Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-21 / 16. szám, csütörtök
8 KULTÚRA 2016. január 21.1 www.ujszo.com PENGE Az eltűnt nyomában A Tizenhat naplemente, ahogy a címe is mutatja, az időről szól. Ahogy folyik ki a kezünk közül, mint a homok - hogy a kötet egyik kedvelt kepével éljek. Nem könnyű feladat kiválogatni, mit érdemes megtartani a múltból, pláne, ha az emlékek öntörvényűleg is elelhagynak minket. Mi marad egyBEKE ZSOLT KRITIKAI ROVATA kori barátokból, helyzetekből, hogyha még ezek elmúlásuk után is képesek fordítani a róluk kialakított képünkön? Mi az, ami egykori, és mi az, ami mai az emlékekben? Gerevich András lírájában ezeknek a kérdéseknek inkább a poétikája, mintsem a filozófiája ragad magával. Utóbbival kapcsolatban maradt bennem némi hiányérzet, amiért azonban az előbbi kárpótolt. A költői kép működésének legapróbb részletei is megfigyelhetők abban, ahogy az eszköztelen nyelvet felmutató sorok után egy jól előkészített kép felbukkan. Például az Örökség című versben egy családi ereklye, a homokóra gyerekkori eltöréséről olvashatunk precíz leírást, amely aztán a homok és az idő bonyolult költői társulásának köszönhetően hirtelen szimbolikussá válik, majd a záró sor újra a „valóságba” ránt: „Vigyázz, meg ne vágd magad!” Gerevich kötetében a Határidő az első vers. Minden tekintetben. Pozíciója is sugallja, hogy a szerző szintén kiemelten kezeli. Nem gondolom erről a versről, hogy a kor „nagy összegző alkotása” volna, de talán az megengedhető kijelentés, hogy a mai költészet egyik fontos emlékezésverse. Az öngyilkos barát hátrahagyott emléknyomai, a halálának körülményeiről szerzett információk, a nélküle élt élet, valamint ezek reflexiója áll össze egy tízrészes verssé, amelyben persze az egyes elemek elrendezése is alapvető az értelmezésben. Bár a vers a „Vége. Ennyi volt. Halott” sorral indít, vagyis háromszorosan is lezártnak mondja a barát történetét, mégis újra és újra nekigyürkőzik az emlékezésnek, a megértésnek, sőt: „Bűntudatod van, mert már nem ismered / azt a távoli, lehorgadt fejet”. Ebben a versben merülnek fel a kritika elején leírt kérdések a legnagyobb súllyal, s végigolvasva a könyvet, kissé úgy érződik, mintha a kötet többi verse előtanulmány volna az „elsőhöz”, a Határidőhöz. Gerevich András: Tizenhat naplemente. Kalligram, Budapest, 2015. Értékelés: 7/10 Elhunyt Ettore Scola Róma. Meghalt Ettore Scola. Az olasz filmrendezőt és forgatókönyvírót 84 évesen, kedden késő éjjel érte a halál egy római kórházban, ahova vasárnap vitték be. Matteo Renzi olasz miniszterelnök a halálhír hallatán azonnal internetes üzenetben méltatta az olasz filmművészet egyik utolsó legnagyobbját. Mint írta, Scola egyedülállón tudott belelátni az olasz társadalomba, halálával hatalmas űrt hagy maga után az olasz kultúrában. Ettore Scola a „disszonáns félhangok” mestere volt. Filmjei beV Ettore Scola (1931-2016) (Fotó: TASR/AP) leérző hangulati képek, a nézők figyelmét a háttérre, a részletekre irányították. Az olasz rendező gesztusokból bontotta ki a történetet, a hangulatkeltés aprólékos játékával, filmjeiben egy arckifejezés gyakran többet mondott a szavaknál. A csendes mozi mestereként emlegették. Az utóbbi években nem sokat beszéltek Scoláról, akinek alkotókedve szinte élete végéig töretlen maradt. „Tulajdonképpen mindig ugyanazok a témák foglalkoztattak, a kollektív emlékezet, a hivatalos történelem és az, ahogy a mindennapok kisembere megélte” - mondta egy alkalommal a rendező, aki sokszor panaszkodott az európai film amerikanizálódására. Scola talán legemlékezetesebb és legnagyszerűbb, de mindenképpen „legkitüntetettebb” alkotása a római nyomortelepen játszódó Csúfak és gonoszak című dráma, amely a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat. Következő nagy sikere az Egy különleges nap volt, amely különdíjat nyert Cannes- ban, 1978-ban Oscar-díjra jelölték, csakúgy, mint egy évvel később az Új szörnyetegek című vit- riolos szatírát. Ettore Scola Szlovákiában is járt. 2009-ben a trencsénteplici Art Film Fest vendége volt. Részt vett A bál című, nagy sikerű táncfilmje vetítésén, és átvette a fesztivál Arany kamera díját. (MTI, ú) Ez egy munkahely Csak színház és más semmi - minisorozat a Duna tévében Igazgató és beosztottja - Szervét Tibor és Schell Judit (Képarchívum) JUHÁSZ KATALIN Vasárnap esténként egy kimondottan szórakoztató magyar tévésorozat látható a Dunán. Az első két rész alapján legalábbis úgy tűnik, a Csak színház és más semmi minden szempontból kielégíti a nézői szükségleteket. Van benne szerelem, intrika, lazaságáé dialógusok, hihető élethelyzetek és ismert színészek. Kálomista Gábor producer meglehetősen megosztó személyiség a mai magyar kulturális életben, egyet azonban nem lehet elvitatni tőle: van érzéke a szórakoztató műfajhoz. Ha ő pályázik támogatásért egy projekthez, száz százalék, hogy „nyer”, másképp fogalmazva bármit megvalósíthat, amit csak a fejébe vesz. Ezúttal egy színházi közegben játszódó hatrészes minisorozatot vezényelt le. Egész nyáron forgattak a budapesti Thália Színházban, amelynek történetesen épp Kálomista az igazgatója, úgyhogy a helyszínválasztás evidensnek tűnik. A főszerepekre sem írtak ki castingot, a Csak szex és más semmi című filmet sikerre vivő Csányi Sándor és Schell Judit most egy rendezőszínésznő párost alakít. Kapcsolatuk kihülőfélben, a férfi belehabarodott egy kezdő színésznőbe, akinek komoly szerepet szán az aktuális darabban. Viszonyukat, amíg lehet, titkolják a társulat előtt, hogy ne induljon be a pletykagépezet. Ami persze előbb-utóbb így is beindul, nincs mit tenni. Az új öltöztetőnő (Lovas Rozi) szintén titkolja kapcsolatát a werkfilmessel (Géczi Zoltán), aki egyébként bulvárhírek után is szimatol, mert hiszen valamiből meg kell élni. A történet harmadik szála a színházigazgató (Szervét Tibor) és drámaíró neje (Szávai Viktória), aki élénk érdeklődést mutat egy fiatal kisegítő iránt, de persze titkolnia kell. A színházi közeg sokak számára izgalmas. Úgy érezzük, bepillanthatunk a kulisszák mögé, végigkövethetjük egy előadás születését az első olvasópróbától a premierig, és közben figyelhetjük, hogyan fúrják, vagy éppen segítik egymást a társulat tagjai, milyen egy próba, hogyan áll fel a színházi hierarchia, mi a dolga a műszaki személyzetnek, a portásnak, az ügyelőnek, az öltöz- tetőnek. Az eddigiek alapján a sorozat alkotói sikeresen rádöbbentik a tévénézőt, hogy tulajdonképpen ez is ugyanolyan munkahely, mint a többi. Hogy a színház csak a nézőtérről tűnik varázslatos helynek. Ebben kulcsszerepe van a két forgatókönyvírónak, Divinyi Rékának és Goda Krisztinának. A párbeszédek életszernek, a történet tele van finom humorral és szellemes csavarokkal, a karakterek pedig csak annyira kiszámíthatóak és sterilek, amennyire ez feltétlenül szükséges egy sorozatban. Két fiatal, de máris jó nevű rendező dolgozott az egyes részeken: Nagypál Orsolya és Miklauzic Bence. Ez a műfaj nyilván „alkalmazott művészet”, itt nincs helye a személyes ambícióknak, sőt az a jó, ha a néző nem is tudja, melyik jelenetnél épp melyikük ült a rendezői székben. A végeredmény szempontjából fontos, hogy az atmoszféra egységes legyen. A színészeknek nyilván nehéz dolguk volt, hiszen színészeket, illetve színházi embereket kellett alakítaniuk. Ilyenkor könnyen fordulhat ripacskodásba a dolog. Esetünkben legtöbbször sikerült elkerülniük ezt a csapdát, bár a főszerepért hisz- tiző érdes modorú színésznő (Pálos Hanna) vagy a fiatal nőcsábász (Ve- csei Miklós) jeleneteit azért újra vehették volna. Szervét Tibor sem mindig tud mit kezdeni a kissé hebehurgya igazgató szerepével, de még így is jobb választás, mintha valamelyik „igazi” színigazgatóval játszatták volna el a karaktert, vagy a Csak szex és más semmiből emelték volna át Gesztesi Károlyt. A színház mindennapjait sem mindig lehet élethűen bemutatni, én legalábbis nehezen tudok elképzelni olyasmit, hogy a színésznő a próba elején vérig sértve kirohan a színpadról, mire a rendező véget vet a próbának és délutánra rendeli be a társaságot. Az sem reális, hogy a vezető dívának saját, külön öltöztetője legyen, főleg egy ilyen kis létszámú produkcióban, mint amilyet a szemünk előtt próbálnak. Ilyenkor azért eszünkbe jut, hogy egy habkönnyűnek szánt vígjátéksorozatot nézünk, nem pedig, mondjuk, a Birdman című filmet. A Csak színház és más semmi cím sem a legjobb, de mindenképp hatásos, hiszen a nézőnek azonnal bevillan a 2005-ös film, és innentől az alkotóknak sem kell tagadniuk, hogy szerettek volna még egy bőrt lehúzni egy sikeres projektről. A Mizantróp Kassán Kassa. Egy örökké aktuális, időtlen darabot mutat be ma este a kassai Thália Színház társulata Czajlik Jázsef rendezésében. A Mizantrópról ezt írta Moliére 1666-ban, azaz épp 350 évvel ezelőtt, a párizsi bemutató kapcsán: „Jobbat nem tudtam írni, ás bizonyos, hogy nem is fogok". Az akkori közönség nem fogadta kitörő lelkesedéssel a művet, egy évszázaddal később azonban már sokan felismerték rejtett értékeit. Diderot például megjegyezte, hogy „A Mizantrópot ötvenévente újra kellene írni”. Az előadás olyan örök témákat boncolgat, mint a szólásszabadság, a másik ember személyes autonómiája, az ízlés képlékenysége, az igazmondás határai, a társas élet buktatói, a megállapíthatatlan átmenet empátia és elvtelenség, tolerancia és gyávaság között. Azt mutatja meg, hogyan roncsolódik, esik szét egy közösség, hogyan mállik szét egy társaság, melyet valamilyen érdek, vagy egy közös hazugság, esetleg csak egy statisztikai tény tart össze. Alceste, a darab főszereplője (Petrik Szilárd) mindig mindenkivel összevész, állandóan különvéleménye van, mégis kitartó tagja egy „baráti” társaságnak. Szerinte mindenkinek a szemébe kell vágni, hogy mit gondolunk róla, a folyamatos, fáradhatatlan kritika az egyetlen esély arra, hogy az amúgy is rohadó társadalom ne rohadjon el véglegesen. Barátja, Philinte (Öllé Erik) szerinte talpnyaló és elvtelen, szerelme, Célimene (Varga Szilvia) pedig mindenkit az ujja köré csavar, elvtelen játékokat űz, és visszaél szellemi fölényével. A többiekről azt tartja, hogy kicsinyesen, ötletszerűen lavíroznak az erkölcsi szabályok és szabálytalanságok között. Mindenki azt teszi és mondja, ami éppen jól jön neki. Alapszabály, egymás háta mögött bármi lehet, csak meg ne tudjuk, kiről ki mit terjeszt. A „szomorú vígjáték” Petri György 1988-as forradalmi fordításában kerül színre Kassán, a dramaturg Forgács Miklós, a versbetéteket Csehy Zoltán fordította. A további szerepekben Benkő Gézát, Szabadi Emőkét, Latóczky Katalint, Madarász Mátét és Nádasdi Pétert láthatja a közönség. A díszletet Fodor Viola, a jelmezeket Őry Katalin tervezte, az előadás zenéjét Lakatos Róbert írta. Quk)
