Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)
2016-02-13 / 36. szám, szombat
www.ujszo.com | 2016. február 13. SZOMBATI VENDÉG 9 Vagy munka, vagy szerelem Robert Vano: „Ha tehetném, én csak fiúkat fényképeznék, bár abból nem tudnék megélni, ezért fotózom mást is" SZABÓ G. LÁSZLÓ Prágai kávéházakban folytatott beszélgetéseik alapján Nem baj, ha nem éles a fotó címmel húsz fejezetből álló könyvet állított össze Robert Vano (nekünk továbbra is Vanyé Róbert) pályájáról Sona Lechnerová cseh újságíránő. Az Érsekújvárban született és ott is érettségizett, alkotásai révén a világ több országában ismert fotóművész 1967-ben vonattal hagyta el Csehszlovákiát. A Várnába tartó szerelvényről Zágrábban ugrott le, majd a jugoszláv-olasz határ szögesdróthálója alatt kúszott át iratok nélkül, egy szál alsónadrágban. Három hónapot töltött lágerben, majd az Egyesült Államokba került. 1984-ben már divatfotósként dolgozott Milánóban, később New York és Párizs lett mun- kájának színhelye. 1990-től Prágában él, ahol több fotóalbumot kiadott, a legújabbat, Memories - Emlékek címmel most készíti elő. Sem korát, sem életvitelét nem titkolja. Fotóiból a világ több nagyvárosában nyílt már kiállítás, stílusa egyéni és összetéveszthetetlen. Friss könyvének bevezetőjét Jan Saudek, a kortárs cseh fotóművészet kétségkívül leghíresebb, ugyanakkor legellentmondásosabb alkotója írta. Ő a rubensi szépségek, vagyis a telt női idomok megszállottja, férfiaktjaival ön a másik parton áll. Saudek pályakezdése óta az érzékiség birodalmát járja, önt kifinomult esztétikai érzéke tette ismertté, de a mezítelen férfitestek mellett nőket, tájakat, virágokat és csendéleteket is fotóz. Hol találkozik két, ennyire különböző világ? Közel lakunk egymáshoz. Ugyanabban a városnegyedben. Én már húsz éve ugyanabban az utcában. Amikor disszidáltam, Karel Gott volt a leghíresebb cseh. Amikor visszajöttem, akkor is csak róla beszéltek. Jan Saudekről sokáig nem is tudtunk, pedig a hatvanas években már Hollandiában árusították a fotóit. Azzal a képével, amelyen csupasz mellkasán tart egy mezítelen csecsemőt, Európa-, sőt világszerte ismertté vált, Csehszlovákiában azonban még ez a fotó is csak jóval később került forgalomba. Amikor én kezdtem a pályát, arra biztattak: igyekezzek mielőbb megtalálni a stílusomat. Saudek gyorsan rátalált a kézjegyére, s azóta sem változtatott rajta. Éo- lyamatosan ugyanazt a történetet fotózza. Ha tehetném, én csak fiúkat fényképeznék, abból viszont nem tudnék megélni, ezért fotózom mást is. Azok a magazinok, amelyeknek állandó munkatársa vagyok, nőknek készülnek, ezért hétfőtől péntekig megrendelésre dolgozom, szombaton és vasárnap viszont a saját örömömre. De a fiúk sem vetik le a nadrágjukat ingyen, azt meg kell fizetnem. Saudek önmagáról és a családja férfitagjairól készített aktokat. A hatvanas években, amikor ő kezdett, nem lehetett női aktokat fényképezni. Ha valaki női melleket fotózott, a Tátra és a Fátra csúcsairól, „hazánk szépségeiről” szólt a képaláírás, festői dombokról és völgyekről, csak így jelenhetett meg a munkája. Saudek tabukat döntögetett. Az ő képein mindent látni lehetett, ő nem az országot dicsőítette. Be is volt tiltva, itthon nem publikálhatott, a rendőrség még a negatívjait is elkobozta. Prágában fűtőként dolgozott, amikor külföldön már a műfaj legnagyobbjai között jegyezték a nevét. Nemrég mesélte, hogy gazdagabbnak érezte magát, mint Gustáv Husák, az akkori köztársasági elnök. Dollárban kapta a tiszteletdíját Hollandiából, havi 12 ezer csehszlovák koronának megfelelő összeget, amíg mások ennek legfeljebb a tizedét keresték. Egész nap rakta a kazánt, de miután letelt a munkaideje, rohant haza, és várta a dús keblű, elrajzolt hátsóval megáldott nőket. Tisztelem és elismerem őt, de barátság nincs köztünk. Ha majd nem lesz ő, leszek én, s ha én sem leszek, lesz Ivan Pinkává. Mindig a legidősebb a legelismertebb. Addig tapsolnak, amíg ki tudsz mászni az ágyból. Huszonvalahány éves koromban megkérdeztem Horst P. Horstot, a világ akkor egyik leghíresebb fotósát, hogy szerinte mikor leszek én is ismert. Majd hatvan fölött, mondta. Mivel Prágában élek, a leginkább itt ismernek. Ha elhagyod Amerikát, az azt jelenti, meghaltál. Nekem sem jutnak eszembe azok, akikkel a hetvenes évek Amerikájában dolgoztam. A fotósok önzők. Mindenki a saját munkáját érzi igazán tökéletesnek. Esetleg még azo- két, akik már nem élnek. Számomra Munkácsi Márton, André Kertész és Richard Avedon az isten. És Bruce Weber. És Sarah Moon. De soha nem róluk kérdeznek, hanem Robert Mapplethorpe-ról. Hogy miben inspirált. Mert inspirálta? Majdnem annyi éves volt, mint én, hogyan inspirálhatott volna? Húszévesen még nem is volt híres. Térjünk vissza Saudekhez. A kiadója kérte meg őt, hogy írja meg a bevezetőt? Szinte mindennap találkozom vele, én szóltam neki. Messziről integet, ha meglát. Maestronak szólít, és meghajol előttem, pedig ő a Mester. Elmúlt nyolcvanéves. Én még csak hatvanhét vagyok. „Kérdezhetek valamit?” - szól bizalmasan, de olyan hangon, hogy úgy érzem, arra kíváncsi, én vajon hogyan szeretem. Mert a szexnél jobban semmi sem érdekli. „Magánjellegű a kérdés” - figyelmeztet, arra kíváncsi, hány százalékot kapok az eladott könyvekért. Ez nem titok, Saudek úr, mondom, mindenki tíz százalékot kap. „Ezek rosszabbak, mint a kommunisták!” - csattan fel a végén. Dühöng, hogy ezt is meg merik tenni vele, aki a francia kultúra lovagja. S folyton azt panaszolja, hogy egyik köztársasági elnök sem hívta meg díszvacsorára a Prágai Várba. Se Havel, se Klaus, se Zeman. Ez nagyon fáj neki. Aztán megnyugszik, és azzal búcsúzik, ha fiatalabb lenne, belém szeretne. Fotózta már őt? Igen. O engem még nem. Felkérésnek tettem eleget, amikor vele dolgoztam. A Moldva túlsó partján, „Mára minden letisztult bennem..." a Lennon-fal előtt, katonai egyenruhában fényképeztem. Úgy akarta. Ön is mindenben ilyen határozott. Még az öltözködésében is. Nem jár másban, csak feketében és fehérben. Praktikus oka van. Egyszerű a mosás. Hol a feketéket, hol a fehéreket rakom a gépbe. Amikor én voltam fiatal, Amerikában mindenki feketében járt. Ma kéthetente változik a divat. Meg is tébolyodnék, ha reggelente azon kellene töprengenem, hogy mit vegyek fel. Az élete is „vagy-vagy”-ból áll. Vagy munka, vagy szerelem. Az előbbiben is eljutott a legmagasabb csúcsokra? Sosem rohantam a szerelem után. Az úgy tört rám mindig, mint az éh(Tomáš Nosil felvétele) ség. Hirtelen. Megélni nehezebb. Amerikában ehhez is kaptam egy remek tanácsot. Ha nem lesz feleségem, gyerekem, kutyám, kocsim, nyaralóm, jachtom, repülőm, és nem veszek fel kölcsönt, akkor szerényen meg tudok élni. Ha nehéz helyzetben leszel, beéred két kiflivel és egy pástétommal is, mondták, ha pedig megengedheted magadnak, akkor egyél kaviárt. Szerencsés alkat vagyok. Szeretem a pástétomot. A szerelem pedig mindig ott ért, abban a közegben, ahol dolgoztam. Katherine Hepbum nyilatkozta, hogy ha felbuksz, azonnal állj talpra, porold le magad, és menj tovább! Én is eszerint élek. Bármi történik is velem, igyekszem a lehető leggyorsabban összeszedni magam. Még élt a mamám, nyolcvanéves volt. Felhívtam őt, kérdeztem, hogy van? Nagy a baj, mondta. És elpanaszolta, hogy már napok óta nem esett, kihaltak a muskátlijai. O ezt tragédiaként élte meg. Képzelem, mit érezhetett akkor, ha csalódott valakiben. Nekem most nyugodt, kiegyensúlyozott az életem. Hét éve ugyanaz a párom, csak nem mutogatom, nehogy ellopják. Senki nem tudja, ki ő. Vigyázok rá. Rejtegetem. A szüleivel él. Aktív sportoló. Gyerekkoromban a papám minden futballmérkőzésre magával vitt. Nem sportolok, de azóta szeretem a focit. Belém táplálták. A nagyi is ilyen volt. Elalvás előtt mindig azt mondta: „Robikám, te olyan szép vagy, hogy a lányok imádni fognak, és találsz majd valakit, mint a mesében.” Találtam is, csak elment. Amikor a másik is elhagyott, már tudtam, „örökre” csak a mesében van. De ha nincs „örökre”, akkor mi van helyette? A félelem, hogy egy idő után magadra maradsz? Egy hétéves kapcsolat talán már bingó, nem? Aztán ki tudja, mi lesz? Hány éves az illető? Huszonnégy. Régebben mentem vele a diszkóba, néztem, kivel táncol. Szörnyű érzés volt. Már nem megyek. Inkább alszom, mert mindennap korán kelek. Hétvégén is. Este egyébként is szívesebben vagyok egyedül, hogy legyen energiám másnapra. Szobrásznak, festőnek, divat- tervezőnek modellje, múzsája van. A Robert Vano-fotókról egészen ritkán köszön vissza ugyanaz az arc. Mintha mindenkivel csak egyetlenegyszer dolgozna. Jönnek és mennek a fiúk. Valóban ritkán történik meg, hogy huzamosabb ideig fényképezek valakit. Milan volt ilyen, akiről egy egész sorozatot készítettem. Évekig ő volt az asszisztensem. De már ő is a múlté. Összefütottam vele nemrég a Vencel téren. Konditerembe jár, úgy néz ki, mint egy nagy képernyős televízió. Hívott, hogy ebédeljünk együtt. Nem mentem el vele. Nem nézek hátra, csak előre. Érsekújvár is megszűnt számomra. Amióta meghalt a Mami, nincs miért odamenni. Nagyon sok emléket kitöröltem az agyamból. Nem foglalkozom a múlttal. A holnapjobban érdekel. S a kora, az idő múlása? Azon csak akkor döbbenek meg, amikor egy hivatalos iraton fel kell tüntetnem a születési évemet. A fényképészek egyébként sokáig élnek. Emlékezni csak képekre szeretek. A Mami még azt is gyakran emlegette, hogy a háborús időkben, amikor hullottak a bombák, ők a pincében ondolálták a hajukat. Én más vagyok. New Yorkba se járok vissza. Ha szebbnek lámám, mint régen, amikor ott éltem, fájna. Ha rosszabbnak, akkor meg azon töprengenék, hogy milyen jó volt akkor. Lezártam ezt a fejezetet is. Az emberekhez is így viszonyulok. Minden nevet ceruzával írok be a naptáramba, hogy ha valaki megszűnik létezni számomra, azonnal ki tudjam radírozni. Dús életet élek, nem unatkozom. Húszéves koromban nehéz súlyokat cipeltem magamban. Mára minden letisztult bennem. A helyemen vagyok. Ha történik valami, az mindig rossz. Ha semmi nem történik, akkor tudom, hogy minden rendben.
