Új Szó, 2016. március (69. évfolyam, 50-74. szám)

2016-03-19 / 66. szám, szombat

www.ujszo.com | 2016. március 19. VÉLEMÉNYÉS HÁTTÉR I 7 Lázadás a politika ellen A hagyományos politikát szidó, kifigurázó formációk jelennek meg RAVASZ ÁBEL A március 15-ei amerikai előválasztások után egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a republiká­nusok elnökjelöltje az excentrikus üzletember, Donald Trump lesz. Az viszont továbbra is valószínűtlen, hogy lenne esélye a végső győze­lemre és megválasztják az Egyesült Államok elnökévé. Trump előretö­rése azonban az európai politikajö- vője szempontjából is érdekes lehet. Trump több dologgal is kitűnik a republikánus mezőnyből, de első­sorban brutális szókimondásával. Elemzők szerint ő használja a legegyszerűbb megfogalmazásokat és a legszűkebb szókincset, viszont keménységben nincs párja a nyelve­zetének. Ügyesen találja meg azokat a csoportokat, amelyekre az amerikai társadalom egy jelentős része aller­giás - bevándorlók, muszlimok -, és nem spórol a szidalmakkal és fenye­getésekkel. Másrészt Trump szó szerint hülyét csinál az ellenfeleiből. A nyilvános vitákon válogatott sér­tésekkel töri le a riválisok szarvait, hangosan belebeszél más mondani­valójába, és úgy eleve: egy hiperma- gabiztos, magát mindenki másnál .sokkal, de sokkal jobbnak tartó je­löltként tetszeleg, s közben a hagyo­mányos politikát és politikusokat nevetségessé teszi. Harmadrészt a fö társadalmi kér­désekben Trumpot nem érdekli kü­lönösebben a Republikánus Párt irányvonala, azt mondja, amit a többség hallani akar. így pedig való­di alternatívát jelent nemcsak a re­publikánus, hanem a demokrata el­lenfelekkel szemben is. Trump poli­tikája a republikánusok legnépszerűbb ötleteit ötvözi a de­mokraták legelfogadottabb terveze­teivel. A végeredmény pedig egy robbanékony és vonzó elegy, ami sok embert szólít meg. Miért gondolom, hogy Trump (eddigi) sikere az európai politika szempontjából is érdekes lehet? El­sősorban azért, mert nálunk is ko­moly lázadások indultak a politika megszokott formáival szemben. Nyugat-Európába már korábban be­tört ez a trend, és idén Szlovákiát is elérte: a megszokott jobbos és balos pártok helyett a közvélemény által diktált politikát követő, mediálisan aktív, szókimondó, a hagyományos politikát folyamatosan szidó és kifi- gurázó politikai formációkjelentek meg a színen. Ez pedig olyan kérdé­sek sorát veti fel, amelyekről eddig keveset beszéltünk. Mi a politikus szerepe, a közvéle­kedés követése, vagy annak befo­lyásolása? Ha mindkettő, akkor mi­lyen arányban? Mit lehet tenni olyan pártokkal, amelyek nyilvánvalóan nem a demokratikus rendszer hívei? És olyanokkal, akik nem hajlandóak elismerni a választási eredményeket (mint ahogy például ennek lehetősé­gét Trump mármost lebegteti)? Lehet-e jobb-bal kormányokat ala­kítani a radikalizmus ellenében, vagy ez csak tovább segíti a rendszerelle­nes pártok előretörését? Ezekre és a hasonló kérdésekre gyorsan kellene jó válaszokat adni. Ellenkező esetben egy nap arra ébredhetünk, hogy or­szágainkat Trumphoz hasonló rend- szerellenes politikusok vezetik. An­nak pedig nagy ára lesz. Kell az SNS, de kell még más is, tavaszi kabát és smeres sál is. Új magyar polgári divat, 2016-os márciusi kollekció. (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Ha Kotleba színházba megy JUHÁSZ KATALIN E lismerem, az autópálya-építés fontos; hiszen nélküle a befek­tetők elkerülik a leszakadt régiókat. Én is isten háta mögötti vi­dékről származom, higgyék el, tudom, miről beszélek. Ennek ellenére sokakkal együtt azt vallom, hogy a nívós kultúra hoz­záférhetősége, a fiatalok művészeti képzése, az iskolai ízlésformálás még az autópályánál is fontosabb. Ez a radikális színikritikus, Marian Kotleba breznóbányai performansza kapcsán kezdett el újra foglalkoztatni. És arra jutottam, eljöhet az az idő, amikor vadonatúj autópályákon menekülnek majd el a normális emberek a szellemi nyomortanyákról. A „túlságosan expresszív nyelvezetű” színházi előadás leállítása körül burjánzó netes eszmecserét figyelve döbbenten állapítottam meg, hogy sokan védelmükbe vették Kotlebát, mondván: a színpadi káromkodás mégiscsak tűrhetetlen. Hogy vulgáris kifejezéseknek semmi keresnivaló­juk egy darabban. Nincs jogom elítélni ezeket az embereket, hiszen a hazai művészeti oktatás hiányosságai miatt generációk gondolják úgy, hogy egy színdarabban azért szerepelnek csúnya szavak, mert a szerző nem képes kultiváltan kifejezni magát. Eszükbe sem jut, hogy egy szereplőt a be­szédmódja is jellemezhet, hogy egy-egy jól elhelyezett káromkodás többet elmond róla és környezetéről, mint három gépelt oldal, hogy a tehetetlen düh kifejezésének sok esetben ez a legadekvátabb eszköze. Persze nem mindig. Egy szerzőnek tisztában kell lennie az arányokkal, hogy ne essen a hatásvadászat csapdájába. Nem ismerem a Kovácsok című színdarabot, aminek előadását Kotleba leállíttatta, így nem tudom megítélni, mennyire realisztikus vagy hatásvadász a szerző. De még ha át is esett volna a ló túl­oldalára, akkor sem az a megoldás, hogy egy politikus leállítja az előadást. Egy ismert esztéta a következőképpen definiálta a művészetet, miután tanulmányok garmadáját írta össze a témában: művészet az, amit annak tekintünk. Vagyis minden alkotó embernek szíve joga, hogy azt csináljon, amit akar. Erről szól a művészi szabadság, az önkifejezés szabadsága. És persze a közönségnek is szíve joga, hogy ne nézze végig az előadást, sutba dobja a könyvet, átkapcsoljon egy másik csatornára vagy kimeneküljön a moziból. Nyilván ismerik azt a tézist, mely szerint a művészet tükröt tart a társadalom elé. Napjainkban ez fokozottan érvényes, még azzal együtt is, hogy értékválság van, és gyakran az alkotók is elvesznek a nagy káoszban. Ma nincs „korstílus”, mint a reneszánsz, a barokk vagy a klasszicizmus idején. Kíváncsi vagyok, mi marad fenn száz év múlva 2016-ból, a mula­tós zene vagy az alternatív dzsessz, az akciófilmek vagy a lélektani drá­mák, a hiperrealista vagy a nonfiguratív festészet. A politika viszont mindebbe nem szólhat bele. Ez sosem vezetett jóra, még azokban az időkben sem, amikor uralkodók rendeltek műveket udvari szerzőktől. XIV. Lajos leállíthatta egy kézmozdulattal a vonósnégyest, ha nem tetszett neki a mű, de Kotleba egyelőre messze van ettől a státusztól. Még akkor is, ha ő esetleg mást gondol magáról. Félelmetes, hogy 2016- ban Szlovákiában ilyesmi megtörténhet. Még félelmetesebb viszont, hogy egyesek nem találnak kivetnivalót Kotleba tettében. Ha most hétfőtől megdupláznák az iskolákban a polgárinevelés-órák számát és a felső ta­gozaton bevezetnék a művészettörténetet, már akkor is késő lenne... FIGYELŐ Az oroszok máig örülnek a Krímnek Oroszország a Krím „visszatéré­sének” második évfordulóját ün­nepli. Vlagyimir Putyin orosz el­nök a Kercsi-szorosban tegnap megszemlélte az orosz szárazföl­det a Krímmel összekötő híd épí­tését, beszédet mondott Szevasz- topolban, míg Moszkvában és több orosz városban szabadtéri koncertekkel emlékeztek a félszi­get Ukrajnától való elcsatolásának 2. évfordulójáról. A „krími ta­vasz” miatt érzett eufória Orosz­országban tovább él: a VCIOM állami közvélemény-kutató inté­zet szerint az ország lakosságának 95 százaléka pozitívan értékeli a Nyikita Hruscsov által 1954-ben Ukrajnának „ajándékozott”, és ott autonómiát kapott Krím, valamint a különleges státusú Szevasztopol város visszatérését. (MTI) Tréfás március T réfa csupán - véli a ma­gyar miniszterelnök -, hogy a tiltakozó tanárok egyórás sztrájkot he­lyeztek kilátásba március végére. A kormányfőnek, hogy ezt elkerülje, bocsánatot kellene kérnie az elmúlt fél évtized oktatási átalakításai mi­att. E gesztus helyett nyilvánította Orbán viccesnek a követelést. A Miniszterelnökség vezetője politikai értelemben komolytalan­nak tekinti a tiltakozások vezér- alakjává lett zuglói iskolaigazgatót. Ugyanőt a kormánypárt robusztus beszólásairól ismert alelnöke ügy­nöknek nevezte. Újabban pedig az a kommunikációs vonal is beindult, hogy a tanári tiltakozás célja a me­nekültek befogadása. Ez még a ma­gyar politikai élet tényékhez nem orrvérzésig ragaszkodó viszonyai között is merész képzettársítás. Azt, hogy a jelentéktelenség és az akna­munka verziói között ellentmondás feszül, tudjuk be annak, hogy a kor­mányoldal valamennyi regiszterben világossá akarja tenni: nem lesz megegyezés. Ázon az alapon, abban a politikai keretben biztosan nem, amit a tiltakozók diktálnak. Ha a kormány változtatni akar, megteszi a saját szempontjai szerint. Legfel­jebb, ha a szükség úgy kívánja, az egyeztetés paravánját húzza fel. Ám akkor is maga válogatja meg a part­nereket és a témákat. Politikai logi­kája nem engedi, hogy úgy tűnjön, az erőnek engedett, s másvalaki diktálta a feltételeket. A tiltakozó tanárok mozgalma pontosan ezt akarta kimondatni a kormánnyal. Nyilván nem hitték, hogy Orbán bocsánatot kér a „köz­nevelési” politikáért, amit kor­mányzása egyik fő eredményének tart. Vagy, hogy hirtelen a nemzeti össztermék kevesebb mint 4 száza­léka helyett 6 százalékot különít el a közoktatásra, esetleg rögvest feladja a központosítást, ami a kormányzati stratégia vezérelve. Éppen azzal akarták a tüntetésszervezők szem­besíteni a társadalmat, de legalábbis a tanárokat, hogy a szakmai követe­lésekre politikai elutasítás és táma­dás a válasz. Talán most az a pont érkezett el, amikor ez a szembesülés nem le­lombozza, hanem feltüzeli az érin­tetteket. A tiltakozók tisztában van­nak vele: ha a kormány szabályai szerint játszanak, nem győzhetnek. A szakszervezeti nyilatkozatok alapján még az is kiderülhet, hogy az egyórás „vadsztrájk” még csak nem is törvénytelen, ami meg­könnyítheti sokak, akár más szak­mák csatlakozását. Közben zajlanak a tárgyalások a „hivatalos” pedagó­gussztrájkról, és az már biztos, hogy a távolsági buszok egy része szintén munkabeszüntetés miatt áll le több napra március végén. Lehet, hogy ez is csak vicc, de nem dőlt el, ki mondja a poént. A szerző magyarországi polito­lógus

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents