Új Szó, 2016. április (69. évfolyam, 75-100. szám)

2016-04-23 / 94. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2016. ÁPRILIS 23. "211 Mindörökké velünk - Ukrajna hőseinek fala Beregszász központjában Naplemente Vereckénél nyelv dominanciája, a feliratok nagy része kétnyelvű, számos épüle­ten függ az ukrán mellett a magyar zászló (ez a régió más településein sem ritkaság). A városközpontot uraló impozáns épület homlokza­tán szintén magyar felirat: Magyar Királyi Törvényház. A korábban vármegyeházként is működő épü­let felújítása 2013-ban ért véget, ma a II. Rákóczi Ferenc Kárpátal­jai Magyar Főiskolának ad helyet. Ottjártunkkor épp költészetnapi rendezvény zajlik a főiskola épülete előtt: több száz kárpátaljai magyar diák gyűlik össze, hogy közösen szavaljanak el egy Szabó Lőrinc- verset. A színpadról nem hiányoz­hatnak a magyar kormányzat és a Magyar Művészeti Akadémia kép­viselői. Hamar kiderül azonban, hogy a nemzetiségek együttélése itt sem zökkenőmentes; a rendez­vény közepén egy középkorú hölgy erős akcentussal a tömegbe üvölti: „Magyarba haza!” Ezzel azonban az incidens véget is ér, a provokátor elvonul, a rendezvény folytatódik. A magyar-ukrán együttélés inkább egymás mellett élés, mint azt be­regszászi beszélgetőpartnereinktől megtudjuk: a Kárpátaljára beköl­töző ukránok nem túl népszerűek a helyiek körében fölényességük mi­att. A helyi magyarok sem minden tekintetben „példás állampolgá­rok”: értesüléseink szerint Beregszá­szon és környékén a magyarok nem erőltetik meg magukat túlságosan az ukrán nyelv elsajátításában. In­kább a helyi kárpátaljai dialektust beszélik, amely valamiféle keveré­ke a ruszinnak, az ukránnak és az orosznak - erre a furcsa keveredésre később is látunk még példát. Olcsó romlás Beregszászon a helyiek azt állítják, a gazdasági nehézségek csak kihoz­zák a kárpátaljaiak tartását; akkor sem mutatják a fájdalmat, ha az már szinte elviselhetetlen. A bereg­szászi utcákon egyébként nem sok. szegényt látunk - a szó nyugati ér­telmében. Koldusok tehát nem le­pik el az utcákat, alighanem, mert nem nagyon lenne kitől koldulni. Többen is megerősítik, hogy jelen­leg körülbelül 1500 hrivnya az át­lagfizetés a környéken, ez alig több mint 50 euró. A 2000 hrivnyás (70 euró) fizetés már jónak szá­mít, de a megélhetéshez legalább 5000-6000 hrivnyára (180-210 euró) van szükség, ezt pedig min­denki úgy kaparja össze, ahogy tudja. Egy kezdő tanárnak példá­ul 900 hrivnyával (32 euró) kell beérnie. Ilyenkor egy-két doboz cigaretta eladása a határ túloldalán már a napi betevő megszerzését je­lentheti. Kérdésünkre, hogy mégis hogyan lehet ennyiből megélni, a helyiek kedélyeskedve azt válaszol­ják, az emberek eldöntik, esznek vagy isznak. Sokan természetesen az utóbbit választják. A káros szen­vedélyek rabjait igazán kedvező körülmények várják az országban: egy-két euróért be lehet szerezni egy üveg minőségi vodkát, ötven eurócenmyi hrivnyáért vásárolható egy doboz cigaretta, egy korsó sö­rért körülbelül harminc centet kell perkálni. A kárpátaljai magyar közösség soha nem volt elkényeztetett helyzetben: a helyiekkel folytatott beszélge­téseink során gyakran felmerül a második világháború végi mészár­lás, amikor helyiek (főleg magya­rok és németek) tízezreit vitték el a Gulágra. A szolyvai emlékpark, ahol a kivégzetteknek áhítottak emléket, a környék egyik legfonto­sabb zarándokhelye: az itteni meg­emlékezésekkor felszámolódnak a legélesebb politikai szembenállá­sok is. Szolyván együtt koszorúz mindenki, a Jobbiktól az LMP-ig, meséli egyik beregszászi beszélgető­partnerünk. Verecke híres útja Az egyik kitörési pont a régióban akár a turizmus is lehetne - a táj magával ragadó', és rengeteg a pá­ratlan történelmi emlék. Az ide­genforgalomnak azonban gátat szab a háború és a katasztrofális infrastruktúra. Vonzó célpont le­hetne - elsősorban persze a magyar turisták körében - a Vereckei-hágó. A Verecke felé vezető utak állapota nagyjából annyira rossz, mint ál­talában a régióban, vagyis hátbor­zongatóan. A hágó környéke va­lóban lélegzetelállító (és ez tényleg nem puszta klisé), az emlékművön kívül (amelyet egyébként a magyar turisták mellett az ukrán naciona­listák is előszeretettel keresnek fel, hogy időnként sárga-kék festékkel öntsék le) azonban semmiféle, az emberi civilizációra emlékeztető objektum nincs a közelben, egyet­len büfé vagy szuvenírárus sem. Egyeden beomlott épületet látunk útban az emlékműhöz, a helyi­ek szerint szállodának készült, de valamiért félbeszakadt az építése. Ottjártunk után néhány nappal jelenik meg a hír az egyik kárpát­aljai magyar portálon, mely szerint magyar állami pénzből újíthatják fel az emlékműhöz vezető utat - az ilyen felajánlásokat a helyi ukrán vezetők is szívesen fogadják. A helyi idegenforgalom lehetősé­geinek egy másik érdekes példája Alsókalocsa - ez már azonban a magyarlakta területeken túli vidék, az igazi „ruszin vadon” mélye. A „ruszin vadon” A Kárpátalja északkeleti részén fekvő Alsókalocsára (ukránul: Kolocsava) az Ökörmezői járáson keresztül vezet az út. Ökörmező (mai ukrán nevén: Mizshirja, ré­gebben magyar nevének tükörfor­dításaként Volove Poljénak hívták) egy körülbelül tízezres lélekszámú járási székhely, melynek központ­ját egy nagyobb piactér uralja. Az infrastruktúra itt is hátborzonga­tó, egyes útszakaszokon alig lehet átjutni, a város központjában bo­lyongva fél óra keresés után talá­lunk egy helyet, ahol meleg ételhez juthatunk. Az étel minősége elfo­gadható, egy eurónyi hrivnyáért kapunk egy kiadós hússzeletet kö­rettel és üdítővel. A város mintha annak az emlékműve lenne, meny­nyire sikertelenül alakult Kárpát­alja huszadik századi történelme. Maga a hegyek közé szorított re­ménytelenség. Az Alsókalocsa felé vezető út tény­leg csak erős idegzetű autóvezetők­nek ajánlott, alig van szakasz, ahol 50 km/óra fölé gyorsulhatunk a kátyúrengeteg miatt. Mint később olvasom, a földcsuszamlások sem mennek ritkaságszámba errefelé, amelyek időnként egész útsza­kaszokat sodornak el. Legutóbb valamikor a hatvanas-hetvenes években végeztek a környéken komolyabb útfelújításokat. A táj egyébként kompenzálna a haladás nehézségeiért: a hegyvidék - ez már Verhovina, amelyet Bodor Adám műveiből ismerhetünk - lenyű­göző, amikor azonban a Nagy-ág (ukránul: Rika) folyóhoz érünk, megütközve látjuk, hogy a folyó­meder mentén végig vastag szemét­réteg húzódik. A látvány egészen Alsókalocsáig kísér bennünket. Alsókalocsa a térség egy furcsa oá­zisa, amely Ivan Olbracht cseh író­nak köszönheti a hírnevét. Úton a település felé több cseh rendszámú autóval is találkozunk, és amikor megérkezünk a falu végén levő skanzenhez, kiderül, hogy a sze­mélyzet tagjai kiválóan beszélnek csehül (körülbelül hatszáz kilomé­terre vagyunk a cseh határtól). A skanzen pompásan berendezett, a huszadik század első évtizedeinek Alsókalocsáját rekonstruálja, a zsi­dó kocsmától a magyar csendőr­laktanyán keresztül a helyi vasúti restiig. A településen szobrot emel­tek Ivan Olbrachtnak, aki 1931 és 1936 között itt élt, riportsoro­zatban és regényekben is megörö­kítette a vidéket, megírta például Nyikola Suhaj, a híres helyi betyár történetét. Több múzeum is láto­gatható a faluban, az egyik a koráb­bi magyar királyi állami népiskola, később csehszlovák tanítási nyelvű iskola épületében. A cseh emlékek mellett több helyen akadunk ma­gyar feliratra, egy olyan korból, amelyet egyébként ez a vidék már réges-régen elfelejtett. Ami azon­ban pompásan illeszkedik a tájba, az a helyi görög katolikus fatemp­lom, amely a 17. századból maradt fent: ez a sok hányattatáson átesett ruszin közösség fontos emlékhelye. Valóban ruszinok-e azonban a helybeliek? Ez nem is olyan egy­szerű kérdés. Itt már csak ukrá­nok élnek, magyarázza Vaszilij Vasziljovics Gleba, a főtemplom történész-idegenvezetője, aki szin­tén kiválóan beszél csehül. A máso­dik világháború előtt még ruszin, zsidó, magyar és német lakosság élt Alsókalocsán. A zsidókat a magyar holokausztbrigádok deportálták, a magyar és a német lakosságot a szovjetek hurcolták el, a ruszino­kat pedig „betiltották”: Ukrajna máig nem ismeri el a ruszin nem­zeti kisebbség létezését. Tökéletes nemzetállam-építési program, mondhatjuk. ,A faluban máig megmaradt azonban sok magyar családnév, mint a Sándor, a Laka­tos vagy a Szekeres” - magyarázza Gleba, aki szerint már az idősek sem beszélnek magyarul a telepü­lésen. Nem is ruszinok azonban a helyiek, állítja Gleba, hanem az uk­rán egy helyi dialektusát beszélik. A sok évtizedes „ruszintalanítás” végeredménye tehát az lett, hogy a helyiek nagyrészt feladták nem­zeti identitásukat. Vallásukat sem kímélték a Szovjetunió idején: a 17. századi görög katolikus fa­templomban az ateizmus múzeu­mát rendezték be a kommunisták. Marx, Engels és Lenin nevében: ámen. A helyiek ma azonban nem ruszin identitásukért harcolnak elsősorban, hanem a mindennapi túlélésért: idegenvezetőnktől meg­tudjuk, legalább két helyi halottja is van már a kelet-ukrajnai hábo­rúnak. Sötétedés előtt nem tanácsos visz- szaindulni Ökörmező felé a ruszin vadonon keresztül, az utazóknak azonban semmi okuk az aggoda­lomra: Alsókalocsán több helyen kínálnak jó minőségű szállást. Szál­lásadóink kiválóan beszélnek cse­hül, a szálláshelyen remek konyha is rendelkezésünkre áll, a szobá­ban wifi, mintha nem is a vadon mélyén lennénk. Vaszilij Gleba ugyanakkor megjegyezte, a cseh turisták is elmaradoznak manap­ság: nem értik, hogy Kárpátalján nincs háború. A visszaúton már nem érnek ben­nünket nagyobb meglepetések: a magyar határőrök felelősségük teljes tudatában csak az autó „te­tőtől talpig” történő áttapogatása után engednek bennünket utunk- ra a schengeni övezet könnyelmű szabadságába. Visszatekintve so­rompórengeteget látunk, mögüle kiemelkednek a Beregszász körüli buckahegyek, amelyek türelmesen őrzik az évszázados kárpátaljai nyo­morúságot. Szalay Zoltán A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. A Szolyvai Emlékpark a helyi közösségi emlékezet fontos zarándokhelye Ökörmező - a járási központ központja (A szerző felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents