Új Szó, 2016. január (69. évfolyam, 1-24. szám)
2016-01-16 / 12. szám, szombat
1 www.ujszo.com SZALON 2016. JANUAR 16. 21 A tánc istene „Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke, / tánc istene, pergő, törékeny orsó, / ki önmagát levegőbe emelte / s úgy lebegett ott, mint az a koporsó, / melyben a hold Krisztusa szunnyadón” - írta Jékely Zoltán 1935-ben az akkor már régóta kezelés alatt álló Vaclav Fomics Nizsinszkijről (1890-1950), a balettművészet megúj írójáról. maga a tót nép hajlandó is olcsóbb föltételek mellett Magyarországhoz visszajönni, a vezérek befolyását nem szabad kevésre becsülni, s esedeg egy merész elhatározással az ügy sikerét veszélyeztetni. A tótok között igen sokan vannak, akik valóságos tót autonómia nélkül nem hajlandók a magyar megoldást elfogadni. Az autonómia hangoztatása a legszélesebb fegyver a csehek ellen. Ez a fegyver úgy hatásos, ha rá tudnak mutatni, hogy magyar részről az autonómiát beígérték Másrészről a lengyeleknél és a szövetséges hatalmaknál is a tótok autonómiája az a jelszó, amellyel a cseh-tót megoldás lehetedensé- gét lehet megvilágítani. Nézetem szerint nem vétünk Magyarország érdekei ellen, ha a tényleg tót többségű terület részére az autonómiát legszélesebb hatáskörrel megígérjük, amennyiben az az államegységgel összefér.” Csernoch leveléből összefoglaló képet kapunk a korabeli magyar elképzelésekről: a főpap abban reménykedett, hogy Jehlička párbeszédet és kapcsolatot hozhat létre Hlinkáékkal, ami azonban nem valósult meg. Ha jön a magyar hadsereg... Jehlička 1920-ban a varsói egyetem teológia tanszékén vállalt állást, egy ideig innen szervezte mozgalmát, és a lengyelekkel is tárgyalásokat folytatott a lehetséges lengyel-szlovák unióról. Csehszlovákiával Lengyelország lényegében megalakulása óta vitázott a tescheni térségről, valamint Árva és a Szepesség területén is voltak követelései. így összekapcsolódtak Magyarország és Lengyelország külpolitikai érdekei. Egy katonai akció terve is felmerült a magyar és a lengyel kormány részéről a Felvidék visszaszerzésére: magyar katonai támadás esetén Lengyel- országból szlovák-magyar légiók érkeznének Szlovákiába, melyek 1919 óta titokban szerveződtek Lengyelországban, és létszámuk megközelítette az 500 főt. Ha a magyar csapatok győzelmet aratnának, Jehlička kidolgozott egy memorandumot, hogyan kellene átvenni a hatalmat Szlovákiában, illetve mi a feladata a Szlovák Nemzeti Tanácsnak. A terveket Jehlička 1920. július 17- én futárral juttatta el Hlinkának: „1. Miután Szlovákiát elfoglalja a magyar hadsereg, a Szlovák Nemzeti Tanács átveszi a hatalmat. 2. Egy hónap alatt kiírásra kerülnek a szlovák nemzetgyűlési választások. 3. A megválasztott nemzetgyűlés meghatározza a szlovák nemzet jövőjét, hogy mely államhoz kíván csadakozni, Magyarországhoz-e vagy Lengyelországhoz, vagy önálló kíván-e maradni. 4. Magyarország garanciát kap, hogy a tisztán magyarlakta területek visszakerülnek Magyarországhoz 5. A hivatalnokok kinevezési jogát a Szlovák Nemzeti Tanács fenntartotta magának. 6. Politikai, katonai és közigazgatási ügyekben a legfőbb fórum a Szlovák Nemzeti Tanács. 7. Ha a nemzetgyűlés úgy dönt, hogy Szlovákia Magyarországhoz csadakozik, ragaszkodik a Magyarországon belüli autonómiához a mellékelt autonómiatervezet alapján.” Jehlička a Vörös Hadsereg varsói veresége, 1920. augusztus 25. után ismét tárgyalásokba kezdett a magyarokkal, belátva, hogy a lengyelek Szlovákiát Magyarország érdekszférájának tekintik. Jehlička a magyar vezetést arról próbálta meggyőzni, hogy Szlovákiában a nyílt magyarbarát propaganda nem hozza meg az eredményt, ezért hosszabb távú propagandát javasolt folytami Csehszlovákia ellen. Ebben az időszakban František Unger szlovák politikus, író volt Jehlička közeli munkatársa. 1921. május 25-én Unger a Szlovák Nemzeti Tanács nevében Lengyelországban kikiáltotta az önálló Szlovák Köztársaságot; Jehličkát államelnöknek, magát külügyminiszternek nevezte ki. Törekvéseiket négy pontban fogalmazta meg. 1. Szlovákia kikiáltja önállóságát és bejelenti a csehektől való elszakadását. 2. A cseh közigazgatást úgy kell kezelni, mint megszállót és jogtalant. 3. Amíg a szlovák parlament nem ül össze ideiglenesen, az államhatalmat az Ideiglenes Szlovák Nemzeti Tanács gyakorolja. 4. A kormányt a Szlovák Nemzeti Tanács nevezi ki. Magyarország hajlandó volt pénzügyi támogatást adni a szlovák propagandához, de nem ismerte el az Unger által létrehozott kormányt. Ünger és Jehlička 1922- ben Olaszországba utazott, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács nevében memorandumot adjon át a genovai konferenciának. Ebben azt írták, hogy a szlovákokat erőszakosan, népszavazás nélkül csatolták Csehszlovákiához; a szlovák nép tényleges akaratát Dvorčák 1918. december 11-én Kassán kikiáltott Szlovák Népköztársasága, illetve az általuk kikiáltott önálló Szlovák Köztársaság fejezi ki. Az európai béke érdekében a memorandum a „két nemzet sikertelen politikai uniójának” megszüntetését kérte, valamint a szlovák önállóság biztosítását és elismerését. Jehlička és Unger Rómában meglátogatta az olasz külügyminisztériumot, a Vatikánt és a legfontosabb olasz politikai pártok titkárságát. A memorandum Benito Mussolinihez és a pápához is eljutott. Az ezeréves együttélés hatása Varsóba visszatérve Jehlička továbbra is a magyar orientáció híve maradt. A rendszeres magyar támogatás fejében hajlandó volt feladni állását a varsói egyetemi tanszéken, és mindent megtett azért, hogy „a Felvidék megfelelő auto- nójniával újra Magyarországhoz csadakozzon”. Jehlička 1923-ban agitációs útra indult az USA-ba, melyhez a magyar külügyminisztérium nyújtott neki támogatást. Amerikában elsősorban a szlovák katolikus papságot, valamint az ottani szlovákok által olvasott sajtót akarta megnyerni az eszméinek. 1926-tól tevékenységének központját Bécsbe helyezte át. 1933 júliusában Jehlička Viktor Dvorčákkal Genfben ismét Szlovák Nemzeti Tanácsot alakított. Azonnal egy memorandumot adtak át a Népszövetség főtitkárságának, melyben földrajzi, gazdasági és történelmi szempontokat fölsorakoztatva követelték Szlovákia visszacsatolását Magyarországhoz. A memorandum és az ebben az évben megjelent A revízió és a szlovákok című munkája lényegében ugyanazokat az érveket vonultatta fel. Cáfolta a szlovák és a cseh nép azonosságát. A nyelvrokonság tényét nem tagadta, de véleménye szerint a szlovákság az ezeréves együttélés hatásaként kulturális és vérrokonsági kapcsolatba került a magyarsággal, így ahhoz sokkal közelebb áll. 1933 végén Jehlička Bethlen Istvánnal Nagy-Britanniába utazott. Biztosítékot szeretett volna kérni a korábbi miniszterelnöktől, hogyha a Felvidéket visszacsatolják, a magyar kormányzat nem fog ismét asszimiláló politikát folytatni. Bethlen, akinek a Gömbös-kabinet idejében már nem volt akkora befolyása, hogy egy ilyen kérdésben ígéretet tegyen, csak annyit válaszolt: véleménye szerint Magyarország tiszteletben fogja tartani a szlovákok nyelvét és kultúráját. Jehlička a harmincas években az emigráns Szlovák Nemzeti Tanács nevében előadásokat tartott Euró- pa-szerte. Utazásai miatt kevesebbet tartózkodott Bécsben, így a propagandatevékenység koordinálását a bizalmasaira hagyta, akiket a csehszlovák hatóságok igyekeztek pálfordulásra bírni. Egyiküket, bizonyos Mihalus Vincét végül megnyerték az ügynek; ő Jehlička és a magyar kormányzat több felvidéki ügynökét felfedte, és rendszeresen jelentett a főnökéről. František Jehlička 1934 után sokszor járt Berlinben, ahol a német irredenta körökkel próbált szorosabb együttműködést kialakítani. Tudva, hogy a szovjetellenes agitációra komoly igény van, a Népszövetséghez benyújtott memorandumokban is egyre részletesebben foglalkozott a csehszlovák-szovjet szövetség veszélyeivel. 1937-38 folyamán Olaszországban propagálta a határrendezés ügyét, mivel továbbra is Rómát tekintette a magyar revíziós célok legfőbb támogatójának. 1938. október elején Londonban tartózkodott, és az angolokat igyekezett meggyőzni a Felvidék teljes területének visszacsatolásáról. Nem talált követőkre Jehlička a szlovák autonómiamozgalom egyik külföldi oldalágát képviselte. A szlovák történetírás negatív színben tünteti fel, elvtelen köpönyegforgatónak és a magyar irredentizmus kiszolgálójának tekinti. Ugyanakkor tevékenységét mérlegelve nem tagadható: a szlovákok autonómiáját mindvégig, egészen 1939 januárjában bekövetkezett haláláig komolyan gondolta, és mindent elkövetett azért, hogy annak elismertetését a magyar kormánynál elérje. Az is tény, hogy Jehlička magyarbarát orientációja nem talált követőkre Csehszlovákiában. A szlovákok között Jehlička neve hamar negatív tartalmat nyert, tevékenységét nyíltan elítélték nemcsak a csehszlovakisták, hanem egykori néppárti kollégái és barátai is. Nem sikerült irredenta szervezetet kiépítenie Szlovákiában, a hatóságok ezt sikeresen megakadályozták. Ezzel együtt a csehszlovák titkosszolgálat mindvégig megfigyelte tevékenységét és tartott propagandájának következményeitől. A csehszlovák államiság léte szempontjából a legveszélyesebb szószólónak tekintették, aki arról igyekezett meggyőzni a szlovákokat, hogy hazájuk a történelmi Magyarország. Janek István A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa A pozsonyi Nemzeti Színház az idei évadban mutatta be Nizsinszkij, a tánc istene című balettjét. Dániel de Andrade rendezőkoreográfus keretes története egy életpálya summázata kíván lenni a „tánc istenéről”. A táncost a darab elején és a végén is az el- megyógyintézetben látjuk, s ez a teátrális motívum lényegében az önmagát a világháborúban paradox módon felszámolni vágyó élet és a tébolyult világ permanens diliházát is reprezentálja. Az életstációk kronologikusan követik egymást: látjuk a gyermek Nizsinszkijt (Igor Leushin), teljes szélességében bontakozik ki viszonya a zseniális balettigazgatóval, Gyagilewel (Andrej Szabó), valamint Pulszky Romola (Romina Kolodziej) grófnővel, aki a Cári Orosz Balett budapesti fellépésén elhatározza, hogy a gyönyörű táncost megszerzi magának. Romola figurájára Debussy Egy faun délutánja című művének kéjes-szecessziós indái fonódnak rá: ez a zene maga az érzékiség ópiuma. Nem csoda, ha végül Nizsinszkij Buenos Airesben nőül is veszi Romolát. Am ezzel az épp Velencében tartózkodó, az antik és mediterrán érzékiségbe merülő féltékeny Gyagilevet oly mértékig felháborítja, hogy az kiadja az útját, s a művész kénytelen megválni a világhírű társulattól. Nizsinszkij nem találja magát, egyre jobban elhatalmasodik elmebaja: Romola ugyan kezelteti, de kezelés közben összeszűri a levet az egyik orvossal. Nizsinszkij istennek képzeli magát, aki elpusztul, ha nem szeretik. És ezzel mintegy a sorsát is kimondja: a létezés diliházának nincsenek falai, vagy falai megegyeznek tudatunk és identitásunk láthatadan határaival. Ennél is fontosabb a művészi életrajz lélektani aspektusainak kiemelése: a színpad időnként oda-vissza tükrözi a történéseket, a koreográfus és a rendező az eljátszott korabeli nézők és a jelenlegiek közt zajló színpadi események kettős interpretációjával játszik. A függöny a színpad túlsó végén is legördül: és ilyenkor belelátunk a mögöttes történésekbe. A balettrajongók számára nagy élmény, hogy a darab talán túlontúl is eklektikus zenei szövetének jelentős része klasszikusbalett-sze- repekből és zenékből összeállított montázs (Csajkovszkij, Rimszkij- Korszakov, Borogyin, Adam, Debussy, Sztravinszkij): ezek zömében a híres orosz balettegyüttes repertoárjáról valók, s valóban jó érzékkel kiollózott „nagy pillanatok”. A Tavaszi áldozat művészet- történeti „botrányát” bemutató rész különösen jól érzékelteti a pusztulás közeledtét: a klasszikus balett szabályait felrúgó extatikus „káosz” mintha a világháború előérzete lenne. Carl Davis zenéje azonban csak részint eklektikus tűzijáték, hangsúlyos szerepet kap benne Chopin c-moll prelúdiuma, mely a táncos lengyel gyökereire emlékeztet, illetve köztudomásúlag ez az utolsó mű, melynek dallamára Nizsinszkij a svájci elmegyógyintézet lakói számára táncolt. Vagyis: benne a kezdet és a vég, és benne van ő maga is. Chopin cisz-moll keringőjének megidézése a Les Sylphides című balettből ennek megfelelően értelmezhető a pálya egyik csúcsaként is. A disszonáns elemek, a teátrális „sokkolások” kevéssé segítik elő az éizékenyítést, a test hol stilizált, hol ijesztően közveden beszéde, a hatalmas tablók között megmutatott intimitás és magány annál inkább. A balett az élet(szerepek) önpusztító dinamikáját viszi színre: a tragikum, a vágy, a sóvárgás, az identitásválság kérdéseit tárgyalja a test mind radikálisabb szóra bírásával. A darab legkülönlegesebb részei azok a finom, intim megnyilvánulások, melyek sokszor épp a szerepek mögül villannak ki. A mű tarka kavalkád: örvény, mely három felvonáson át ragadja magával a nézőt, ugyanakkor egyszerre diszkrét és szókimondó is, szemérmes és „szemérmeden”, noha időnként érezhetően biztonsági játékot játszik. Nizsinszkij tragédiája a szereptévesztések, a szerepek közti identitáscserék és -vesztések tébolyító erejének látszik. A kétfelé játszó és látszó színpad képe időnként mintha a kettős tudatállapot kifejeződése lenne: a művészóriás fényben fürdő istenségének látszata és e törékeny istenség emberi korlátainak belátása. Ahogy Jékely írja: „fordult agyadban az álomvilág / a fogható valósággal vetekszik, / s csontjaidon halál kutyája rág.” Nizsinyszkij, a tánc istene. Szlovák Nemzeti Színház, Pozsony. Csehy Zoltán (Fotók: Peter Brenkus/SND) A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
