Új Szó, 2016. március (69. évfolyam, 50-74. szám)

2016-03-05 / 54. szám, szombat

o N oo ;HK1« A JELENKORI MAGYAR TÁRSADALOM Bárány vakság KEMÉNY KÖTÉS A magyar unikum? 17. oldal Van nekünk, szlová­kiai magyaroknak egy közös történetünk, amely kilencvenegyné- hány évvel ezelőtt egy döntéssel kezdődött, és impérium- meg rendszerváltásokon át a mai napig tart. Ennek a kilencvenegynéhány évnek mára kialakult egyféle kollektív tudati képe, amelyben a sí- rós, gyászos, panaszos árnyalatok éppúgy jelen vannak, mint az anekdotikus, összekacsintós, önironikus vonalak. Alapvetően erre játszik A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd. F" olt Soóky Lászlónak egy ma még kiadat­lan regénye a (cseh) szlovákiai magyarok közös létélményé­ről - Benkő Géza pedig szöveget keresett egy önálló színházi esthez. A szerző az eredeti próza nyolc epizódjából elkészített egy mono- dráma-változatot — a színművész pedig a rendező feladatait is magára vállalva (Varga Emese dramaturg közreműködésével) egyszemélyes színházi előadássá, „derűs szomorú­játékká” formálta a szöveget. Benkő Géza kiáll a pódiumra, és mintegy odainvitálja a közönséget a hokedli, a demizson bor köré. Egymás között vagyunk, fél sza­vakból, elhallgatásokból is értjük egymást; nem kellenek látványos szemléltető eszközök, hogy bele­helyezkedjünk abba a térbe és idő­be, ahova A nagy (csehiszlovákiai magyar csönd egy és egynegyed órára el akar vinni minket. Benkő Géza itt és most Géza, kopott ka­bátban, rongyos nadrágban, aki a szülőfaluja, Búcs mikrovilágát - és a szomszédos néhány falu alkotta mikrorégiót - nyitja ki előttünk a 20. század közepén. Nem is olyan egyszerű játék ez: Géza mesél a faluközösség tipikus figuráiról - komákról és elvtársak­ról, őslakosokról és betelepültekről, férfiakról és nőkről, tiszteletesekről és plébánosokról -, felidézi a törté­neteiket, miközben, ha a helyzet úgy kívánja, pár gesztussal, grimasszal, fi­nom tónusváltással egy pillanat alatt az elbeszélt alak bőrébe bújik, s im­már az ő szólamát közvetíti felénk. Az alapvetően adomázós, anekdo­tikus történetfiizérben éppúgy ott vannak a hétköznapi magánvalóság továbbmondásra érdemes epizódjai, mint az új rend születése és az a ta­pasztalat, hogy a „nagy történelem” eseményei (a deportálások, a lakos­ságcsere, a szövetkezetesítés) miként csapódtak le ebben a zárt, jól körül­határolt térben, a búcsi szőlőhegyen és annak tövében. Az előadó szuggesztív jelenléte; a megszólalás intimitása; a spontá­nul ható előadás hátterében rejlő precíz és tudatos komponálás; a pontosan hangolt és váltakozta- tott érzelmi töltet; a feszesre hú­zott, aztán a megfelelő pontokon ellazított tempó - sorolhatnánk, mi minden kell egy-egy előadás sikeréhez, amelyet egyetlen mű­vész visz a vállán. Az alapján, amit egy hete, A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd ősbemutatóján, Komáromban, a Tiszti pavilon dísztermében láttunk, elmond­hatjuk: Benkő Géza a „szakmai kűrt” hibátlanul teljesítette. Ami ide kívánkozik, az tulajdonkép­pen közhely, de... A színház, az előadás akkor és addig létező en­titás, amíg akad x számú néző, aki megtölti a széksorokat és a tekintetét a színpadra szegezi. Az, hogy mikor és hol láthatja majd a közönség a továbbiakban Benkő független produkcióját, egyelőre a jövő zenéje. A kötelező faluna­pok mulatós-folklóros program­jában elég avantgárd pontnak hatna; a művelődési házak „szó­rakoztató” műsorpolitikája nem igazán kedvez a befogadásának; alapvetően nem iskolai oktató­nevelő előadás. Gondolkodó, fel­nőtt nézőknek szól. Picit arrébb, a határ túloldalán van arra példa, hogy egy hasonló jellegű munka színháztörténeti eseménnyé vált: Mácsai Pál egyszemélyes Orkény- estje, az Azt meséld el, Pista! évti­zeden átívelő sikerszéria. Csak re­mélni tudjuk, hogy A nagy (cseh) szlovákiai magyar csöndnek is lesz fóruma. Vagy marad a csönd... Lakatos Krisztina ?nifi márriuc«; c7nmhqt, 10. évfolyam, 10. szám RÉSZLET A NAGY (CSEH)SZLOVAKIAI MAGYAR CSÖND CIMU ELOADAS SZÖVEGKÖNYVÉBŐL A temetés Ebbe a történetbe beleépültem. Az egész történésbe bele vagyok épülve. Mindenki bele van épülve. Még a nagyapám is. Ő földrajzilag Magyarországon született, aztán Mandzsúriában lett hadifogoly. Azt mondta, ott olyan hideg volt, hogy amikor a lavórból kiöntötték a vizet, a le­vegőben megfagyott. Mandzsúriá­ban szokadanul hideg a tél. Aztán hazagyalogolt, átment a ten­geren, átment a hegyen, öregecske ifjú lett, mire hazaért, az itthon, már nem Magyarország volt, ha­nem Csehszlovákia. így döntöttek Trianonban. Nagyapám persze nem tudta, hogy hogyan döntöt­tek Trianonban, mert az idő tájt ő épp Mandzsúriában nézte, hogyan fagy meg a levegőben a lavórból kiöntött víz, ezért, amikor megállt a szőlője végében az Új-hegyen, azt hitte, minden úgy van, ahogy régen, mert a szőlője ugyanott volt... csak egy másik országban. Ezt csak később tudta meg, ami­kor elvették tőle. Elkonfiskálták. A szőlője ott volt, ahol régen, csak nem volt az övé. A kitelepítés, meg a deportálás, az másként történt. Arról is tu­dok sok mindent, mert abba is bele voltam épülve. Kisebbségi magyarként mindenbe beleépül­tem. így kollaboráltam a többségi hatalommal. Mindenki így kol­laborált. Voltak kicsi kollaborán- sok, meg voltak olyanok is, akiket elvittek. Erről most nem akarok beszél­ni. Hagyjuk a fenébe a szomorú dolgokat! Idézzük fel az öröm és a boldogság pillanatait! Például azt, hogy egyszer csak meghalt Sztálin elvtárs! , Amikor Sztálin elvtárs végre meg­halt, az egész, Csehszlovákiában élő magyarság, an bloc nagyon szomorú volt. Nem zokogott, ez­zel álcázta a szomorúságát. Mi, búcsiak például szomorúságunk­ban kimentünk a pincéhez, mé­lyen egymás szemébe nézve ittunk, s végtelen szomorúságunkban ilyen siratónótákat énekeltünk. A síron volt a hangsúly. Ennyire szomorúak voltunk. Száz szónak is egy a vége. Ha már meghalt ez a Sztálin, el kellett őt temetni. A pártok úgy döntöttek, hogy Sztálint a szocialista tábor minden országának minden településén kiilün-külön temetik el, figyelem­be véve az idősíkok eltolódását. Akik térben is szeretik elképzel­ni a különböző helyszíneket, az ő számukra, de csakis az ő szá­mukra felvázolom a környezetet. Itt van az Öreg temető, Búcs legmagasabb pontja. Alatta a községháza, a községháza oszt­hatatlan része az udvar. Ennek az udvarnak a kellős közepén állt Samu komám ötszáz literes pirosboros hordója, kockás ab­rosszal leterítve, erre helyezték el kelet-nyugati irányban a nagy generalisszimusz koporsóját, amit Múger Hajdú Gézának csi­nált Gál Sándor koporsósmester, mert a Géza jó régóta feküdt már a kórházban, Gál Sanyi meg in­kább előre dolgozott, hogy ne kelljen kapkodnia majd, amikor a Gézát hazaszállítják. A déli oldalon Grajszky bácsi, most kommunista pártelnöki minőségben, az északi oldalon Marcsa Lajcsi komiszár, körben a tömeg. Belasz komám óvatosan kivonta magát a tömegből, s oldalazva el­indult az Öreg temető felé, mert a szeme sarkából észrevette, hogy ott hajladozik Bugár Irén fiatal özvegyasszony, akinek az ura nem tért vissza a második magyar had­test szervezett visszavonulásakor. Grajszky bácsi várta a fél kettőt, hogy felzokoghasson. Grajszky bácsi az órájára nézett, majd állt férfiasán tovább. Megint az órájá­ra nézett, állt tovább. Harmadszor is az órájára nézett - Basszameg! - Grajszky bácsi férfiasán felzo­kogott, fél kettő után egy perccel, majd ráborult a koporsóra, aztán férfiasán a messzeségbe nézett: „Kedves elvtársaim, meghalt Marx elvtárs, meghalt Engels elvtárs, meghalt Lenin elvtárs, most meg meghalt ez a Sztálin elvtárs is. De ne féljetek, kedves elvtársaim, van ezekből annyi, mint a nyű, soha ki nem pusztulnak!” Abban az áldott pillanatban, ami­kor megszólalt az internacionálé, az én drága Belasz komám a fiatal- asszonyt rákönyököltétte egy ala­csonyabb fejfára, s az orgonabokor ágai között, a ritmusra mozduló ágak között maguk is részt vállal­tak a nagy Sztálin búcsúztatásából. Belasz az induló hangjaira emlé­kezeteset alkotott, Irén pedig ap­rócska sikongatásokkal vett búcsút mind a generalisszimusztól, mind pedig korán elhalálozott urától, mert most érezte először azt, hogy jó az ura közelében lenni. Ez, eddig rendben is volt. Mert eddig minden meg volt beszélve. De, hogy mi lesz az internacionálé után?! Grajszky bácsi állt férfiasán, öntudatosan, meg tanácstalanul. Az internacionálé után is kell lenni valaminek... Csak épp erről nem jött pártukáz. „Te Lajcsi, hova vigyük a kopor­sót, ha nincs sír?” „Hova, hova?! Vissza a koporsós- hoz. Ez a Múger Hajdú Gézáé, a Gál Sanyi csak kölcsönbe adta.” „De... de, te Lajcsi, ezek a népek temetni akarnak.” Istenem, magad Uram, ha szolgád nincs! Grajszky bácsi megállt, kar­ját széttárta: „Az embereket te meg hagyod halni... Mondj már te is valamit, Lajcsi!” . „Éljen Sztálin elvtárs!” „Lajcsi te hülye vagy? Hát most halt meg!” ,Akkor éljen...éljen...Éljen hogy a picsába hívják ezt a csehszlovák elnökünket?!” (A szöveget színpadra alkalmazta: Benkő Géza és Soóky László) Azt meséld el, Géza!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents