Új Szó, 2016. február (69. évfolyam, 25-49. szám)
2016-02-12 / 35. szám, péntek
www.ujszo.com I 2016. február 12. NAGYÍTÁS 9 V4: hetykén és hepciáskodva? Bajos belegondolni is, mi jöhetne, ha a visegrádi négyek újra kompországokká válnának (Somogyi Tibor felvétele) MIKLÓSI PÉTER A Visegrádi Nyilatkozatot huszonötévé, 1991. február 15-ón írta alá Václav Havel csehszlovák ás Lech Walesa lengyel államfő, valamint Antall József magyar miniszterelnök. Az egyezmény célja a három ország mielőbbi európai integrációjának közös szándéka volt; majd Csehszlovákia kettészakadásával az együttműködés négytagúvá vált. Mind a visegrádi csúcstalálkozón, mind annak egy évig tartó előkészítésében csehszlovák részről - Havel elnök személyes tanácsadójaként — Hunéík Péter is részt vett. „Koronatanúként” akkori emlékeiről, valamint a visegrádi négyek jelenéről kérdeztük. Röviddel a rendszerváltás után mi adta a visegrádi egyezmény létrejöttének alapját? A 20. században együtt megélt fasizmus, bol- sevizmus, sztálinizmus tapasztalatainak lerázása, vagy inkább annak kiforrott továbbgondolása, aminek kovásza a Charta ’77, a lengyel Szolidaritás mozgalom és a magyar demokratikus ellenzék 1989 előtti kapcsolattartása volt? Az indíték Antall Józseftől jött, aki mielőtt előállt az ötlettel, történészként talán az 1335-ös visegrádi királytalálkozóra gondolt. Persze, 1990-1991-ben már távolról sem holmi históriai reminiszcenciák éb- resztgetése volt a cél, hanem az a jogos fölismerés, hogy Közép-Kelet- Európa szóban forgó országai a kommunista uralom évtizedei után szinte azonos politikai-társadalmi helyzetben, gazdasági hátrányban éltek. így a törekvéseik is azonosak voltak: felzárkózni a demokratikus és fejlett Európához. Beleértve a biztonságpolitikai kérdéseket is, hiszen akkor léptek ki a Varsói Szerződésből és igyekeztek a NATO felé. Ezeket a célokat külön-külön elérni sokkal nehezebb lett volna, mint az akkoriban még csak három ország laza kötelékében, azok 65 millió lakosa nevében. A visegrádi kezdeményezés aláírása tehát nagyon érthető és észszerű lépés volt. Ma viszont azt is érdemes észrevenni, hogy a 2004-es, úgynevezett nagy EU-bővítés óta - immár az Európai Unió tagországaiként- ez a regionális együttműködés milyen fölényeskedő törekvésekben nyilvánul meg és merrefelé tart. Maradva még a kezdeteknél: milyen volt a magyarországi kezdeményezés prágai és varsói visszhangja? Eleinte a magyar kormány valóban nagyobb súllyal kezelte az ötletet, mint a liberálisan gondolkodó Václav Havel vagy a személyét érintő vitákkal küszködő Lech Walesa. Emlékszem, az első hetekben Prágában, az elnöki grémiumokon ez a budapesti javaslat nem váltott ki különösebb érdeklődést. De elutasítást sem, így fokozatosan a fogadókészség került előtérbe. Mi volt a tartózkodó magatartás oka? A politikusok egója és presztízse. A politikai körök itt is, ott is azt mérlegelték, hogy hol és ki jött ezzel az ötlettel, ki lesz a csoportosulás vezető személyisége, a szerveződésnek lesz-e állandó székhelye, esetleg „fővárosa”; cseh, lengyel vagy magyar irányítással fog-e működni? Ma már megmosolyogtató dolgok ezek, de akkoriban nagyon komolyan fölmerültek. Végül hogyan sikerült átlendülni a holtponton? A nyugati államok támogatásával, az onnan érkező visszhangnak köszönhetően. Diplomatáik tapintatosan arra figyelmeztettek: ha a közös politikai, nemzetbiztonsági és szorító gazdasági gondjaink megoldásának szándékában sem tudunk egyezségre jutva hamarosan regionális szövetséget kötni, akkor az Európai Unióban is kérdésessé válhat leendő helyünk. Lényegében e kockázat felismerése vezetett a Visegrádi Nyilatkozat megszületéséhez, majd bő egy évtizeddel később a V4- ekNATO- és uniós tagságához. Most akkor minden rendben, visszapillantva akár hátra is dőlhetünk? Nézőpont kérdése. Mert bármennyire kikristályosodtak is a „visegrádiak” együttműködésének egyezményes formái és módozatai, mind a négy tagországban tovább él az a tendencia, hogy külön-külön adja el magát Nyugaton, vagy éppenséggel a posztszovjet Kelet felé kacsingasson... Eszerint eredetileg sem az igazi integrálás szándéka dominált, hanem csak az együttműködés igényének ritkás szövete? Igen. Pedig ha külföldről bárki rápillant erre a térségre, és legalább futólag ismeri ezen országok közös sorsát, a Szovjetunió által befolyásolt modem történelmét, akkor könnyen rádöbbenhet, hogy a V4-ek- politikusaik ÉN dominanciái miatt- a hasznos együttműködés rengeteg jó esélyét mulasztották el. Arról nem is beszélve, hogy Európának ez a régiója, Nyugat felől nézve, a Kelet és a Balkán kapujának tekinthető, és ez a tájék nem éppen a demokrácia, a politikai-gazdasági stabilitás szigete. A kezdeti időkben adódtak a négyek között apróbb súrlódások is? Ennek tipikus esete Magyarország és Lengyelország versengése volt. A kezdeményező Antall József és köre, az 1989 előtti magyar ellenzéki mozgalmak szerepének és a példaértékű rendszerváltásnak tudatában a visegrádi csoportosulásban is vezető pozíciót remélt, miközben nem vette észre, hogy a negyvenmilliós Lengyelország azt sugallja: a V4-ek összmunkája csak a legnagyobb tagország dominanciájával képzelhető el. Napjainkban ez már meddő piszkálódásnak tűnhet, Hunéík Péter ám akkoriban az ilyesmi komoly vitákat keltett. . Ahogy azóta is előfordult például cseh és szlovák, szlovák és magyar haragszomrád. A V4 egyhamar nem lesz Benelux, az szinte holtbiztos! Pedig az volt a minta. A nyugati diplomatákkal zajló konzultációkon pont ezt a példát hozták föl. A dolog kerékkötője, hogy a Nyugat és a Kelet közötti szakadékot egyelőre nem tudtuk áthidalni, amibe a történelmi tapasztalataink szintén belejátszanak. Vegyük csak a 20. századot: először a németek, azután az oroszok manipuláltak bennünket. A szóban forgó kis országokat, amelyek ugyan nagy fontosságot tulajdonítanak maguknak, de hagyták magukat felhasználni, sőt, még egymás ellen is. Ebből féltékenykedés, bizalmatlanság, olykor már-már üldözési mániába menő konfliktusok geijedtek, a V4-ek olajozottnak remélt gépezetébe pedig homok került. Földrajzilag viszont mégiscsak itt van ez a négy ország Közép- Európa hátán, egybenyíló térségként. Ennek tudatában melyek a visegrádi csoportosulás jelenlegi gondjai? Vaíószínűleg ugyanazok, mint akár negyedszázada. A kezdetekben a három, majd a négy tagország abban reménykedett, hogy Nyugatról az emlékezetes Marshall-tervhez hasonló anyagi támogatást kap. Mint ahogy korábban mondjuk Spanyolország kapott. E pénzügyi csomag elmaradása nagy csalódást okozott, ugyanakkor a V4 szinte mindent megtett, hogy majd az Európai Unió keleti határát képezhesse. Csakhogy az uniós kassza a kilencvenes évekre már megcsappant, ami láthatóan éreztette hatását a visegrádi tagországokban, és hát a saját gondjaink is a felszínre törtek. Például Szlovákia a meéiari időkben Oroszországhoz közeledve akart kisurranni a V4-ek közösségéből. Európa fokozódó gyanakvását csak az 1998-as szlovákiai választások oldották fel, amikor a V4 tagállamai politikailag ismét világosan deklarálni tudták, hogy tényleges céljuk aNATO- és az EU-tagság. Ami pár éven belül meg is valósult. Amit a V4-ek jó együttműködéséről gondolunk, az nem csupán az átlagpolgár fejében kialakult ideális eszménykép? Régiónkban rendre keverednek az álmok meg a realitások. Itt egyrészt tényként kezeltek olyan pletykaszintü híreket, hogy például a Nyugat szinte korlátlanul támogatni fog bennünket; másrészt mi hitettük el önmagunkkal az újat váró Európát gazdagító egye- dülvalóságunkat. Ahelyett, hogy komolyan fölmértük volna saját erőinket, hogy hol is állunk gazdaságilag, társadalmilag és mentálisan is; majd ennek tükrében meghatároztuk volna prioritásaink sorrendjét. A „visegrádiakban” mennyiben él még a múlt századi örökség; a nemzetiségi viszálykodás, az ellenségeskedés, a gyűlölködés szelleme? A visegrádi királytalálkozó A visegrádi királyi palotában 1335 novemberében Károly Róbert magyar király kezdeményezésére III. Kázmér lengyel és Luxemburgi János cseh király részvételével tanácskozást tartottak, hogy elsimítsák ellentéteiket és gazdasági-politikai együttműködésben állapodjanak meg. A bécsi vámot kikerülve új kereskedelmi utakat jelöltek ki. A Buda-Brünn útvonal főbb állomásai Esztergom, Nagyszombat és Holies voltak; a lengyel-orosz kereskedelem központja Kassa lett. A három királyság gazdasága sokáigvirágkorátélte. Helytálló felvetés, noha bőven beszélhetünk pozitívumokról is. A konzultációs vagy magasabb szintű harmonizációs találkozókról, a gazdasági együttműködés csatornáinak kiépüléséről, az értelmiségi találkozók hasznosságáról, a Visegrádi Alap előnyeiről. Kár, hogy a politikai elitek mindezt nem emelték még magasabb nívóra. Úgy talán azt az időszakot is könnyebben átvészeltük volna, amikor egy külső esemény: a 2008-ban kezdődött gazdasági válság kapcsán újra rádöbbentünk, hogy bizony pucér a fenekünk, s ennek lecsapódását szűkebb térségünk politikusai kölcsönös szemrehányásokkal igyekeztek ködösíteni. Ennél is komolyabb és újabb próbatétel a menekültválság. Nem is azt állítom, hogy be kellett volna fogadni minden mig- ránst, hanem az első reakciókról beszélek. A V4-ek államaiban felcsapott azonnali idegengyűlöletről, elutasításról, xenofóbiáról, pedig célországokként nem voltunk érintettek. Ez volt az a mozzanat, amikor tavaly kiderült, hogy ez a négyes kitünően képes együttműködni, pusztán közös ellenségkép kell. Esetleg dupla ellenkép: a menekültek és ennek kapcsán az Európai Unió. De az is elgondolkodtató, ha a civil szféra simán el- siklik afölött, hogy a V4 tagállamai hovatovább hetykén hepciáskodó és centrális vezérlésű országokká formálódnak a demokratikus EU-val szemben. Ilyenkor - történelmi tapasztalatai révén - akaratlanul is felötlik a józanul mérlegelő polgárban, vajon a szóban forgó országoknak nem az-e a céljuk, hogy fölényeskedésükkel „kisodródjanak” az EU- ból? Puszta sértődöttségből, hiszen annyi biztos, hogy a jövőben sem a visegrádi négyek fogják megadni az Európai Unió alaphangját. Bármennyire is ezt szeretnék az önfejű és akamok pol itikusok. Közép-Kelet-Európa fáról Kelet felé? Egyértelműen. És ha szó szerint nem lesz is itt egy új „Ostblock”, de térségünk könnyen a demokratikus Európai Unió előszobája lehet. Egyre gyakrabban hallani mérvadó véleményalkotóktól a kétsebességes Európa kialakulásának eshetőségéről. Ezt elkerülni csak oly módon lehet, hogy régiónkban újra fölülkerekedik a demokrácia tényleges alapját érteni akaró politikai szellemiség és vezető réteg. Aki jelen volt negyedszázada a Visegrádi Nyilatkozat születésénél, szívesen ott lenne majd a V4-ek 50. évfordulóját ünneplő asztalnál is? Már ma sem ülnék oda! Már huszonöt év alatt is annyit változott az emberek és a politika hozzáállása, hogy az én habitusommal aligha férnék oda ahhoz az asztalhoz. Sőt, nagyon gyorsan változó világunkban új együttműködési formákat javasló tippeket sem tudnék adni. Ami viszont biztos: a Föld lakossága már ma meghaladja a hétmilliárdot, és az egyre növekvő népszaporulatban el fognak halványulni a regionális specifikumok. Az emberiség közösen fog olyan kihívásokra válaszokat keresni, amelyek mellett eltörpülnek majd a mi közép-európai gondjaink. Kontinensünk érdekeit a jövőben csakis az egységes biztonsági modellre épülő egységes Európa lesz képes képviselni.
