Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-18 / 142. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2016. JUNIUS18. INTERJÚ 13 Az édesapja, aki jogász volt és műkorcsolyázó, nem volt játékos, nagyon szigorú emberként ismertem. Inkább színész édesanyjától, Éva Landlovától örökölte a művészi vénát? lettem komédiás E lőször azért nem tudtunk találkozni, mert Matej Landl legkisebb fia, aki már nem is kicsi, tizenkét éves, kórházba került, lenyelt egy Lego- darabot, alaposan ráijesztve apjára és anyjára is, aki egészségügyi nővér. Az apa megőrizte hidegvérét, mondván, legalább okul belőle. Szerencsére minden jól végződött, az apa balesete is, aki néhány hét el később a Felsőalsó tévésorozat forgatására igyekezve karambolozott. A színész, aki jelenleg nemcsak az említett sorozatban komédi- ázik, hanem a másik csatornán látható Viszlát, nagyi címűben is, korban megközelítőleg any- nyi volt, mint a fia, amikor első filmbeli szerepében, jó kis csibészként, megismerte az ország. Mi maradt meg Matej Landlban az Égből pottyant Kamijából? Minden jó színészben kell hogy maradjon valami a gyerekből. Ellenkező esetben nem tudja jól megformálni a szerepeket, nem tudja beleélni magát az alakok jellemébe. Remélem, hogy nem túl sok mindenben változtam, hogy a jellemem ugyanolyan, a legnagyobb különbség csak az, hogy felnőttem, családom van, s nemcsak magamért, hanem értük is felelős vagyok. A legnagyobb változás, hogy jóval nagyobb felelősséget érzek az életben, egyébként, úgy hiszem, hogy a játékot illetően, gondolok itt a gyerekekkel töltött időre, ugyanúgy bennem van a kalandvágy: ha sátorozni megyünk, kirándulni vagy a Tátrába túrázni, a víkendházunkba. Édesanyjával, Éva Landlovaval Sokat foglalkoztatott színész. A tévében jelenleg két sorozatban is láthatjuk. A Panelházi történetek mókás Egon Rozentháljaként (középen) Vlado Kobielskyvel (jobbra) és Braňo Bystrianskyvel (Fotók: TV JOJ, tasr) Idősebb koromra Negyedszázad után távozott az Astorka színházból. Matej Landl azért nem lett hűtlen a színpadhoz. Arra képtelen lenne. Tízéves kora óta áll a kamerák előtt és a színpadon. A Panelházi történetek mókás Egon Rozenthálja édesanyjától, Éva Landlovától örökölte a művészi vénát. Az adrenalin, a sport iránti szeretetét pedig a műkorcsolyázó édesapjától. Édesapám sokat játszott velünk, de egyébként nagyon komoly ember volt. Műkorcsolyázóként nyilván voltak művészi ambíciói, edzőként jégtáncosokkal foglalkozott, ez tehát magától értetődő. A családban megoszlott a művészi és a sportos vonal: a fivére az utóbbit követte. Martin teljesen apám nyomdokaiban haladt, jogot végzett, s előbb aktívan korcsolyázott, később pedig edzősködött. A műkorcsolyázásnak és apánknak köszönhetően, aki egyengette az útját, jutott el Svédországba. 1989-ben emigrált, azóta ott él, s főképpen edzősködésből él. A másik Landl-fiúban is volt azért sportos hajlam, vagy kicsi kora óta inkább a színészi pálya vonzotta? Úgy hatéves koromban én is korcsolyáztam jó fél évet, utána mindenféle sportágat kipróbáltam, az asztaliteniszt, röplabdát, teniszt, úszást, legtovább pedig a pozsonyi Slovanban a focit, de tízévesen azt is abba kellett hagynom. Amikor a Az égből pottyant (Spadla z oblakov) című vígjátéksorozatot kezdtem forgatni, nem maradt idő az edzésekre. így aztán tízévesen kezdődött a színészi karrierem, akkor álltam először kamera előtt és színpadon is. A színpadot nem a szüleim találták ki, Július Vašek segédrendező volt a Szicíliai komédiában, ahol a főszerepet Stano Dančiak játszotta. A darabban három gyermeke volt három nőtől, az egyik az anyám volt. Vašek mondta az anyámnak, hogy hozd el Matot, a színháznak könnyebb lesz a dolga, ha veled jön, veled megy. Ez volt az első kapcsolatom a színházzal. Egyébként a másik fiút Andy Kraus játszotta, ő hét-, én tízéves voltam, ott találkoztunk először. A darab rendezője, Jojo Pálka észrevette, hogy a színpadon folyton kitalálok valamit, gondolván, hátha úgy érdekesebb lesz a dolog. Fél évvel később tévéjátékot készült forgatni, abban már főszerepet adott, s a nagyapámat a csodálatos František Dibarbora alakította. Édesanyám sok-sok órán át tanulta velem otthon a szöveget, az intonációt, magyarázta, miről is szól a színészi munka. Ezután már ment minden magától. Játszott valamikor később is az édesanyjával? Akkor, amikor tizennégy évesen Vlado Müller mellett Milan Kňažkóval és František Kővárral szerepeltem az Új Színpad stúdiójában Ion Druce moldvai szerző A legszentebb kötelesség című darabjában. Ez már nagy szerep volt, ott nyílt meg előttem a lehetőség, ott éreztem meg a színpad varázsát, fedeztem fel, hogy ez lesz az én utam. Tulajdonképpen a színpadon és a kamerák előtt nőtt fel, kijárta az iskolát, elvégezte a színiakadémiát olyan nagyságok mellett, mint Dibarbora, Pán tik, Bindas és a többiek. Mindenképp jó iskola volt, bár néhány tanár ezért nem lelkesedett a színművészeti főiskolán. Ügy vélték, hogy a gyermekszínészek rossz szokásokat vesznek fel, ez főként azokra volt érvényes, akik csak a kamerák előtt mozogtak. Nekem az volt a szerencsém, hogy a színpadon is lehetőséget kaptam. Mindenképpen akartam a főiskolát - a szüleim is forszírozták -, s ott nagyszerű tanáraim voltak: Ivan Letko és Miloš Pietor. Tőlük nagyon sokat kaptam, az előadásokat tátott szájjal hallgattuk. Születésétől fogva eldőlt a sorsa, soha nem is kellett gondolkodnia azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek? A főiskolán haladt tovább a kijárt úton. Lényegében így volt. A Druce- darabot követően egyenesen kiértem a műútra, a főiskolán pedig a harmadik évfolyamban megkeresett Martin Porubjak és Roman Polák, hogy nem mennék-e a turócszentmártoni színházba. Négy évig voltam ott, bár ötre írtam alá a szerződést. Ez akkoriban nagy dolog volt, nagyon gazdag voltam: havi kétszázötven korona ösztöndíjat kaptam diákként, ehhez még nyolcszáz volt a gázsim a színházban, ráadásul a Nemzetiben is vendégszerepeltem két darabban - Ladislav Chudíkkal, Ctibor Filčíkkel, Dušan Jamrichhal, Emil Horváthtal álltam egy színpadon, ami fantasztikus tapasztalatot jelentett. Azonkívül, hogy anyagilag önellátó lett, Turócszentmárton szakmailag is jó döntésnek bizonyult, nagyszerű szerepeket kapott. Brecht Baalját ma is sokat emlegetik. Hogy oda szerződtem, életem egyik legjobb lépése volt, ott egy újabb főiskolát jártam ki, nagyszerű kollégáktól tanulhattam. Roman Polák volt a rendező, Martin Porubjak a dramaturg, Ivan Petrovický állt a színház élén. Mind fantasztikus emberek, akiktől rengeteget kaptam, gyönyörű szerepeket. Eljátszhattam a fiatal Franz Kafkát, s későbbi pályafutásomat is számba véve a csúcs a már említett legendás Baal volt, amellyel bejártuk Európa jó néhány városát, voltunk Moszkvában, Varsóban, Edinbutgh-ben, Prágában, Budapesten, s mindenütt óriási siker volt. Önfegyelem vagy önkritika, szülői szigor? Mi kell ahhoz, hogy valaki tízévesen ne szédüljön bele a népszerűségbe? Tegyük helyre a dolgokat: a nagy népszerűség csak azután jött, hogy a tévében lefutott a két sorozatot. Abban az időben mindenki felismert az utcán. Anyám és apám igyekezett belém nevelni az alázatot. Én, immár szülőként, a mai sorozatokban feltűnt minden kezdő kis csillag szüleinek javasolnám, hogy nyirbálják meg a szárnyaikat, s ismételgessék neítik, hogy nagyszerű, jól csinálják, de ez még nem ok arra, hogy többnek lássák magukat a társaiknál, mert lehet, hogy azok fociban, kerékpározásban vagy más sportban sokkal többet tudnak. Soha nem legyintett, hogy mondjátok csak, én tudom a magamét? Apám fiatalkoromban valóban nagyon szorosra fogta a gyeplőt, s igyekezett a fejembe verni, amiről már beszéltem. Ráadásul soha nem is éreztem, hogy valamelyik osztálytársam irigykedett volna. Normálisan viselkedtem, ezért kedveltek. Később, amikor már 17-18 éves voltam, sokat jártunk kirándulni, néha a kocsmába is betévedtünk, s amikor újra adták a sorozatot, az ott levők felismertek, meghívtak az asztalukhoz, s jókat dumáltunk. Sokszor csodálkoztak, hogy „hiszen te normális vagy”. Turócszentmártonban jól érezte magát. Miért jött mégis vissza Pozsonyba? A bársonyos forradalom évében elkapott a honvágy, s a következő esztendő január elsejével az Új Színpadra szerződtem. Abban az időben Roman Polák és Martin Porubjak A pert készült színre vinni, ebben nekem szánták K. szerepét. Végül a forradalom után rehabilitált Korzo színházban a Havel-darab után mutattuk be, s a társulat közmegegyezéssel június elsejével tagjává fogadott. Az Astorka, amely a Korzóból alakult, családias légköréről, hangulatáról volt híres. Sokunkat meglepett, hogy nemrégiben mégis távozott, bár továbbra is játszik Mindmáig ez a légkör jellemző a színházra. Válásom a színháztól békés volt, s úgy mondanám, hogy csak a munkajogi viszony változott, a kapcsolatunk a régi. Részemről arról volt szó, hogy nem lett volna időm az új színházi bemutató próbáira. Egyrészt már ment a Felsőalsó sorozat, másrészt szerepet vállaltam Andy Kraus induló tévés vígjátéksorozatában, a Viszlát, nagyi címűben is, s ott havonta tizenöt napon át reggeltől estig forgattam. A Panelházi történetekben nem voltam ennyire elfoglalt, s a dolgok nyugodtan futottak egymás mellett. A komoly színházi szerepek után - Kafka, Baal - a sorozatokban komikus figuraként jelenik meg. Mikor fedezte fel magában a komédiást? Magamat is megleptem. A Panelházi történetekben kezdődött. Egon alakja nem volt a kezdettől fogva komikus, a forgatás közben alakult így, s közben, idősebb koromra felfedeztem magamban a komédiást. Mindig vidám ember voltam, szívesen kifiguráztam magam, s másokat is megvicceltem egy bizonyos határig, de a mai formájában ez a Panelházi történetekben, majd a további sorozatokban kristályosodott ki. Ezekben egyre jobban érvényesül az önirónia, ami nem mindenkinek sajátja. Már a lehetetlen parókáival nevetségessé teszi magát. A paróka a Panelházi történetekben és a Viszlát, nagyiban is Andy Kraus ödete volt, aztán lett belőle az, ami. Nekem meg megfelel. Az életben is képes arra, hogy ne vegye magát túlságosan komolyan? Hogyne! Másképp nem tudnám eljátszani a szerepet sem a színpadon, sem a kamerák előtt. Bevallom, hogy a magánéletben is sajátom az önirónia. Természetesen engem is megtaláltak problémák az 52 év alatt, velem is történtek az életben szomorú dolgok, a legszömyűbb a 64 éves apám halála volt 1993- ban. Nagy stresszel járt az első feleségemtől való válás, ezeken nem tudtam csak úgy könnyen túltenni magam. Urbán Klára
