Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-28 / 124. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2016. MÁJUS 28. 171 Katarína Vavrová — a szépelgés mint olyan Melankólia és M erengő nő, nagyon magányos. Merengő nő, nagyon magányos, mellette egyszarvú. Merengő, magányos nő, egy számival és pillangóval, rajta, körülötte virágftizérek. Itt is, ott is mélabús Madonna-arcok bámulnak maguk elé vagy kifele a képtérből - ahol nem, ott állatkák és üres színmezők leledzenek. Katarína Vavrová meseuniverzumának főszereplői szinte kivétel nélkül nők - nádszálkarcsú, nyúlt nyakú, szép arcú nők, lányok és leánykák. Mindenütt ugyanaz az egyenszép típusarc és típustekintet, Brunovskýba oltott Lőcsei madonnák bámulnak és révedeznek, miközben színes semmik közepén lebegve próbálnak dacolni térrel, idővel, elmúlással, az örökös meg nem értettség érzetével stb. Az etűdöket véginézve szinte azonnal tudni véljük, hogy kik itt a nagy elődök és példaképek: elsősorban persze Albín Brunovský és Dušan Kállay (a nagy mesterek), utánuk nyilván Remedios Varo, Leonóra Carrington, Werner Tübke meg az osztrák fantasztikus realisták egyike-másika. Az úgynevezett háttér félabsztrakt mezői, az alaktalanságig szétfutó vésetek, csurgások és kaparások alkotta fragmentált, fátyolos textúrák mind-mind manírnak tetszenek, mintha puszta ürügyként szétteregetett, lazúros csipketerítők fodrozódnának az előtér figurái mögött. A helyenként elszórt csillogó arany- csöppenések tovább fokozzák a képek amúgy is szembetűnő deko- rativitását. A nőalakok nem ritkán maguk is földből sarjadó, virágszerű lényeknek tetszenek, olykor pedig pasztellszín virágkompozíciók modorosság a „kortárs modern szlovák” képzőművészetben tapadnak testükre - mindez nyilván olyan finom és ízig-vérig kortárs metaforikát sejtet, hogy tudniillik a nő (a nő mint olyan), ebben a gazdagon rétegzett bölcseleti- ikonográfiái foglalatban mint üde, növekvő-bimbózó (ugyanakkor előbb-utóbb hervadásnak kitett) virágszál értendő, és hogy mindez ugyebár mekkora állati nagy melankóliára ad okot. Vavrová festményein a szenvedés és a kozmikussá dagadt magány is lepkeszámysuhogásként artikulálódik - a zárkózott, magukba kapaszkodó testek közt lebegő üres tereket darumadarak, pávák, ftirjek és pillangók népesítik be (miközben rendszerint semmi kapcsolatban sem állnak a hölgyekkel, csupán eo ipso, alanyi jogon szépek, már azon túl, hogy kecsességükkel rímelnek a florális minták, bimbók, folyondárok és ágak-bogak leányos ornamentikájára). Az alakok felépítését tagadhatatlanul egyfajta arcfetisiz- mus jellemzi - a finoman megformált, porcelánszerű babaarcokhoz rendszerint élettelen gilisztaujjak- ban végződő, formátlan-megoldatlan pálcikatestek tapadnak. Sehol egy toka, sehol egy hájredő - vagy legalább egy egyedi, személyes arcvonás mindenütt ugyanaz az uniformizált, sekély szimbolikájú szenvelgés fogad. Nem találunk egyeden félrecsúszott, trehány, kócos vonalat, egyeden elpiszkolódott vagy roncsolt formát sem - itt alighanem minden egyes ecsetvonás kalligrafikus igénnyel született. Amúgy ha segítségül hívjuk a kurátor, Danica Lovišková kísérőszövegét, megtudhatjuk, hogy Vavrová művei a „kortárs modern szlovák” (sic!) képzőművészet „imaginatív- poétikus” vonalának csúcsteljesítményei. Az imaginációt most hagyjuk - a poétikus jelzőt viszont ilyen helyeken (akarva-akaradanul) a giccs eufemizált szinonimájaként szokták beverni. Merthogy giccs- ről van itt szó, ez világos. Jó ideje óvatosan bánunk ezzel a címkével, hiszen a valóban kortárs művészet gyakran operál igényesen, árnyaltan és hiteles módon a giccs és a trash fogalmával, sajátítja ki a tucatáruk és tömegtermékek harsány, bamba és bornírt esztétikáját, rezonálva mindarra, ami körülvesz bennünket, ami meghatározza észlelésünket, vizuális kultúránkat. Itt viszont egy merőben másfajta dologról van szó: ez egy regresszív, naiv és teljességgel reflektáladan giccsvilág, amelynek láthatóan fogalma sincs önmaga negédesen sekélyes voltáról, aranyporos-paszpartus, bóbitás-madaras finomkodásairól. Legkésőbb a negyedik-ötödik képnél az az érzésünk támad, hogy bele kell dögleni ebbe a temérdek „imaginativ” szépségbe - s ha már belépőjegy gyanánt leperkáltunk nyolc eurót, ki-kitekintgetünk a Danubiana patyolattiszta fehérségéből, hogy megpróbáljuk egy picit a Duna lassú, fáradt, koszoskék hömpölygését élvezni. Talán Vavrová légies tündémői is azért ilyen enerváltak, mert érzik (valahol legbelül, valahol legmélyén), hogy az örök szépség - és szépelgés - steril vitrinjébe zárattak, és hogy az élet, a sokmilyenségében és sokszagúságában kívánatos, egyszerre szent és velejéig romlott élet menthetedenill kívül rekedt ezen a vérszegény mesevilágon. Csanda Máté Katarína Vavrová Tak daleko című kiállítása holnap zárul a pozsony- dunacsúnyi Danubiana tereiben ZENEBONA Az adagio kora Roman Berger erőteljesen intellektuális zeneszerző, ugyanakkor nem életidegen, racionálisan szervezett muzsikát komponál. A bölcselet, a lélektan éppúgy foglalkoztatja, mint a természettudományos gondolkodás, a logika vagy a kozmológia törvényszerűségei. Ez a monumentális inspirációs bázis teremt nála expresszív zenei nyelvezetet, mely részint a költői gondolat mozgékonyságából, részint a hangban, a zenei struktúrákban rejlő energiából töltekezik. Zenéjének fontos eleme a traumafeldolgozás, a gyászmunka, valamint az intellektuális lázadás mindenfajta elnyomás ellen. Berger nem véledenül vált a kommunista kultúrpolitika elleni lázadás emblémájává. Rysard Peryt nyomán vallotta, hogy „a művész számára nem léteznek zord idők”, hiszen a művész feladata nem az idők, korok megváltoztatásában áll, hanem a reflexióban és az intellektuális munka tisztességében, a létszorongatottság ábrázolásában. (Édesapja, a lengyel evangélikus lelkész, aki megjárta a fasiszta lágereket, kiváló festő volt: lágerrajzai elementáris erővel hatottak a zeneszerzőre is. A család kényszerű áttelepedése Pozsonyba már apja antikommunista tevékenységének volt köszönhető.) Berger egyik leg- megindítóbb alkotása, az Adagio pre Jana Branného (1987) is egy trauma hatására született: legjobb barátját államellenes tevékenységre hivatkozva ítélték 25 év börtönre, s mire az uránbányában végzett kényszermunkából hazatért, felőrölte őt a csontrák. Az elmúlás, az eltűnés, az elválás, a búcsú, az emlékezés ezért is örök téma Berger alkotásaiban. A zeneszerző előszeretettel nevezte korát az „adagio korának”. A CD-n hallható alkotások egy része, noha Beethoven ihletésében fogant, mégsem mentes a személyességtől. Bergerre már gimnazista korában óriási hatással volt Beethoven muzsikája. A Pathetique (2006) és az Epilogue (2010) című művekben a c-moll (patetikus) szonáta kerül górcső alá, bomlik, illetve szerveződik újjá a hangzásidő szorításában. A tragikus átértelmezés döbbenetével a zeneszerző felesége betegségének és halálának állít emléket, miközben egy összetett emberi kapcsolatrendszer különféle hangulatú, szépséges pillanatai bontakoznak ki. A rendkívül expresszív Harmadik „da camera” szonáta négy tétele még 1971-ben keletkezett: a rejtőzködő nyugtalanság és a bújtatott önéletrajziság hatja át. Az Allegro frenetico con reminiscenza kiválóan mutatja, miként párosítható a lét elviselhe- tedenségének érzete az emlékezés gyógyító mechanizmusaival. Az Impromptu (2013) finomságai pedig világosan jelzik, hogy Berger az aprómunka mestere is. A CD-n a Berger Trió játszik: Ján Slávik csellón, Branislav Dugovié klarinéton és Ladislav Fanzowitz zongorán. Csehy Zoltán Roman Berger: Pathetique. Naxos, 2015. Megtalálták Arisztotelész sírját A ókori görög vá/l ____ rosban, SztagelJ r M irában ásatáso/% M kát végző görög JL » M J régészek bejelentették, hogy megtalálták Arisztotelész sírját. Az ókori görög filozófusról a Szaloniki Arisztotelész Egyetemen rendezett nemzetközi konferencián mutatták be feltárásaikat a szakemberek, hangsúlyozva, hogy a 2400 éves sír feltárása a térségben 20 éve folyó régészeti kutatások legfontosabb eredménye. Arisztotelész a közép-makedóniai térségben fekvő Sztageira városában született Kr.e. 384-ben és Khalkiszban halt meg Kr.e. 322- ben. Korábban a szakemberek úgy vélték, hogy Khalkiszban temették el, de a régészek bizonyosak abban, hogy a Sztageira ásatási helyen feltárt sír a görög filozófusé. Két irodalmi forrásban is utalások vannak arra, hogy szülővárosának lakói Arisztotelész hamvait elhozták Khalkiszból. A kupolával borított dombsírnak vagy egy márványszintje a hellén korból. A sír az egykori Sztageira Az Arisztotelész park Sztageirában. A filozófus ebben a városban született, a régészek szerint itt is temették el. (Képarchívum) központjában, az agora közelében fekszik. A régészek szerint a nyilvánvalóan középület jellegű síremléket sietősen húzták fel, és csak később építették minőségi anyagokból a márványszintet. A sír mellett található egy oltár is. A sír kupolája 10 méter magas, a négyzet alapú szintet egy bizánci torony öleli körül. A félkör alakú fái két méter magas. A sír bejáratához járda vezet azok számára, akik le akarták róni kegyeletüket a görög filozófus előtt. A feltáráson találtak továbbá agyagedényeket és ötven darab pénzérmét Nagy Sándor korából. A bizánciak megsemmisítették a sír épületét, és egy négyzet alapú tornyot építettek helyére. Arisztotelész a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnál együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói között tartják számon. O volt a makedón hadvezér, Nagy Sándor nevelője. (MTI) A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
