Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)

2016-02-27 / 48. szám, szombat

Café-Café, a mennyek kapuja

K

edvenc kávéháza, sőt törzshelye bárhol, bárkinek lehet. Bécsben, a Staatsoper mögötti Café Tirolerhofot Szabó István szerettette meg velem. A Mephisto Oscar-díjas rendezője bizonyára akkor járt ide a leggyakrabban, amikor szakmája fortélyait oktatta a császárvárosban tanuló külföldi hallgatóknak. A Tirolerhofról nem igazán tudnak a turisták. Ok inkább két sarokkal odébb a Café Mozartot vagy a Café Sachen szállják meg, bár ha egyszer megkóstolnák a „szomszéd” vaníliaöntettel ízesített, melegen remegő almás rétesét, azonnal elcsábulnának. Budapest szívében a Két szerecsent szeretem, átellen- ben a Radnóti Színházzal. Az ottani menü, ételben, desszertekben s persze kávékülönlegességekben valóban páratlan. Prága, a Vencel tér, a Lőportorony és az Óvárosi tér háromszögében több választási lehetőséget kínál. A csúcs, vagy ahogy a helybéliek mondják, a „nejlepší místo” (a legjobb hely) a Rytífská 10. alatt működő Café-Café. És nem pusztán a tortáinak köszönhetően!

Bécs 1685-ben nyitotta meg első KafFeehausát, de száz évvel később már harminc, messze földön is híres kávéháza volt. Tükrökkel tonettszékekkel, márványasztalokkal, kristálycsillárokkal. A Wien, Wien, nur du allein a vendéglá- tóipari-egységek terén is érvényes megállapítás volt. „Kellemes társaságban vágysz egyedüllétre? Válassz egy jó kávéházat! - tanácsolja 1926-ban bizonyos Alfred Polgar osztrák író, és megnevezi kedvenc helyét is. A Café Centralt. Central egyébként Pozsonyban is volt, sőt Pesten is van. Ez utóbbi a legismertebb irodalmi kávéházak egyike volt, akárcsak a New York, ahová egykor a nyugatosok jártak. Bécsben ma vagy nyolcszáz Kaffeehaus várja vendégeit, s ha Prágában nincs is ennyi, a kávéházi kultúra ott sem másodlagos. Prága a 19. század alkonyán élte kávéházi aranykorát. Az idő tájt százhuszonnégy hely közül választhatott, aki egy igazi presszókávéra vagy tejszínhabos mokkára, netán bécsi melange- ra vágyott. Prága első kávéházát egyébként egy Bécsből érkezett örmény kereskedő nyitotta meg

1714-ben. Ez volt az Aranykígyó, amely ellen fel is lázadtak az akkori sörözők tulajdonosai, hiszen sokan átpártoltak a fekete nedűhöz, egyik napról a másikra otthagyva az addig istenített, aranyszínű italukat. A belvárosi Szénpiac két lábon járó örömforrásai, a könnyűvérű nők és azok kliensei éjjel egy csésze kávé mellett kötöttek üzletet, ám ahogy virradni kezdett, s a teret ellepték az árusok, megint csak a sör lett kelendőbb. A Vencel téri szállodák közül a Bohumil Hrabal által is megünnepelt Hotel Europa kávézója lett a leghíresebb. Emeleti tükörtermébe Franz Kafka is gyakran betért, sőt egyetlenegy alkalommal fel is olvasott valamelyik művéből, hiszen ide járt az akkori irodalmi élet színe- java. A Moldva partján, szemben a Nemzetivel, ott, ahol a 9-es megáll, a Slávia lett sokak törzshelye. 1882- ben nyílt meg, egy évvel korábban, mint a (Cseh) Nemzeti Színház. Rilkének is ez lett a kedvenc helye, de lehet, hogy azért, mert ott ab- szintot is ihatott.

Prága szívében, és nem csak a fiatalok körében, ma egyértelműen a Café-Café a legfelkapottabb kávéház. Nem az Imperial, nem a Louvre és nem is a Lucerna, hanem a Café-Café. Kölnben, Berlinben, Madridban vannak ehhez hasonló helyek, állítják azok, akik évente felmérik a terepet, s szemrebbenés nélkül kimondják: a Café-Café egy lépéssel sem marad le a láthatatlan versenyben. Ha létezne egy európai kávéházi útikalauz, a Richard Hrádek által üzemeltetett hely biztosan a top 10 egyike lenne, esküsznek a bennfentesek, hiszen a helynek nemcsak kivételes hangulata, sajátos élete, hanem érezhető szelleme is van - természetesen az ínycsiklandó finomságok és a hibátlan felszolgálás mellett!

A Café-Café a Vencel tér alatti első utcában van. Átellenben a Magyar Kulturális Intézettel, kőhají- tásnyira a Rendi Színháztól, ahol 1787-ben maga Mozart vezényelte leghíresebb operáinak egyikét, a Don Giovannit. Ha háttal állunk a kávéháznak, balra ez az utca vezet a Moldva felé, előttünk pedig egy jóval szűkebb és kanyargóbb az Óvárosi térre.

Richard Hrádek le sem tagadhatná, hogy a színház, a film, a fotográfia

ugyanolyan fontos szerepet tölt be mindennapjaiban, mint a gasztronómia, vagyis szívügye, a kávéház. A Café-Café dizájnja ugyanis szemmel láthatóan teátrális. De azon sem lepődhetne meg a vendég, ha egy kisebb forgatócsoport munkájába láma bele, hiszen a lámpák filmes fényforrások, a berendezés pedig tagadhatatlanul díszletszerű. A tulaj művészetszeretete első látásra feltűnik. A bevilágítás olyannyira érzéki és elegáns, hogy bár egy népes társaság tagjának érzi magát az ember, igazából mégis mindenki egy kisebb közeg része. így ha telt is a ház, az intimitás akkor is adott. A sötétített ablaküveg nem teszi lehetővé, hogy az utca embere mindent lásson. Nem mintha rejtegetni kellene valamit, akár csak egy bátor asztal alatti, vagy egy szemérmes, érzelemmel teli mozdulatot. A Café-Café maga a paradicsom almával és kígyóval, vagyis a megtestesült kísértéssel. A bűnbeesés helye a szó szoros és átvitt értelmében is. Itt bárki lobbanhat bárki iránt, pedig a hely nem „zónaszelet”. De bűnös utakra csalogathat a szemet s szájat egyformán ingerlő desszertek

sora is. A fánkok, a piték, a kalácsok, a sütemények. A marcipán-, a mák- vagy a diótorta egyetlen falattal visz át a mennyek kapuján. Ehhez hasonló finomságok nincsenek messze a környéken. Ezekről a gasztronómiai csodákról csak felsőfokon beszélhet az ember.

Richard Hrádek tudja azt is, mit kell kínálni mindehhez. Extra fotóalbumokban, magazinokban, a legnívósabb hetilapokban, napi sajtóban lapozgathat az ember. Olvasgathat, aki egyedül tér be, vagy vár valakire. A Café-Caféban fotókiállítások is vannak. Robert Vano aktjai, csendéletei valósággal eggyé válnak a hely szellemével. A Café-Caféban sok művész megfordul. Színészek, fotósok, modellek kedvenc helye ez, a nap minden órájában feltűnik itt színházból, magazinokból vagy a képernyőről ismert néhány személyiség. A Café- Café földi édenkert mindenkinek, aki szereti a szépet, a lenyűgözőt, az ízlésest, és nem utolsósorban a legfinomabb ízeket, amelyeket épp Robert Vano képeiről lelépő fiúk és lányok szolgálnak fel.

Szabó G. László