Új Szó, 2016. június (69. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-07 / 132. szám, kedd
SZÍNFOLK ■ 2016. JÚNIUS 7. www.ujszo.com Moldovan Remus prímás, Mezőörményes Balog Bertalan „Picu" klarinét, tárogató, Losonc Csengeri Andrei „Árpi" prímás, Magyarszovát Hirleí Ioan „Nucu" prímás, Becski Ioan 3 húros brácsa, Budatelke Pál István „Szalonna" prímás és Farkas Adolf „Edi" brácsás, Pálfala Horváth Elek prímás, Vajdaszenti vány Tamás János prímás, Felsővály Berki Pál prímás, Feled Zenélő felvételek Farkas József muzsikusportréi F arkas József hagyományőrző zenészeket bemutató fényképei nagy részét Agócs Gergely népzenekutatóval végzett gyűjtőútjaik alkalmával készítette. A mélyből feltörő értékek utolsó képviselői ezek az emberek, ezek a hagyományőrző muzsikusok, akik a gyűjtéseink során elmuzsikálták nekünk mindazt, amit a régmúltból az ő kezeiken itt hagyott nekünk az idő. Ma a globalizáció az a tenger, amelyik elhordja, folyamatosan erodálja környezetükből a hagyományos műveltség talapzatának kevésbé szilárd kőzeteit. A globalizáció olyan erő, mely a tanúhegyek által képviselt sokszínűség helyébe ugyan az egyenrangúság, egyenjogúság vagy egyenlőség zászlaját lengetve, mégis az egyformaság, az egykedvűség, s végső soron az együgyűség világát hozza be. Ennek az egyformaságnak, ennek az uniformizációnak a folyamatai rombolják a mi hagyományos kultúránkat is, a szomszéd népek kulturális örökségének értékeivel együtt. Ezek a folyamatok abba az irányba mutatnak, ahol a magyar, az már csak egy nyelv. A muzsikusok, akiknek portréit Farkas József megörökítette, ennek az egyformaságnak, ennek az egykedvűségnek és együgyűségnek ellenében, a hagyományból öröklött módon hirdetik a világnak, hogy a magyar, az valaha nemcsak egy nyelv, sőt, nemcsak egy kultúra, hanem egy civilizáció volt. Sokszínű, sok értékű és hatalmas gazdagságot hordozó civilizáció. A fotók többsége cigányzenészekről készült. Ők évszázadokon keresztül kiszolgálták a többségi társadalom igényeit. Ezek az idős muzsikusok azokat a dallamokat is fel tudják idézni, melyeket ifjú korukban az akkori öregek követeltek tőlük, a két-három generációval előttünk járó felmenőink nótáit is hordozzák az emlékezetükben és ujjaikban. Megrendelőik zenei igényeinek a lehető legpontosabban kellett megfelelniük, hiszen így tudták a falvak közösségeit a lehető leghívebben szolgálni. Tudásuk különleges értéke abban áll, hogy ez a szolgálat térségünkben a magyar, ruszin, szlovák vagy román kultúra nagyon fontos ereklyéinek az átmentésével járt. Amióta az ő zenéjük már nem kell a környezetüknek, azóta nekünk, népzenekutatóknak és fotodokumentaristáknak kell átvinni a hagyomány e szeletének értékeit a „túlsó partra”. Ma már minden háztartásban van olyan szerkezet, amely megfelelő gombját, ha megnyomjuk, akkor a készülék megtöri a csendet, és minden erőfeszítés, a jelenlevők minden alkotó kreativitásának bevonása nélkül meg tud szólalni a zene. Amennyire kényelmes, annyira ártalmas, annyira romboló hatású ez a csend nélküli állapot. Hiszen az ilyen irányú kreativitáshoz, a dalban, énekben, zenében, az érzések ily módon történő kifejezésében testet öltő csoda létrejöttéhez a csend inspiráló közege elengedhetetlen. Az egyre ordítóbb alapzajban, a háttérrádiózás és háttér-televíziózás egyre inkább elterjedő fertőjében elmarad az érzéseink kifejezésére sarkalló csend. Ezzel együtt egyre magasabbra kerül a zajingerküszöbünk is, s egy idő után már nem is érzékeljük, mekkora morajban élünk. Nem csoda, hogy egyre ritkábban tudnak kialakulni azok az ihletett pillanatok, amikor az egyszerű emberben is életre kel érzései „emelt szintű” megfogalmazásának igénye. Hiszen amikor a gép közvetítésében, a háttérben minduntalan ott szól, ott zakatol az ilyen-olyan muzsika, vagy az ilyen-olyan híradás, ott az ember, ha akarna sem tud dalra fakadni. Ma elsősorban ezért nem dalolnak csak úgy, maguknak az emberek, s ez az egyik fő oka annak, hogy elhagyják elődeik által rájuk hagyott zenei kultúrájukat. Ezért nem muzsikálnak nekik a zenészeik. Nincs mit kísérni. Nekünk - akik még találkoztunk a dalok százait daloló, vagy muzsikáló tanúhegyekkel - pedig lassan nem marad más, mint hogy hallgassuk az archívumokban őrzött felvételeiket, vagy nézegessük a róluk készült képeket. Agócs Gergely
