Új Szó, 2016. május (69. évfolyam, 101-126. szám)
2016-05-07 / 106. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ 2016. MÁJUS 7. DUPLA PORTRÉ 17 // // O meg O Hónapokban számolható szünet után ismét egy közös, nagy emlékű délután. Számos prágai, legalább két Karlovy Vary-i, egy pécsi és jó néhány pesti találkozást követően ismét együtt - ők ketten. T örőcsik Mari és Jití Menzel. Vagy Jirí Menzel és Törőcsik Mari? Ne múljon most a sorrenden! O és ő, két jó barát, egymást választott „testvérpár”. Hogy melyikük az idősebb, az egymás megszólításában sem játszik szerepet. Nincs „öcsém”, vagy „bátyám”, csak „testvérem”. Mint ahogy „húgom” sincs, vagy „nővérem”. Csak „Marika”. Duna-part, Gellért Szálló, söröző. Panoráma adott, asztal előre lefoglalva, leves szabadon választón, hozzá apró bagettszeletek, fűszeres vajjal kenem egyiküknek, a másik pusztán eszi, aztán sör ide, bor oda, közben jóízű kérdések, szellemes válaszok, adomák, évődések. Vagy: az „egyik” szóhoz sem jut, csak nevetéshez, a „másik” hangosan mesél, faradhatadanul mondja, felidézve régi és még régebbi történeteket, fájó és kedves emlékeket. A „másik” tömörebben fogalmaz, sokszor csak közbevet, ritkábban közbevág, halkan megjegyez, pillanatokra belekacag, in egy „hol is hagytam abba?”, on egy „igen?”, „tényleg?”, „de kár!”, kint fényes a tavasz, bent a sok üres asztal és a pincérek téden hada. Országhatárokon átívelő, sokéves barátság, rengeteg közös ismerőssel, szakmabelivel és szakmán kívülivel, halványulni nem tudó, nagy élményekkel, apró intimitásokkal, bizalmas „halkan mondom”-okkal. De úgy istenigazából Törőcsik Mari meghatóan érzékeny, lenyűgözően édes, minden ízében pontos dramaturgiai érzékkel felépített „magánszámaival”. S ami az egészet még inkább szórakoztatóvá teszi: Törőcsik Mari magázza Jirí Menzelt, a cseh rendező tegezi a magyar színésznőt. Folyamatosan. Évtizedek óta. Amióta ismerik egymást. „Kérdezze meg Jirzsít, emlékszik-e még a Felhőjátékra?” — indul az érdeklődés rögtön az első korty piheni sör után. Megkérdezem. „Hogyne emlékeznék, hiszen játszottam benne! író voltam, újságíró - jön a válasz. - Azt is tudom, hogy annak idején kint volt a film Új-Delhiben, egy rangos fesztiválon. Ott volt ugyanis egy bolsevista cseh rendező is, aki sértve érezte magát, hogy nem az ő, hanem egy magyar rendező filmjét díjazták.” „Pedig nem ez volt a legjobb filmje Maár Gyulának - vélekedik Törőcsik Mari -, de olyan jó kis etűd volt. Szerettem. Itthon azt sem írták le a lapok, hogy kijutott Indiába, és a zsűri különdíját kapta. Jeanne Moreau is ott ült a zsűriben. Átölelte Maár Gyulát, és angolul annyit mondott neki, eleganciában ilyet, mint ebben a filmben, ő még nem látott. Nagyon büszke voltam Maár Gyulára.” Egy másik film is szóba kerül köztük. Kaneto Shindo, a világhírű japán rendező lenyűgöző képi vi- lágú, csodás színészi alakításokkal teli filmje, A kopár sziget. „Gyönyörű film, igen!” - hangsúlyozza Jin Menzel. ,A költészet csúcsa - dupláz rá Törőcsik Mari. - Nálunk nem is vetítették, csak a szakmának. Hordják, cipelik benne a vizet... sokan már nevettek, amikor nyolcadszor is vitték. Én azt mondtam, ha még egyszer elindulnak, főbe lövöm magam. Egyszer csak rá kellett döbbenni, hogy ez a film a világ egyik csodája. Hol sírtunk, hol nevettünk rajta. Ha minden ország szeretett emberei ajánlhatnának filmeket a tévénézők figyelmébe, én ezt választanám. És elmondanám a film előtt, hogy emberek, maguk most a világ csodáját fogják látni, kérem, bírják ki... minél nagyobb a mű, annál nagyobb fegyelmet kíván. Hadd vigyék a vizet, egyszer abbahagyják. Ugyanazt fogják átélni, mint én, egyszer sírni, máskor nevetni fognak. Minden kultuszminiszternek elmondtam már: a világ legnagyobb filmjét megcsinálhatod, ha nincs behirdetve, reklámozva, nem jut el az emberekhez. A színház másképpen működik. Ha a világ legkomplikáltabb darabja megy, de jó előadásban, arra dől a közönség. Nekem erre rengeteg példám van, játszottam sok ilyen darabban. Schwajda Györgynél Szolnokon nem volt bérlet, tíz évre lementem hozzá. Akkoriban nem engedték őt Pestre, pedig a legjobb színházat ő csinálta. Százszor játszottam a Száz év magányt, és csak azért kellett levenni a műsorról, mert a színház nem tudta tovább fizetni a szerzői jogdíjat, Schwajda pedig nem akarta felemelni a helyárakat. Hiába kértem a mindenkori kultusz- minisztert, hogy ne a színházaktól vegyék el a pénzt, onnan vették el a legtöbbet.” Az előadás Gabriel Garda Már- quez szülőhazájába is eljutott, a bogotai színházi fesztiválra. ,A kultúrattasénő vagy tizenötször látta itthon, annyira tetszett neki. A díszlet annyi volt, hogy zsákvásznakat húzogatott a műszak. Végigállták az előadást az emberek. Sajnáltam őket, de megnyugtattak, hogy úgy is élvezik. Filmes delegáció tagjaként többször is jártam Dél-Amerikában, de a színház más. Nagyon izgultam. Tudtam, ha valami nem tetszik az ottaniaknak, öt perc után felpattannak, és már ott is hagyják az előadást. Vasziljev mesélte egyszer, hogy Szibériában mindenütt ki van téve Puskin képe. Kolumbiában mindenkinek megvan a maga Ursulája. Ügy kezdodott az előadásunk, hogy törökülésben, hátul ültem a színpadon, majd felálltam, és elindultam előre, a közönség felé, és hét percig beszélek. Tudtam, ha nem kellek nekik, kimennek. Ott nincs feliratozás, és tolmács sem volt. A jó előadást idegrendszerrel kell nézni. Ljubi- mov Hamletját Viszockijjal a címszerepben én is tolmács nélkül néztem. Tehát oroszul. De mindent értettem. Kolumbiában felálltam, elindultam, és győztem. Minden előadást egyszer játszottak a többiek, mi a Száz év magányt négyszer. A darabban benne a virágvasárnap, és mi azon a napon is játszottunk. Pálmaszentelés zajlón a négymilliós városban. Elmentem megnézni. És ahogy sétáltam, tíz-húsz percenként megáhították, hogy Mari Törőcsik? Ursula? Megismertek. Énelőnem elég nagy emberek borultak le már. Tennessee Williams, Jean Cocteau, Charles Vidor... nem sorolom! Nagyon vártam, hogy Márquez is megnézzen. Azt mondta a kultúranasénő: Drága Mari, térden állva kértem őt, hogy nézze meg magát, mert ilyet még nem látott. O erre azt mondta: Értse meg, nem tehetek kivételt. Csak az argentin előadást nézem meg. Márquez nagyon jó barátja volt Fidel Castrónak, nem tudta megbocsátani Kelet-Európának, hogy leszakadt a Szovjetunióról. Ezért nem nézett meg egyetlen itteni előadást sem.” Jirí Menzel idevágó története sokkal rövidebb. „Kétszer voltam Cartagenában. Olinkával, a feleségemmel együtt néztünk egy előadást, ott volt Márquez is. Nem messze ült tőlünk. Nem volt bátorságom odamenni hozzá.” Kuba is szóba kerül. „Nagy szerencsém volt, a forradalom egyéves évfordulóján jártam ott - vág újabb történetbe Törőcsik Mari. - Mindenki boldog volt, pedig csak cukornádat termesztettek. Varázslatosak voltak az emberek.” „Én soha nem jártam Kubában”- veti közbe az Oscar-díjas cseh rendező. „Nagy embernek kell lennie annak, aki nem bolondul meg a hatalomtól. Fidel Castro megbolondult, ez tény. Azt mondják, az ottaniak most is elbűvölök.” „Csak nem lehettek, és még mindig nem lehetnek szabadok” - ragadja magához a szót Jirí Menzel.- Castro tudta, ha az emberek szabadok lennének, ő nem maradhatna hatalmon. És jött volna egy erősebb valaki, aki megfosztotta volna őt a hatalomtól.” „Jaj, Istenem! - csattan fel a színésznő hangja. - Kubában nem az a helyzet, mint Szíriában vagy az afrikai államokban, ahol különböző népfajok csapnak össze. Kubában ez nincs. Egyszer meghívták Aczél Györgyöt Kubába.” Közbevetés: „Mondja el Jirzsínek, hogy ki volt Aczél! Az Atyaúristen a kultúrában, még Kádár idején.” Elmondom. A sztori folytatódik. ,Aczél közölte, ő Ruttkai Évával és velem akar utazni. Díszvacsora már ott, a nemrég átadott Hilton különtermében. Zsúrkocsiban tolták elénk a háromféle ételt. Lehetett választani. A falra nagy betűkkel az volt írva: Forradalom = Krisztus. Rögtön mellette: Forradalom = mindenkinek beefsteak. Esküszöm, a világ legfinomabb beefsteakjét ettük ott Évával. Úgy látszik, akkoriban ott éltek a világ legegészségesebb tehenei, és Castro engedélyezte a kultuszminiszterének, hogy beefsteaket vacsorázzunk. Kihozták. Nagy volt és magas. Egymásra néztünk Ruttkai Évával, és megbeszéltük, hogy megvárjuk, mások hogyan eszik. El kellett dönteni a húst a tányéron. De olyan puha volt, mint a vaj!” Még egy pohár bor, még egy pohár sör. Már a harmadik. Finom kis bókokkal egyetemben. „Szerencséd van, vagy peched, hogy nem találkoztunk korábban - jegyzi meg lágy iróniával a hangjában Jirí Menzel. - Ha engem látsz meg hamarabb, nem vetted volna észre Maár Gyulát!” „Nem is kellettem volna magának! Magának más típusú nők imponáltak. Maár Gyulát pedig senki, egyeden férfi sem tudta volna kiütni. Még tíz Jirí Menzel sem!” „De, de, de! Biztosan belém szerettél volna!” - kontráz a cseh rendező. „Nem, biztos, hogy nem! Bázikus szeretet a miénk. Az más. Testvéri. Ha tíz év után találkozunk, az is olyan, mintha tegnap váltunk volna el” - zárja le a vitát Törőcsik Mari. „Erre inni kell! - emeli poharát Jirí Menzel. - Tudod, hogy hatvankét éves koromig nem ittam semmit? Aztán megismertem Olinkát, aki megtanított inni.” „Helyes! Inni kell! Aki nem iszik, az nem lehet a barátom. Részeges- kedni persze nem kell.” „Csak úgy lebegni.” „Igen, az jó” - helyesel Törőcsik Mari. „De azt ugye, mdod, hogy a földkerekség legnagyobb filmesét hívtad most meg?” - jön a humorral átitatott megjegyzés Jirí Menzeltől. „Én azt tudom. De volt egy másik legnagyobb is. Maár Gyula! De ha maga is a legnagyobb, miért nem hívott meg, hogy forgassak magánál? Ha már annyira ért a színészekhez! Hogyan is van a színésznő csehül? - kapom most én a kérdést. Herecska, mondom. „Igen, az lehettem volna magánál. Magyar herecska.” „Nem jobb, hogy testvérek vagyunk? Én egy ilyen nagy színésznőt nem is mertem volna rendezni!” „Úgy! Még hazudik is! Csak nem vagyok hülye, édes csillagom! Akkor miben maradunk?” - kacérkodik csitrisen a nyolcvanéves királynő. „Há ném csókol még, a térdébé hárápok!” „Hova? Mit csinál maga?” - álmél- kodik a világ legbájosabb asszonya. „Maár Gyula filmjében, a Felhőjátékban mondtam ezt magyarul. Hát nem emlékszel?” - csodálkozik most Jirí Menzel. És ebben maradnak. Hogy „nem!” És jöhet még egy pohár bor. És egy pohár sör is természetesen. Szabó G. László
