Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-30 / 24. szám, szombat
20 _____________________1 S ZALON ■ 2016. JANUÁR 30. www.ujszo.com Pórkit kérek horcsicóval és hozzá mólnót... Kusza naplójegyzetek egy beszélgetős estről A budapesti Szlovák Intézetben január 21-én zajlott egy beszélgetős est a szlovmagy kérdésről. (Ifjú irodalmárok találták ki ezt a „zseniális” kifejezést ránk, szlovákiai magyarokra. Hogy akkor miért nem jó a szlovákiai magyar. Magyarországi rövidítés mánia, pl. savkáp). Németh Zoltán volt a moderátor, a beszélgetőpartnerek Hunčík Péter, György Norbert (vagy Norbert György?), Mészáros Tiinde és Nádasdy Adám. Az alapkérdés (ha jól értettem) az volt, hogy van-e szlovákiai magyar nyelv. Ha van, akkor az egy teljesen másik nyelv-e vagy a standard magyarnak egy változata? Vagy még az sem. Ha mégis van (amiről megoszlott a jelenlévők véleménye), akkor nem valamiféle alattvalóságnak, kisebbrendűségnek a kifejeződése? A (számomra) legnormálisabban talán Nádasdy Adám (egy magyarországi!) reagált a kérdésekre, s teljesen helyénvalónak mondta, ha kialakul egy nyelvnek egy másik országban beszélt változata (példaként a svájci franciát említette meg, de a svájci németet is mondhatta volna), nincs ezzel semmi gond, s nincs is vele mit kezdeni mesterségesen. Nem látja olyan tragikusnak, ha a szlovákiai magyarok párkinak mondják azt „a hosszú izét”, amit Magyarországon egy németből átvett kifejezéssel virslinek hívnak (lásd: Wurstel, Würstchen). Hunčík Péter egy kicsit kesergett, hogy egyre kevesebben beszélik az irodalmi magyar nyelvet, Németh Zoltán meg kifejtette, hogy szlovákiai magyar nyelvváltozat nincs is, és (hacsak nem dialektusban beszél az ember, de hát azt, ugye, mégsem kellene, amire gondolatban megjegyeztem, hogy közben meg azt is mondjuk, milyen szépek, értékesek a nyelvjárások, színesítik a nyelvet) nem igaz, hogy nyelvünk alapján felismerhetők vagyunk Magyarországon. A nálunk született irodalmi alkotásokba legfeljebb nyelvi játékként kerülnek be szlovák, szlovákos kifejezések, alapvetően a standard magyar irodalom nyelvén íródnak, s például ő is órákon át tud úgy beszélgemi Csehy Zoltánnal, hogy nincs az a magyarországi, aki észrevenné, hogy ők nem magyar- országiak Afféle Olimposzról való letekintés ez, s igaz lehet (akkor azonban ez azt is jelenti, hogy az irodalom elszakadt attól a közegtől, amelyben születik, s ilyen alapon íródhatna akár San Diegóban is), viszont furcsák is lennének Csehy Zoltán költészetében (pláne fordításaiban) a szlovakizmusok. De a valóság azért egészen más! Nem félmillió irodalmár népe vagyunk. De az irodalomnak (legalábbis annak egy részének, miközben ezt nem lehet így, persze, megszabni, elrendelni) valahogy mégiscsak tükröznie kellene azt a nyelvi közeget is, amelyből kinő. Parti Nagy Lajos vagy sok esetben Esterházy szövegei is a pesti szlenget tükrözik (rábukott, mint gyöngytyúk a takonyra). Az mennyivel jobb? Jobb, mert jól csinálják. De nem a nyelvi közeg minőségén múlik, hanem az író minőségén. És amikor Hunčík Péter felolvasta a Határesetből azt a részt, hogy a nagyapja miként utazgatott Budapestre, Pozsonyba meg Bécsbe, s mennyire otthon érezte magát mindenütt, hát ez sem a nagy átlag valósága (miközben íróilag rendben van, ez már más téma). Bizony az ádag szlovákiai magyar nincs otthon ma (de akkor sem volt) három kultúrában. Szeretnénk olyannak tudni népünket, de hát - lássuk be - a mi népünk sem olyan. Legfeljebb bizonyos rétegek, bizonyos területeken (esedeg például Pozsony vonzáskörzetében). Péter arról is beszélt, hogy azok a szlovákiai magyarok, akik Szlovákiában dolgoznak egy üzemben, sokkal frusztráltabbak, összezavarodot- tabbak identitásilag, mint például azok, akik átjárnak Magyarországra dolgozni. Nos, én ezt épp fordítva látom, gondolom. Én azt hallom, hogy folyamatosan megalázzák őket a magyarországi kis- és nagyfőnökeik (a saját fajtámtól való megaláztatás mindig jobban fáj, mintha egy idegen, jelen esetben szlovák aláz meg, és még nem is biztos, hogy okveden megaláz). A szlovákiai magyar nyelv és az asszimiláció kérdéseit is feszegették az est résztvevői: hát, igen, az ilyen határsáv-helyzet bizony ezzel (is) jár(hat). Nehéz ellene tenni, a praktikum gyakran felülírja az érzelmeket. Morális kérdésről ebben az esetben meg pláne nem lehet beszélni. Az erkölcsileg rendben van, hogy, teszem azt, Ag Tibor vagy Mayer Judit német őseit (felesleges kertelni, végső soron) megtagadva magyarrá vált. Vagy az, hogy Hunčík Péter szlovák nagyanyja tudatosan választotta a magyarságot, s haragudott is leányára, aki egy Hunčíkhoz (!) ment férjhez (akiből mellesleg szintén nagy magyar lett). Vagy az, hogy az én nagyanyai őseim (mindkét ágon) nyilvánvalóan szlovákok voltak (Szedlár és Bircsák), de magyarrá váltak, és nagyszüleim már egy szót nem beszéltek szlovákul. Ez itt mind derék dolog. Derék magyarok lettek. Ha meg most egy szerencséden szlovákiai magyar azért, mert jobban szeretne élni, a gyerekeit szlovák iskolába íratja, megvetjük. No, de hát a fentebb emlegetettek is csak azért váltottak nemzetiséget, mert szintén jobban szerettek volna élni, nem akartak kilógni a sorból, s akkor, abban az időben ezt a magyarokhoz csadakozás jelentette. Itt és most meg a szlovákokhoz való hasonulást. Tempora mutantur... Nagyon sajnálom, én nem látok különbséget asszimiláció és asszimiláció között. Ha valaki hozzánk hasonul, rendben van, ha valaki másokhoz, piszkos áruló? Hát, nem! Amikor én jártam egyetemre Budapesten, nem tapasztaltam ezt meg, de a rendszerváltás után mindhárom » Van rájuk!ránk egy, amolyan egzotikus törzsi világot sejtető, tényleg szellemes szó, a hatuma. fiam tanult hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon (Budapest, Székesfehérvár és Győr), s mindhárom arról számolt be, a magyarországiak nem fogadják be a határon túli magyarokat (van rájuk/ránk egy, amolyan egzotikus törzsi világot sejtető, tényleg szellemes szó, a hatuma), őket folyamatosan letótozták stb. Erről is kellett volna beszélni, én is felhozhattam volna, de mindig későn kapcsolok Illetve a magyar állam- polgárság kérdését sem kellett volna megkerülni, ami nyíltan a hatuma törzsek gyengítését, s Magyarországra költöztetését célozza... De vissza a szlovákiai magyar nyelv(változat) kérdéséhez. Nem tudom elfogadni, ha a szlovákiai magyar nyelvváltozatot megpróbálják a kétségtelenül létező, legalább három jelentősebb, a szlovákiai magyar nyelvterületen is meglévő dialektussal szembeállítani, helyettesíteni. Nyelvjárások vannak, s bármit mondanak is, Magyarországon is vannak: itt most nem mondok neveket, miközben mondhatnék, de például egy kollégám (az MTA doktora) egyeden hatalmas nyílt e hangból (annyira nyíltak ezek az e-k, hogy már szinte o-k) álló dunántúlias beszéde (még németül is így beszél!) vajon nem az? A budapesti tájszólás nem az? Ezeket kellene követnünk? Amúgy meg nem olyan könnyű kivetkőzni belőle. Tessék csak meghallgatni (s itt megint nem mondok neveket, de ismert emberekről van szó) egy-egy főszerkesztőnket, költőnket, gömörológusunkat, intézeti igazgatónkat - nem lehet azonnal megállapítani, hogy hol születtek? Ebből még nem az jön, hogy szlovákiai magyarok, hanem az, hogy palócok. És ők ezt (szerintem nagyon helyesen) büszkén vállalják is! Hunčík Péter zárt e hangjait ezen az esten is megcsodálhattuk. Ne mondja már senki, hogy ugyanúgy beszélt, mint Nádasdy Adám! És nagyon jó, hogy nem ugyanúgy beszél! A dialektus egy szint. Egy adott (kisebb) egységhez való kötődés kifejeződése. E fölött van a szlovákiai magyar nyelvváltozat. Mert azt, hogy párkit kérek horcsicával és hozzá málnát, teszem azt az egyik főszerkesztőnk nyilván valahogy úgy mondaná, hogy pórkit kérek horcsicóval és hozzá mólnót. És a végén talán még azt is hozzátenné: igaz-e? Liszka József GALÉRIA A SZALONBAN A cigány király - Iulius Rostás (szociológus, a Corvinus Egyetem oktatója, számos romániai és nemzetközi intézményben töltött be vezető tisztséget) A cigány migráns szexmunkás - Farkas Clara (édesanyja kolumbiai, édesapja magyar; producer és gyártásvezető, a Magyar Nemzeti Filmalap munkatársa) Az öreg, pipás cigány asszony - Daróczi Ágnes (kisebbségkutató, újságíró, a roma esély- egyenlőségről szóló diskurzusok meghatározó résztvevője) A gengszter - Balogh Rodrigó (filmes és színházi rendező, drámapedagógus, színész; a Független Színház rendezője és igazgatója) Nincs ártatlan kép Tranzitország című sorozatával Fazekas István (HVG) nyerte el a 34. Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíját, a mustra második legrangosabb elismerését, az André Kertész-nagydíjat pedig Déri Miklós vehette át A roma test politikája - Nincs ártatlan kép című sorozatáért. Déri Miklós pszichoanalitikus fotósorozata egy szerteágazó és inter- kulturális kiállítási és oktatási program első állomásaként született meg. A portrékhoz roma tudósok, diplomaták, közszereplők és értelmiségiek álltak modellt. Sőt arra is vállalkoztak, hogy Szakos Kriszta stylist és Kozári Zita sminkmester segítségével életre keltenek egy-egy közismert roma sztereotípiát: a gettólakó, a gengszter, a cigány zenész, a cigány madonna, a cigány király, a jósnő, a szexmunkás stb. bőrébe bújnak. A roma test politikája - Nincs ártatlan kép című sorozat feltárja azt a folyamatot, ahogyan a tekintet aktusában a „faj elgondolása” működésbe lép, és a testet „a cigány” társadalom által konstruált, sztereotip kategóriájában látja, illetve láttatja. A roma test politikájának történetiségével és reprezentációjával, a roma test különböző bevésődéseivel azért fontos foglalkozni, mert sokat megmutatnak a beágyazódott idegengyűlölő és rasszista tendenciákról, amelyeket újratermelnek és újraterjesztenek a tömegmédia kulturális gyakorlatai, (ú)
