Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)

2016-02-27 / 48. szám, szombat

www.ujszo.com 12016. február 27. SZOMBATI VENDEG »9 Nagy musicalek díszlettervezője Kentaur: „Szeretnék egyszer egy nemzetközi drámamusicalt létrehozni, ez a következő vágyam. Már írom a darabot." SZABÓ G. LÁSZLÓ Szakmai életének két nagy fordulépontja két emberhez kötődik. Ha nem találkozik Eszenyi Enikővel, minden valószínűség szerint ma festőművész. Ha viszont nem hozza össze a sors Cameron Mackintosh-sal, akkor Erkel László - művésznevén Kentaur - alighanem a magyar színházi élet egyik legjelesebb díszlettervezője marad. így viszont nemzetközi hírű szín­házi alkotó. Festőművészi diplomá­jára ugyanolyan büszke, mint bár­melyik színházi sikerére, külföldi színházi munkái nem vetnek árnyé­kot hazai tevékenységére. Budapesti produkcióban legutóbb a vígszínházi Óz, a csodák csodájában dolgozott. Marton László rendezéséhez kom­ponált lélegzetelállítóan izgalmas díszletet. Külföldi bemutatója pár héttel ezelőtt Prágában volt. Rossini Hamupipőke című operájához terve­zett „mesés” díszletet a Rendi Szín­ház falai közé. Többéves kihagyás után most lettek újra alkotótársak Eszenyi Enikővel. Festőművészt diplomával a zse­bében rockzenész, sőt rockénekes is volt egy ideig, aztán a színház újabb fordulatot vitt az életébe. Sorsszerű volt, hogy ide kerültem, erre a pályára. Minden út erre veze­tett. Tölcsérszerű volt az egész. Sok oldalról bele lehet csúszni, de a vége egy és ugyanaz. Az, hogy Enikő és én találkoztunk, túlzás nélkül állítha­tom: elég erősen meghatározta a ki­lencvenes évek budapesti színházi életét. Nagyon komoly dolgot hoz­tunk létre úgy, hogy nemcsak egy­mást, a közönséget is szórakoztat­tuk. Büchner műve, a Leonce és Lé­na volt az első közös munkánk. Mindannyian attraktívak voltunk egymásnak. Akkori párom, Bartha Andrea volt az előadás jelmezterve­zője, enyém volt a díszlet, a Leonce- ot játszó Kaszás Attilával az első percben megtaláltuk a hangot, Eni­kővel ugyanúgy. Attila a feleségem­nek tetszett, Enikő nekem, így rög­tön kialakult köztünk egy intenzív közösségi szellem. Ilyen társulás ma már nem is nagyon létezik a magyar színházi közegben. Ha csapódott is hozzánk valaki, mindig együtt tud­tunk gondolkodni, dolgozni. Huszonöt éve volt a Leonce és Léna bemutatója. Azóta mindket­ten nagy ívű pályát futottak be. Enikő tavaly Szentpéterváron, idén újra Prágában dolgozott, ön pedig 1994 óta, amikor a Miss Saigon bu­dapesti bemutatóján megismerke­dett Cameron Mackintosh-sal, több nyugat-európai társulatnál dolgozott. Az én szakmám „háttéripar”, de mivel zenészként kerültem be a mé­dia világába, jobban ismerik az ar­comat. A rendezők kiemelkednek a művészek közül. Néha „főszereplő­vé” válnak. A díszlettervezés, bár ki­felé látványos, igazából magányos műfaj. A közönség reakcióját a szí­nész, a musical- vagy az operaénekes kapja, atervezőnek ebből nem sokjut. Bár a lelkünk ott van a díszletben, személyesen csak a bemutatón va­gyunk jelen. Nekünk csak akkor jut a tapsból, ezért a tervezők nagy részé­ben van is egyfajta... nem sértett­ség... szomorúság! A legnagyobb sikeremnek azt mondhatom, hogy nagyon jó társaim vannak a magyar színházi világban, és ötvenéves ko­romra azt is sikerült elérnem, hogy amit megtervezek, azt le is gyártják mindenütt. Erre nagyon büszke va­gyok, mert egy magyar díszletterve­zőnek nagyon sok kompro­misszummal kell szembenéznie és nem kevés technikai akadályt kell leküzdenie itthon. Merészebbek, látványosabbak, pompázatosabbak az elképzelései, mint amennyit költhet rájuk a színház, vagy ahogy le tudják gyártani? A tervezőnek mindig széttárt szár­nyakkal kellene nagyot repülni. Bár a magyar színházi világban kicsit úgy érzem magam, mint a marokkói pia­con, ahol folyamatosan alkudni kell, nem panaszkodom. Nekem hagyják kinőni a tollaimat. Amit megterve­zek, azt én erősen képviselem. Néha erőszakosnak, arrogánsnak is tűnök emiatt, de ez csak a látszat. Egysze­rűen: konzekvensen hiszek abban, amit csinálok. Mindenki ilyen a csa­patomban. Mindig a lehető legtöbbet próbálunk belevinni a produkcióba. Mindenáron, de nem önmagunkért, hanem a közönségért. Bár Büchnerrel kezdett és több Shakespeare-darab díszletét is megálmodhatta, az utóbbi évek­ben inkább musicaltársulatoktól kapja a felkéréseket. Valóban kevesebb prózai elő­adásban dolgozom mostanában. Ze­nés színházi tervező vagyok, nagy költségvetésű produkciókba hívnak. Ráadásul évente dolgozom külföl­dön is. Ennél többet már nem is vál­lalhatnék, fizikai képtelenség lenne, hiszen jó ideje már jelmezeket is ter­vezek. Hazai kollégái közül kettőt em­lítenék. Khell Zsolt pár évvel ez­előtt Sydneyben Ascher Tamással Csehov Ványa bácsijában, Ágh Márton pedig Peter Greenaway filmjében, a Tulse Luper bőrönd­jeiben dolgozott. Zsolt is, Marci is fantasztikus ter­vező. Büszke vagyok mindkettőjük­re. Én is szívesen vállalnék filmet vagy több prózai előadást, és nem­csak azért, mert mindkettőt szere­tem, hanem mert más műfaj, sokkal nyugodtabb, elmélyültebb, mint a musical. De úgy gondolom, én épp azért működöm jól, mert zenéset is úgy tervezek, mint prózát. Mindkét műfajt ugyanazzal a komolysággal kezelem. Nincs olyan, hogy „ez habkönnyű ahhoz képest”. Az alap­musicalek, amelyekben én dolgo­zom, egyébként is drámai művek. Az Óz is komoly történet, csak ki lehet kacsintani belőle. De Shakespeare is folyamatosan kikacsint, rád nevet, még a ül. Richárdban is. Külföldön nagyobbakat álmo­dik, költségesebb színpadképek­ben gondolkodik? Ismerek alkotót, aki sosem csinál annyira izgalmas díszletet Magyar- országon, mint külföldön. Ott sokkal bátrabb, erősebb, felszabadultabb. Nem érzi, hogy jönnek a kritikusok, mit fognak írni. Én egy ideig többet voltam külföldön, mint Magyaror­szágon, de ugyanazt csinálom itthon is, mint bárhol másutt. Ezt sokan fur­csállják. Itthon ugyanis sokszor azt hallom:, Jó lesz az így is, a hatodik sorból már úgysem látni!” Pedig az utolsó sorban ülő nézőnek ugyanazt a látványt kell kapnia, mint annak, aki legelöl ül, függetlenül attól, hogy ki mennyit fizetett a jegyért. A gombokon, a varrásokon is látni kell az alaposságot. Kiszolgálni minő­ségben a nézőt. Nekünk ez a fala­datunk. Nem szeretem a slendrián- ságot, ha elhanyagolják a dolgokat. Kint egy darab három évig megy, nálunk sok esetben csak hússzor. Nem ugyanaz. Kivétel a Macskák a Madách Színházban, Götz Béla díszletében. Az tényleg sikertörté­net. Kétezer előadás! Eszenyi Eni­kő a legtöbb száz fölött futó prózai előadást tudhatja magáénak. Na­gyon támogatom, ahogy igazgató­ként működik. Új szellemiséget ho­zott be a Vígbe, olyanfajta moder- nitást, amellyel jó irányba és felfelé viszi a színházat. Padláson, pincében, szűk térben mikor dolgozott legutóbb? Hat éve. A Thália Színház-beli Ál­modozók díszletét terveztem. Emlékszem arra is. Minden hó­fehérben pompázott. Én egy közvécében sem jönnék zavarba, ott is megcsinálnám, amit akarok. Nekem az a fontos, hogy inspiráljon a közeg, a színház, an­nak a tere, hogy milyen a színpad vi­szonya a nézőtérrel. Ezért nem hi­szek a tumédíszletben, amelynek mindenhova be kell férnie. Az Ahogy tetszik díszletét a pozsonyi Hviezdoslav Színházba, a Sok hűhó semmiért és a Tévedések vígjátéka díszletét a prágai Nemzetibe, Alföl­di Róbert Hamletjének színpadké­pét a nyitrai Andrej Bagar Színház­ba terveztem. Mindegyiknek meg­volt a pontos helye. Amikor Came­ron Mackintosh, a világhírű musi­calproducer 1995-ben kiküldött Amerikába, az külön iskola volt számomra. Két hónap alatt két tur­nét néztem végig. A Nyomorultak és a Miss Saigon turnéját. Cameron komoly üzletember. Tudja, ahány ország, annyiféle kultúra, annyiféle ízlés, annyiféle szokás. Van, ahol az édesebbet, van, ahol a sósabbat, má­sutt a savanyút vagy a csípősebbet szeretik. Egyik helyen világosban ülnek az emberek, máshol sötétben. Az előadás magját mindig alakítani kell, mondja, azt emberre formál­ják, nézőközönségre, nemcsak épü­letre. Nagyon okosan gondolkodik. Figyelmeztetett: nehogy azt gon­doljam, hogy ez az ő művészi meg­nyilatkozása. E mögött nagyon sú­lyos gazdasági követelmények van­nak. Különböző befogadó közeg íz­lésvilágához kell alakítani a saját színházi produktumunkat. Mindig figyelni kell arra a helyre, ahová a díszlet készül. Egy olyan produkcióba, mint például Az operaház fantomja, amely a világ több rangos musi­calszínpadán fut egy időben, mennyi eredeti ötletet vihet? Hol húzza meg a határvonalat Came­ron Mackintosh, hogy ennyit és nem többet? Hagyja a helyi alkotókat, hogy újat gondoljanak. Á jó ötleteket aztán el­csipegetik, mert okosak, és a saját produkciójukhoz, továbbfejlődé­sükhöz rakják hozzá. Érdekes part­neri viszony ez, amelynek eredmé­nyeként nemegyszer viszontláttam már az ötleteimet külföldön. Az in­ternet egyébként a tervezői szuvere­nitás halála. Az ötletek szabad alkal­mazása zajlik manapság. Ismerek díszlettervezőt, aki már rendez is. Prózában nem gondolkodom. Olyan emberekkel dolgozom együtt, hogy utánuk már csak a falat tudnám kaparni. De operával vagy más ze­nés műfajjal szívesen megpróbál­koznék. Szeretnék egyszer egy nemzetközi drámamusicalt létre­hozni, ez a következő vágyam. Már írom a darabot. Egyelőre annak örü­lök, hogy a rengeteg színházi elfog­laltságom mellett marad időm a csa­ládomra. Felnőtt mellettem egy lány az előző házasságomban, akit alig láttam az elmúlt tíz évben, és van két kisebb gyerekem is az új házassá­gomban. Kamaszkorukban bizo­nyára ők is el fognak felejteni, akkor majd jöhet a rendezés. A Roman Po­lanski által színpadra álmodott Vámpírok bálját 2007-ben Buda­pesten, 2009-ben Bécsben, 2010-ben Antwerpenben, 2011-ben Szentpé­terváron mutatták be az én díszle­temmel. Legközelebb Svájcban, majd Londonban dolgozom ugyan­ezzel a darabbal. Most még jobban modernizálom a díszletet, de a ren­dezés és a koreográfia marad eredeti változatban. Ha Polanski életébe be­lefér, filmet is szeretnénk készíteni az előadás nyomán. Két éve dolgozunk rajta. Nagyon nagy falat. Polanski rendkívül friss elme, nagyon jó fej. „Jól van, kelet-európai srác, így kell ezt csinálni!” - veregette meg leg­utóbb is a vállamat. Egyébként ugyanaz a gondolat fűti őt, mint ré­gen. „Legyen bennünk kurázsi mondja —, használjunk ki minden le­hetőséget!” Tervezés közben engem is ez hajt, ez a vágy. Egyik ámulatból a másikba vinni a nézőt. „Az ötletek szabad alkalmazása zajlik manapság..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents