmozgalom óriási veszélyben lenne. Maximum kisebb lesz, de a méretnek nem kellene okveden minőségi romlást is eredményeznie.) A kortárs néprajz és kulturális antropológia már rég túl van azon, hogy népi kultúrán csak a csizmacsapkodást értse. Ma már szinte közhely, hogy a gútai graffiti ugyanannyira népművészet, mint az előbbi. Ennek sajnos nem sok nyoma van a hazai diskurzusokban, ami azért aggasztó, mert elmélet és gyakorlat idővel egyre távolabb kerül egymástól. Kulturális identitást pedig sok mindenre lehetne építeni: urbánus terekre, rockzenei szcénára, tájra, tulajdonképpen bármire, amit több ember magáénak érez. Ha ezeknek teret és támogatást adnának, akkor talán azon sem kellene aggódnunk, hogy mit csinálnak a gyerekek, ha nem táncolnak. Elméletben nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Csemadok bővítse az általa lefedett területet. Végtére is nevében csak a „társadalmi” és a „közművelődési” szerepel, ami nagyon sok mindent jelenthet. Tehát egyáltalán nem hiszem, hogy Agócs Gergelynek a konferencia nyitóelőadásában igaza lett volna, amikor teljes meggyőződéssel azt mondta, hogy a szlovákiai magyar közművelődés halott, a hagyományos műveltség halott, a falusi gyerekek ma már műveledenek és unalmasak. Szerinte ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem ismerik a népdalokat, s közben elveszítjük identitásunk olyan alappilléreit, mint a viseletek. Ez nyilvánvalóan hatalmas túlzás, amely a valóság el nem fogadásán alapszik. Hagyományos és autentikus lehet bármi - ezek ugyanis relatív fogalmak. A folklórmozgalomnak talán tényleg újra kell értékelnie magát, felül kell vizsgálnia módszertanát és kommunikációját - mindez biztosan hasznos lehet számára. De nehéz lesz, ha az okostelefont kizárólag az elbutulás eszközeként fogják emlegetni. A fentieket árnyalta Huszár Lászlónak, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatójának az előadása. Huszár már nem népi kultúráról, hanem a mindennapok kultúrájáról beszél, és láthatólag van némi fogalma arról, hogy 2016-ban hogyan lehet kultúrát közvetíteni. Mint mondja, ehhez azonban a szakmaiság és az intézmények erősítésére, valamint biztosabb anyagi háttérre lenne szükség. Résiben ezeknek a dolgoknak a megvitatását vártam a konferenciától, ami sajnos elmaradt. Pedig mindez fontos lehet akkor is, ha a szervezők továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy ha kultúráról beszélünk, akkor kizárólag népművészetről beszélünk. A többiről talán majd legközelebb, végül is, ez volt az első alkalom. Nagy Zsófia Egy fekete opera színei Gorjancsikov és Aljeja a szabadság zongoráját is rppn^nlaltatia A J anáček „fekete operája”, A holtak házából nem klasszikus értelemben vett drámai opera, a börtön zárt közege, klausztrofóbiás világa, az elfojtott és az elmesélt traumák, valamint az emlékképek, szabadságjelképek szövedéke ugyanakkor drámai erővel térképezi fel a megnyomorított férfilélek terepeit. Az operában nincsenek nők, illetve csak megidézett, halott nők jelennek meg. Az anyagi, testi valóság és a spirituális lehetőségek konfliktusa abból a dosztojevszkiji tézisből indít, hogy „minden emberben ott van az isteni szikra”. Noha a darab Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című művén alapszik, időnként mintha a readingi fegyházban lennénk, mert - ahogy Oscar Wilde írja - végül „mind megöljük kedvesünk, / bárhogy csűrd és csavard”. Janáček műve négy zenei beszédmódot elegyít: a szorongató, neurotikus börtönzenét, mely a börtönőrök kegyetlensége és a férfiak közti erőszakos visszaélések érzékeltetésére szolgál. Az emelkedett, egyszerű harmóniákba átcsapó melodikuslírai muzsika a visszaemlékezések olykor balladaszerű, érzelmes tónusaiban érvényesül. A szakrális zenei hagyomány kivált a (cári) sas jelkép kibontásában, valamint az angyali szféra beiktatásában bontakozik ki, melynek létrejöttét a szép fiatal tatár fiú, Aljeja alakja inspirálja. És a népi hangzásvilág is megjelenik: számos népdalfoszlány teremt szo- ciokulturális miliőt, illetve testesíti meg a jó és rossz értelemben vett primitivizmust. w Számos népdalfoszlány teremt szociokulturális miliőt, testesíti meg a jó és rossz értelemben vett primitivizmust. A darab végén szabaduló, politikai okokból elítélt Gorjancsikov (František Záhradníček) és az ártatlan szépségében az isteni szikrát magában hordozó Aljeja (Michal Bragagnolo) viszonyát a rendező megszabadította a Janáček-korabeli átlátszó körülményeskedéstől, és noha megőrizte a transzcendens gondolat lényegét, mély értelmű homoerotikus viszonyként ábrázolta. A homoszociális (egynemű hatalmi elrendeződésnek kiszolgáltatott) környezet radikális ösztönélete sem maradt tabu: a második felvonás börtönszínház-jelenete egyben tökéletes látlelete is volt annak a szexuális kiszolgáltatottságnak, mely ezt a férfivilágot mozgatja. A nők helyett felértékelődik a nőies, a férfias viszont annál könnyebben sérül. Ebben a koordinátarendszerben az obszcenitás minden megnyilvánulása egy zárt társadalom normájává válik. Gorjancsikov és Aljeja arisztokratikus tisztasága ezzel kénytelen szembesülni. De felfogható mindez úgy is, hogy a szabadságkeresés különféle formáit látjuk az egyes viselkedési stratégiák mögé: egyesek a primitív obszcén képzelgésbe, mások a nosztalgiába, megint mások a transzcendens érzékiség irányába remélnek szabadulást. A börtönszínház formabontó Don Juan-adap- tációja, valamint a szép molnárné történetének alternatív feldolgozása Radim Vízváry zseniálisan szellemes, zavarba ejtő, ugyanakkor lélektanilag pontos koreográfiái munkáját dicséri. A „farsangi” tombolás felszabadító orgiája a nevetésen és az obszcenitáson keresztül rajzolja ki a börtön ösztönlétének háttérmintázatait, és az elkeserítő primitivizmus mellé így az életigenlés gesztusa is társulni tud. Az „ünnepi” látványosság nem meglepő módon alig tér el a köznapi börtöni agressziótól, melynek szép példáját adja Gorjancsikov és Aljeja kiprovokálása, illetve a fiú sebesülése. Ezek a perverz és primitív ellen-misztériumjátékok az opera erősségei. Siskov hatalmas monológjában (Pavol Ramenár kiváló előadásában hallhattuk) jól látszott az agresszió és a gyöngédség szinte beteges vibrálása. Siskov áldozata, az erényeiben meghurcolt Akulka Jana Vrána bámulatos táncának köszönhetően elevenedett meg. A szinte meztelen, a gépies operadíva öltözékét levedlő, féregként araszoló, majd elhasznált bábként „széteső” nőalak sérülékenysége messze túllépett az illusztrálás keretein. Szkuratov (Josef Moravec) Lujzája szintén szerelmi rivalizálás tárgyaként jelent meg, Lujza alakját azonban csak a férfi hangján keresztül érzékelhettük. A rendezés (Daniel Špinar) sajátos képi világot épített fel: a rabok az első részben egy lepukkant koncerttermet takarítanak, melynek közepén mintegy döglött madárként egy széttört zongora terül el. A második részben (tulajdonképpen a 3. felvonás) ugyanez a terem immár tökéletesen ragyog, a zongora ép, sőt, egy másik szárnyal is a levegőben. A rabok karmestereknek öltözve jelennek meg, Gorjancsikov és Aljeja ráadásul a szabadság zongoráját is megszólaltatja. Elnyomó és elnyomott metapoétikus leképezésével találkozhatunk itt: a zenekart irányító zsarnoki karmesterek elszaporodásával, azaz a hatalomgyakorlás megannyi agresszív és gyengéd vágyával. Mindenki a maga életét vezényelné, csakhogy ehhez zenekarra is szükség lenne. LeošJanáček A holtak házából című operáját a pozsonyi Eurokontexten adta elő a prágai Nemzeti Színház. Csehy Zoltán A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
