Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)

2016-05-07 / 106. szám, szombat

EST SZALON 2016. MÁJUS 7. www.ujszo.com A kormány azonban semmiféle megállapodás aláírására nem adott felhatalmazást a külügyminiszter­nek, abból a megfontolásból kiin­dulva, nehogy a lakosságcsere gon­dolatát idő előtt elfogadva végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön a csehszlovák törekvésekkel szem­ben. Végül 1945. december 3. és 6. között zajlottak az úgynevezett első prágai tárgyalások. A magyar delegációt Gyöngyösi János kül­ügyminiszter, a csehszlovákot pedig Vladimír Clementis külügyi állam­titkár vezette. Clementis kifejtette: kormánya ugyan nem veszi egy ka­lap alá a magyar és a német kisebb­séget, de ragaszkodik a magyarok csehszlovákiai helyzetének végleges rendezéséhez. A rendezés azonban nem valósulhat meg területcserével vagy határkiigazítással. Clementis a következőképpen képzelte a megál­lapodást: a csehszlovák kormány a Magyarországról önként kitelepülő szlovákok számával azonos számú csehszlovákiai magyart jelölhet ki magyarországi áttelepítésre. A fennmaradó magyarokat vagyonuk elkobzása után kényszerítenék az áttelepülésre, kivéve azokat, akik „a csehszlovák nemzetbe felvételt nyernek”, de ez utóbbiak nem tarthatnának igényt kisebbségi jo­gaikra. A magyar kormány az áldatlan körülményekre való tekintettel bi­zonyos feltételekkel hozzájárulna a lakosságcseréhez - szögezte le a magyar tárgyalófél. A lakosságcsere végrehajtása után Csehszlovákiá­ban maradt magyarok sorsát meg­felelően rendezni kell, az egyoldalú kényszerkitelepítés Magyarország számára elfogadhatadan. A vissza- maradóknak állampolgári jogaik mellé meg kell kapniuk a kisebb­ségi jogokat is. Ha Csehszlovákia ragaszkodik a teljes magyarság átte­lepítéséhez, az őslakos földművelők földjeit is át kell engednie - jelen­tette ki Gyöngyösi. Hangsúlyoz­ta, hogy nem a tulajdonképpeni lakosságcsere a nehézség. Az igazi probléma a lakosságcsere után visz- szamaradó magyarság sorsa. 1945. december 14-én Gyöngyösi a mi­nisztertanács ülésén Budapesten arról számolt be, hogy a csehszlo­vák álláspont alapvetően az, hogy a dél-szlovák határvidék lakosságát akarják a cserénél felhasználni, ez sérti az ottani magyarságot, mi­vel szétrobbantja a szinte egységes magyar etnikai tömböt. Vladimír Clementis - aki a tárgyalások alatt a győztes fél pozíciójába helyezke­dett, és mindvégig támadó maga­tartást tanúsított - nem volt hajlan­dó engedményekre. A nyomasztó légkörben folyó tár­gyalások végül is megszakadtak, mivel mindkét fél többet akart elérni, mint ami reális lett volna. Helyzeti előnyét kihasználva a csehszlovák fél volt sikeresebb. A nagy külföldi lapok figyelmének középpontjába ugyanis sikerült azt a momentumot állítania, mint­ha Magyarország ismét területi követelésekkel lépett volna fel Csehszlovákiával szemben, és ez vezetett a tárgyalások kudarcához. Ezt a magyarok cáfolták, de nem sok eredménnyel. A két ország vi­szonya továbbra is feszült maradt, sőt 1945 végére és 1946 elejére tel­jesen elmérgesedett. Egyenlőtlen szerződés A csehszlovák kormány, miután a magyarok egyoldalú, kollektív kitelepítésének tervét a nagyhatal­makkal nem sikerült elfogadtatnia, új stratégiát dogozott ki: igyeke­zett olyan viszonyokat teremteni, amelyek révén a magyarokat az ország önkéntes elhagyására bírja, a magyar kormányt pedig a lakos­ságcsere gondolatának elfogadására késztetheti. Fokozódtak a magyar- ellenes zaklatások, letartóztatások, bebörtönzések, internálások. A két ország közötti feszült viszony csak akkor enyhült, amikor a magyar és a csehszlovák kormány között ismét megindultak a kétoldalú tár­gyalások. A magyar küldöttség 1946. február 6-án utazott Prágába, ahol közölték velük, hogy elutasították a kétol­dalú vegyes bizottság felállítására irányuló magyar javaslatot, és nem fogadják el a szövetséges nagyha­talmak képviselőinek bevonását sem a lakosságcsere lebonyolításá­ba. Gyöngyösi ennek ellenére úgy döntött, megkezdi a tárgyalásokat, s végül a második prágai fordulón, 1946. február 10-én megállapodás született a két kormány képviselői között. A magyar-csehszlovák lakosság­csere-egyezmény aláírására 1946. február 27-én, Budapesten került sor. Az egyezményhez csatolt jegy­zőkönyvben a csehszlovák kor­mány kötelezettséget vállalt, hogy felfüggeszti a szlovákiai magyarok kiutasítását, vagyonuk elkobzását és széttelepítésiiket, segélyt juttat az állásukból elbocsátott magyar ajkú állami és községi alkalma­zottaknak. Megegyeztek abban is, hogy Csehszlovákia a paritás elvét alkalmazva annyi szlovákiai ma­gyart jelölhet áttelepítésre, ahány magyarországi szlovák jelentke­zett az önkéntes áttelepülésre. Az egyezmény tehát nem kölcsönös lakosságcseréről szólt, hiszen a magyarországi szlovákok önként jelentkezhettek az áttelepülésre, a szlovákiai magyarokat viszont a csehszlovák kormány jelölte ki, az­zal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a határ menti, jellemzően magyar többségű lakosság etnikai arcula­tát megváltoztassa. A csehszlovák kormány nemcsak a kitelepítendő magyarok személyéről döntött, de azt is joga volt elbírálni, hogy a Magyarországról áttelepülők közül kiket fogad be, miközben a magyar kormány a csehszlovák kormány ál­tal kijelölt minden személyt köteles volt átvenni. Tipikusan egyenlődén szerződés volt: egy győztes ország diktálta a legyőzőnél szemben. A magyar kormány számára nem volt más lehetőség. Magyarország vesz­tes ország és szovjet csapatok által megszállt ország volt, nem voltak barátai és szövetségesei. A nyugati hatalmakhoz legfeljebb az Adanti Chartában vagy az ENSZ Alapok­mányában meghirdetett bizonyos elvek betartása érdekében lehetett segítségért fordulni. Nincs rá példa... A lakosságcsere-egyezmény aláírá­sa azonban nem jelentette a két állam közötti viszony rendezését, mint ahogy nem jelentette a felvi­déki magyarság sorsának végleges megoldását sem. A magyarság el­leni zaklatások fokozódása nem a lakosságcserébe való belenyugvás, hanem az egyezmény végrehajtásá­nak halogatása, sőt a tiltakozó akci­ók felé vitte a magyar kormányt. A csehszlovák politikusok között sem mindenki értett egyet a magyarok kitelepítésével; a csehszlovák kül­ügyminiszternek, Jan Masaryknak is voltak fenntartásai. Mindezt egyebek mellett a moszkvai brit nagykövet jelentéséből tudjuk, akivel Masaryk 1946. július 24-i moszkvai látogatásakor találkozott: „Hajlandó vagyok megfontolni bizonyos terület átengedését Ma­gyarországnak, hogy így Szlovákia szabaduljon meg végleg a magya­roktól, olyan szlovák-magyar te­rületektől, ahol a lakosság szinte teljesen magyar” - jegyezte meg. Hozzátette, hogy ezeket a dolgokat nem mondhatja ki nyilvánosan, és nagyon lényeges, hogy senki ille­téktelen ne tudja meg, hogy ő haj­landó elfogadni ilyen megoldást. De tényszerűen a területcsere 1945 után a két állam viszonyában soha­sem került komolyan szóba. A felvidéki magyarok Gyöngyösi János külügyminiszterhez intézett 1946. márciusi memoranduma a magyar-csehszlovák lakosság­csere-egyezményt a vasvári béke diktátumainál is szégyenletesebb­nek nevezte: „Nincs rá példa sem a közeli, sem a távolabbi múltból hogy egy nemzet maga készítse elő saját vérei, sőt saját állama számá­ra [...] a katasztrófát.” Az volt a véleményük, hogy Magyarország feláldozta a határain kívül rekedt nemzetrészeket. Gyöngyösi erre az­zal érvelt, hogy becslése szerint csak 30-40 ezer szlovák települ majd át önként Csehszlovákiába, s ha a lakosságcsere nem valósul meg, a békekonferenciát a prágai kormány propagandája meggyőzheti, hogy szükséges és elengedheteden a két ország nemzetiségeinek a cseréje. Szerinte a nyugati hatalmak passzi­vitása következtében az egyezmény aláírása volt az egyeden eszköz a magyarság puszta fizikai megmen­tésére. J allék István A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa OTTHONUNK A NYELV Nyelvtörténet mindenkinek R ovatunkhoz több olyan olvasó fordult, aki nyelvünk egy-egy történeti kérdésére szeretett volna választ kapni. Mivel a nyelvtörténeti ismeretek nemcsak anyanyelvűnk múltját tárják fel, hanem segítenek a mai nyelvállapot megismerésében és megértésében is, írásunkban az általuk érintett témakörökkel foglalkozunk. „Lehet-e tudni, milyen gyorsan változik egy nyelv, például a magyar nyelv?”— érdeklődik egyik olvasónk. Bármely nyelv történetét vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a nyelvek nem egyenletesen, hanem egyszer gyorsabb, másszor lassabb ütemben változnak. A nyelvi vál­tozások mindig bizonyos társa­dalmi tényezők (pl. a társadalmi környezet) hatására következnek be, ezek befolyásolják tehát a I változások ütemét és mértékét is. A magyar nyelv történetét kutató [ szakemberek szerint a nyelvünket érintő változások leginkább a magyarságnak a nyugati keresz­tény kultúrkörbe való bekerü­lésekor, a feudális társadalmi rendbe való betagolódáskor, majd a reformkorban gyorsultak föl. Ezzel szemben az írott nyelv megjelenése fékezőleg hatott pél­dául a köznyelvi változásokra. A nyelv változását akkor érzékeljük a legerőteljesebben, amikor régi nyelvi adatokat szembesítünk mai megfelelőikkel. Gondoljunk csak a 12. századból származó Halotti beszéd néhány szavára, pl.: zumtuchel (ma: szemetekkel), ifemucut (ma: ősünket) stb. Másik olvasónk egy rádióban hallott nyelvtörténeti szakkifeje­zés, az örökölt szavak jelentésének megértéséhez kérte a segítsé­günket. Örökölt szavaknak vagy másképpen alapnyelvi eredetű szavaknak az uráli, a finnugor és az ugor korból származó, eredeti alakban vagy származékokban tovább élő elemeket nevezi a nyelvtörténet. Azt a környezetet, szellemi és kulturális szintet érzékeltetik, amely elődeinket az ősmagyar kor kezdetén jellemezhette. Szófeji hovatar­tozás szerint a következőképpen csoportosítjuk őket: létezést - nem létezést kifejező igék (él hal lesz, szül van stb.), testrészeket megnevező főnevek (ágyék, ajak, áll far, fej, fog, fúl homlok stb.), melléknevek (agg, fekete, hosszú, ifjú, jó, kemény, lassú, nagy, új stb.), számnevek (egy első, három, harminc, száz stb.), névmások (én, te, ő, mi, ti, ki?, mi?, a, az, e, ez), határozószók (át, fel hanyatt, ki, kívül le, messze, túl). Következő olvasónk kételkedik abban, hogy a magyarban olyan sok török eredetű szó lenne, mint ahogy azt egy nyelvi ismeretter­jesztő műsorban hallotta. Nyelv- történeti kutatások bizonyítják, hogy nyelvünkben már az ősma­gyar korban, tehát a honfoglalás előtt megjelenhettek különböző fogalmi körökbe tartozó török eredetű szavak, pl.: borjú, disznó, kecske; árpa, búza, csalán; alma, dió, szőlő; bölcső, kapu, sátor; bársony, gyöngy, gyűrű; kölcsön, törvény; bátor, kicsi, sárga stb. Ez azzal magyarázható, hogy az Urál vidékét elhagyó elődeink vándorlásuk idején állandóan érintkeztek török népekkel, ennek a kapcsolatnak a hatása pedig nemcsak életmódjukat, hanem nyelvük szókészletének alakulását is befolyásolta. Újabb török jövevényszók a százötven évig tartó török hódoltság alatt honosodtak meg nyelvünkben. Az ekkor átvett szavak egy része a török kiűzése után elavult (pl. a török közigazgatási rendszert idéző kádi, szandzsák stb.), a mindennapos élettel kapcsola­tos szavak nagy része azonban máig fennmaradt (pl.: tarhonya, dohány pamut, papucs, korbács, kefe), sok közülük pedig az eredetitől eltérő jelentést hordozó származékokban él tovább (pl.: harács > harácsol kaszab > kaszabol). Misad Katalin 90 (Az idő örök folyása a szerző fényképein) címmel rende­zett retrospektív kiállítást Karol Kállay születésének 90. évfordulója alkalmából a Pozsonyi Városi Galéria. A meghatározó jelentőségű, nemzetközileg is elismert szlovák fotográfusnak 90 felvétele látható a Mirbach-palotában augusztus 14-éig. (Fotó: gmb)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents